Mitológiák közt kukorékoló permakultúra

Andrej Dúbravský és Horváth Gideon képzőművészek Pollinating Agents című kiállításának margójára

Május 21-ig volt látható a budapesti Longtermhandstand galéria régi, polgári villájának emeletén Andrej Dúbravský szlovák és Horváth Gideon magyar képzőművészek közös kiállítása, a Pollinating Agents (Beporzó ügynökök – saját fordítás). A magyarországi közönség most először^[1] találkozhatott a nemzetközileg már elismert, Rastislavice (SK) és New York között félévente ingázó, kétlaki művésszel.

Habár mindkét alkotó számára meghatározó a queer és az ökológiai elméletek vizsgálata, ez a fogalmi ernyő nem lett volna elég kettejük művészeti nyelvének harmonikus összekötésére. Mégis, egy olyan párosítás született meg, amely a maga nemében egyedülálló, csendes progresszivitásban buzgó „termékenységként” írható le.

Csapatban szálló poszméhek, vadul párzó katicák, szőrös, hernyóállapotban fallikusan tekergő amerikai fehérmedvelepkék, tesztoszterontól fűtött, viadalra készülő kakasportrék, twink-önarckép^[2] és csoportképek egy nagyalakú festményen, valamint több, sketchbookszerű zinefüzetekben;^[3] csonkított kecskeláb és amfora-edények áldozati vanitas-csendélete, férgektől hemzsegő ókori sisak, a hermafrodita Hermész elhullajtott tollai. A galériának otthont adó egykori polgári lakás összes helyiségében és minden zugában – a beépített szekrényben vagy a radiátorra helyezett polcon – mind megtalálhattuk a felsorolt ábrázolásokat. Ám az eddigi kurátori partizánakciókhoz^[4] képest mintha most először tudott volna igazán megvalósulni a szinkronicitás tér és mű között. A Pollinating Agents alkotásai bensőséges atmoszférát kaptak a tértől, máskor ők maguk adták vissza az időn kívül rekedt történetiségét az adott helyiségnek anélkül, hogy dekorációvá redukálódtak volna a lakásenteriőrben.

Az egyik legjobb példa a szocialista stílusával a lakás többi részéhez képest kakukktojásnak számító fürdőszoba, ahol szárítókötélre csíptették fel Dúbravský Early Spring Love Affair című vásznát. Ez úgy hangsúlyozta ki az anyag többértelműségét, azaz a száradó rongy, a testnedvektől átázott lepedő, a felfeszítetlen, félkész mű vásznának asszociációit, hogy közben megjelenítette azt a négy fal között megszokott jelenetet, ahogy a fürdőkádban állva, gyors numerával indítja/zárja a napot egy pár – esetünkben a méhek.

A másik fürdőszobai elem a tükör előtti polcra kirakott memento-műtárgy (Horváth: Amphora of Little Grace), amely főnixként kitárulkozó vulvát visel amfora testén, a nyakrész tetejét azonban egy hegyes, süveges porcelán keselyűfej zárja le. Az alkotás egy szimbólumokat magába sűrítő boszorkányfiola, hiszen egyszerre nyújtja a groteszk humor érzetét, a sérülékeny feltárás aktusát, az üldöztetés szignóját. Mindezt úgy, hogy ha az összképet nézzük, a keselyűfej a szemünk előtt alakul át egy szolgálatkész, alázatos, épp ezért kiszolgáltatott agár képmásává, ezzel jelezve, hogy a tükör előtt állva kényszeresen öltjük magunkra a különféle társadalmi helyzeteknek megfelelő perszónákat.

Andrej Dúbravský és Horváth Gideon alkotásai és a kiállítótér kölcsönösen termékenyítették meg egymást, így szimbólumokban pulzáló jelenetek sokasága elevenedett meg, felerősítve a mindkét művésznél egyébként is kulcsfontosságú esszenciát. Dúbravský többségében abból a szélsőséges ellentétből meríti inspirációját, amelyet a milliós amerikai nagyvárosi nyüzsgés és a délnyugat-szlovákiai vidék magányossága, e miliők ordító különbségei között tapasztal meg. Legutóbbi festményeinek témája az utóbbi pólusban mozog: a maga által művelt biokertjének élővilágából és e mikrokörnyezetben létrejövő élményeiből táplálkozik.

Munkáin a sablonos modellarcú, identitás nélküli férfi tobzódó egóját, az ember és a természet elválaszthatatlan viszonyát fejezi ki kíméletlen reflexióiban, hiába tűnnek a műveken megjelenő alakok – legyenek azok fiatal férfiak, vagy a kertgazdálkodásban résztvevő különféle állatok, rovarok – sérülékenynek, parodisztikusan vulgárisnak, vagy pszeudotájképszerűen lírainak. Mindez a kakasportrékban kulminálódik a legjobban: habár a Pollinating Agents című kiállításon több ilyen képet is lehetett látni, a legerősebb munka mind közül az It Is a Very Strong Energetic Rooster című alkotás. Ez a hatalmas, nyers vászon egy külön kis szobában lett kifeszítve, így egyszerre adta egy kifáradt kor porosodó mozgalmi zászlajának szomorú emlékét – az előtte elhelyezett Vase of The Syren című alkotás Horváth Gideontól ebben erősítette meg múzsaként –, és változtatta az egész helyiséget egy illegális kakasviadal-ringgé.

A témát pár éve fedezte fel a szlovák művész, amikor a Fülöp-szigeteken az 1970-es évektől nemzeti sportnak számító kakasviadalokat látott.^[5] Dúbravský ugyanakkor nemcsak meg-, hanem ki is játssza a küzdelemre elszánt kakas művészettörténeti motívumát, mint a harci kedv, a férfiasság és a bátorság szimbólumát. Bár a kiállításon szereplő mindegyik kép azonos pózban ábrázolja az állatot – a harc előtti agresszív testtartással, amikor az összegyűjtött, támadó energiát még éppen visszatartja –, