Muzeológia és művészet határán

A művész tekintete a budapesti Néprajzi Múzeumban

A Néprajzi Múzeum új, hosszútávú projektjének keretében kívülállók nyernek közvetlen hozzáférést a múzeum gyűjteményeihez és a múzeum alapját jelentő tárgyak belső világához. A művész tekintete című együttműködés-sorozat egy kiválasztott fókuszcsoport, a művészek bevonásával a múzeum működésének és profiljának kortársiasítására tesz kísérletet.

Az intézményen ejtett átmeneti beavatkozásokon keresztül, amit az együttműködés eredményét bemutató kiállítások jelentenek, a résztvevők közvetlenül is formálják a múzeum képét. A nemzetközi muzeológiai diskurzus kontextusában A művész tekintete értelmezhető úgy, mint az általában vett (etnográfiai/antropológiai) múzeum kísérletezésének aktuális fázisa. A kiállítássorozat első epizódja, a 2024. június 22-ig látogatható A kétely felfüggesztése Albert Ádám, Kristóf Krisztián és Trapp Dominika képzőművészek munkáit mutatja be, kurátorai a Néprajzi Múzeum két muzeológusa, Frazon Zsófia és Wilhelm Gábor. Az anya-projektet (A művész tekintete) és első epizódját (A kétely felfüggesztése) kétrészes cikkben elemzem: az első részben a résztvevők múzeumi munkáját, a kiállításig vezető munkafolyamatot vizsgálom, a másodikban pedig a kiállításon bemutatott konkrét munkákat. 

Az antropológiai múzeumok interregnumában,^[1] a tisztán modernista alapmodell után, de egy következő stabil struktúra kiépülése előtt, ma a múzeum továbbra is kulturális dolgok reprezentatív tere. A részvételiség nem a múzeum jelentőségének, befolyásának lebontását célzó stratégia, hanem státuszának újfajta, a posztmodern viszonyokhoz alkalmazkodó legitimációja a hatalom átadása vagy megosztása által. A múzeumok az intézményes objektivitás illúzióját elvetve, nem egyetlen metanarratíva kialakítására, hanem számos alulnézeti narratíva bemutatására törekednek. Ezt segíti elő az érintett közösségek tagjainak bevonása és a múzeum hatalmának leleplezése az önkritika által, ami a korai gyűjteményezés módszereit, a szelekció és a reprezentáció érdekelvűségét érinti.^[2]

A művész tekintete tartós együttműködésen alapul: a „szemináriumok, raktárbejárások, közös elvonulások és intenzív párbeszédek” folyamában megszületett új műalkotásokat egy „kutatás- és dialógusalapú” időszaki kiállítás mutatja be a Néprajzi egyik önálló kiállítóterében.^[3] A múzeum tehát nemcsak a gyűjteményeket, de a szakértelmét is megnyitja az „outsiderek” számára, akik így új tudást sajátíthatnak el, amit a magukkal hozott művészeti gyakorlatokkal ötvöznek. Minden epizód egy kiállítással zárul, amely gyűjteményi tárgyakból és a résztvevők múzeumi terepmunkája során megszületett új alkotásokból épül föl.

A muzeológus-kurátor kinyitja, megosztja saját terepét, a múzeumi gyűjteményt, ahonnan az alkotók és alkotások számára tárgyakat kölcsönöz, végül a gyűjteményi darabokat művészi értelmezési keretben, egy-egy kortárs tárgyakkal kiegészített installációban mutatja be. Ebben a folyamatban a múzeum tárgyai olyan jelentésekkel és történetekkel gyarapodnak, amelyek a részvételiség új csatornáján, jelen esetben a bevont „művész tekintetén” keresztül érkeznek. A projekt így illeszkedik a múzeumok tendenciózus externalizációjába, amely tehát a részvételiség útján át- vagy akár kiszervezi az egykor zárt, vagyis belső munkafolyamatokra utalt értelmezés és bemutatás feladatát, de (a kezdeményezésen, a forrás és a hely biztosításán túl) valamilyen formában (a mediátor, navigátor, beavató, szakértő, pedagógus stb. szerepében) továbbra is jelen marad. A kortárs muzeológiai gyakorlatok a tudás termelésének és átvitelének olyan módozatait dolgozzák ki, amelyek alkalmasak a modernista paradigmákat jellemző kemény hierarchiák puhítására.

Annak ellenére, hogy bevallottan művészeti kiállításokat hoz létre, a helyszín és a kiindulási alap (gyűjteményi tárgyak) miatt, valamint azért, mert a további epizódok az állandó tárlat részeként, mint átmeneti művészeti intervenciók fognak megvalósulni, érdemes A művész tekintetét a múzeum, a gyűjtemények és a hozzájuk kapcsolódó muzeológiai gyakorlatok felől megközelíteni. Ennek kifejtése előtt egy további pontosítás szükséges; ebben a szövegben a világ kultúráit bemutató kiállítások múzeumi hagyományára és eseteire utalok. A részvételiségnek önmagában nem feltétele, hogy az együttműködés végeredményébe integrálja minden – általában a puhítani szándékozott akadémiai diszciplínán kívüli – résztvevő tudását. A résztvevő lehet pusztán az együttműködés alanya is, vagy egy olyan tudás feladója, amelyet végül a projektet vezető fogadó fél kiszelektál. Éppen ezért A művész tekintete vizsgálatakor a részvételiségnél tulajdonképpen fontosabb a transzdiszciplinaritás fogalma, amely azonos ágenciával bíró résztvevőket és egyenlőségen alapuló társszerzőséget (co-creatorship) feltételez.

Mivel a transzdiszciplinaritás jelen esetben a modernista konvencióktól történő elszakadás eszköze, részletesebb kifejtése előtt fontos tisztázni, hogy mi az a diszciplináris szellemiség, amivel szemben a kortárs muzeológiai diskurzus használja. A dolgok hagyományos folyásához képest, a művészek bevonása radikálisan átalakítja a kiállításcsinálás folyamatát. Mindenek előtt a múzeum elveszti kizárólagos autoritását a tárgyakkal történő munka és a végső tárgyértelmezés kialakítása fölött. Ennek megfelelően a tudományos (néprajzi/etnográfiai/antropológiai) kutatás, amely a műtárgy kulturális, társadalmi és történeti kontextusainak feltárását szolgálja, – és ami a múzeumnak a mai napig hivatalosan is feladata,^[4] – szintén elveszti kiemelt jelentőségét. A modern múzeumi tradíció ugyanis a kutatás mentén kialakított, és lezárt narratíva átadására törekszik. Eszköze a gyűjtemények legreprezentatívabb tárgyaiból összeállított, a nyitott kérdéseket mellőző kiállítás. Az adott kultúra tényleges reprezentációjánál fontosabb a szilárdnak tekintett tudások átadása, az ismeretterjesztés és a népművelés.

Az antropológiai múzeumok lassan kibontakozó fordulatában az egyik legjelentősebb változás a múzeum célját, és az ehhez társított befogadási módot érinti. A tanulás, edukáció és szórakozás biztosítását az edukáció, szórakozás, reflexivitás és tudásmegosztás változatos tapasztalatainak előállítása váltotta föl.^[5] Míg a hagyományos kiállításparadigma alapvetően a nézés-olvasás passzívabb szerepére épít, a reflexivitás és a tudásmegosztás már egyértelműen a látogató aktivitását feltételezi. A kortársias gyakorlatokban a látogató egyre kevésbé fér hozzá szilárd tudásokhoz; a kiállítás szívesebben kérdez, mint állít, és egyrészt érzelmi, másrészt intellektuális és/vagy fizikai (interaktív felületek) igénybevételt jelent.

A művészek bevonásához visszakanyarodva, mindez azért fontos, mert A kétely felfüggesztése nemcsak a hagyományos, hanem a kortárs múzeumi tapasztalathoz képest is nagyobb befogadói aktivitást vár el. A kortárs művészet egy megfejtendő valami, ami többnyire az absztrakció és asszociáció rugalmas eszközeivel él. Egy múzeumi tárgyakat művészeti installációk részeként bemutató, tehát a művészi koncepció által dominált kiállításban a műalkotással kialakított kapcsolat, és ezen keresztül a mű kódolt jelentéseinek megértése mint a múzeumi tárgy megismerésének előfeltétele lép életbe.

A transzdiszciplinaritás eszmetörténeti hátterét a tudások előállítására és felhasználására, és a tudományos/szakértői (top) és társadalmi/laikus (down) mint elválasztott tudások dichotomikus elképzelésére vonatkozó kritikai gondolkodás nyújtja. A transzdiszciplináris szemlélet lényege, hogy nem csak összeadja (multidiszciplináris), keveri és összehangolja (interdiszciplináris) az elszigetelten működő diszciplínák munkafolyamatait és eredményeit, hanem áthatol azok hagyományos határain. A művész tekintete nem az együttműködés egészét tekintve bontja le a diszciplináris szerepköröket, lévén a muzeológus az, aki helyismerettel rendelkezik a múzeum terében, a művész pedig az, aki saját gyakorlataival beavatkozik a múzeum interpretatív folyamataiba. A transzdiszciplináris egyesülés az együttműködést lezáró kiállításban jut érvényre.

A kétely felfüggesztése egy etnográfiai múzeumban rendezett művészeti kiállítás, ami három olyan határtárgyként (boundary object)^[6] funkcionáló installációt mutat be, melyek összeolvasztják a művészi alkotófolyamatot és a tudományos muzeológiát, végeredményben tehát a művészeti (artwork) és múzeumi (artefact) műtárgyakat. A kiállítási koncepció lényege, hogy nem önállóan kezeli az egyes régi vagy új tárgyakat, hanem egy közös műbe integrálja őket. A műtárgyak hagyományos elválasztása (gyűjteményi-művészeti) azért veszti érvényét, mert a kiállított installációk holisztikusan, nagy egészként működnek; a műtárgyak együttesen, szervesen összekapcsolódva adnak ki egy komplex narratívát.

A kétely felfüggesztésének didaktikusan vett képlete nagyjából a következőképpen néz ki: 1. A bevont művészek számára a múzeum hozzáférést biztosít a gyűjteményekhez. (részvételiség); 2. A muzeológusok közvetítő munkája és saját benyomásai mentén a művész megismer, majd kiválaszt egy tárgyat, tárgycsoportot. (szelekció); 3. A művészi koncepció kidolgozásának folyamatában az alkotó interpretálja, konceptuálisan újra- vagy továbbgondolja a tárgy konkrét (fizikai, történeti) és elvont, szimbolikus (társadalmi, kulturális) jelentéseit. (interpretáció); 4. Az általa kialakított új jelentéstartomány bemutatására illusztratív, értelmező műve(ke)t hoz létre. (alkotói gyakorlat); 5. A gyűjteményi tárgyakból és kortárs művészeti alkotásokból berendez egy közös teret. (kiállítás, installáció); 6. A kiállítás a tárgyak múzeumi történetét, tehát tudományos kutatáson alapuló hivatalos interpretációját és/vagy annak művészi értelmezését gyűjteményi és kortárs tárgyakat tömörítő „diorámákban” mutatja be. (transzdiszciplinaritás); 7. A kurátorok a három különböző művészi koncepció közötti koherencia kialakítására (interpretáció interpretációja) kidolgozzák a kiállítás értelmező szótárát. (edukáció)

A kétely felfüggesztése esetében a múzeumot képviselő két muzeológus, Frazon Zsófia és Wilhelm Gábor, eleinte látszólag mint beavatók, egyfajta tudástranszfert lebonyolító szereplők, majd mint kurátorok, a kiállítási koncepció és az egyes műalkotásokat összetartó elméleti háttér kidolgozói vannak jelen. Az általuk képviselt muzeológiai tudományosság elsősorban az együttműködés résztvevőire összpontosít, következtetésképp a látogató számára közvetlen módon, például a tárgyak szelekciójában és elrendezésében nem feltétlenül nyilvánul meg. A tudós-muzeológus a befogadó szempontjából távolabb, és a múzeumi tárgyaktól is messzebb kerül, a tudományos kutatás vezető szerepét pedig a művészeti kutatás veszi át. Az ismertetett modellben létrehozott kiállítás egyik nyitott kérdése az, hogy a muzeológus-kurátor megtalálja-e annak megfelelő módját, hogy a művészekhez hasonlóan a látogatót is hozzásegítse a kiállításon művészi keretbe foglalt, abban asszisztáló múzeumi tárgyak megismeréséhez – vagy, hogy célja-e ez egyáltalán.

A cikk második részében rátérek a konkrét műalkotásokra: a kiállítás saját kérdésfeltevésével összhangban elsősorban azt vizsgálom majd, hogy a múzeumi terep milyen megközelítését mutatják. „De miként néz minderre [a múzeumi műtárgyakra – szerk.] a kortárs művészet, a kortárs jelenségekkel és gondolatokkal dolgozó művész?” A kétely felfüggesztését látszólag az ismeretterjesztésnél elvontabb, de a múzeum szempontjából nem kevésbé meghatározó kérdés, az értelmezés belső problematikája mozgatja. Ez a múzeumelméleti/kulturális antropológiai felhang különösen nagy súlyt, kritikai szempontból pedig kiemelt elvárásokat helyez a rendezésre és prezentációra, mint a befogadást segítő eszközök lehetőségeire.

---

^[1] Zygmunt Bauman „folyékony modernitásról” (liquid modernity) szóló elméletét az interregnumnak nevezett korszakban helyezi el, amely arra az állapotra utal, amiben a megszokott és örökölt módozatok már nem működnek, de a megváltozott körülményekhez és kihívásokhoz idomuló új módszerek még nem születtek meg, és nem léptek működésbe.

^[2] Magától értetődő, hogy az intézmények többségének földrajzi, anyagi és szakmai okokból kifolyólag korlátolt lehetősége van az érintett (kizsákmányolt, rasszizált stb.) csoportok bevonására, ezért egy adott országban vagy régióban a helyi kisebbség bevonása jellemző. A Néprajzi Múzeum feladata így például a roma reprezentáció. Az Istennel talállak, testvérem! – Cigány történetek című kiállítás március 17-ig látogatható.

^[3] Az idézett mondatrészek a Néprajzi Múzeum honlapján megtalálható kiállítási adatlapról származnak. A kétely felfüggesztése eredetileg a májusban nyíló állandó tárlatban, A művész tekintete-sorozat „változó szekciójában” került volna bemutatásra. A további epizódok tehát előreláthatóan az állandó kiállításban fognak megvalósulni.

^[4] Az ICOM (International Council of Museums) aktuális múzeum-definíciója szerint a múzeum kutat, gyűjt, konzervál, értelmez és kiállít.

^[5] A 2001-es ICOM múzeum-definíció itt olvasható.

^[6] A határtárgy jelentését és bővebb ismertetését lásd: https://nyitottmuzeum.neprajz.hu/szocikkek/hatartargy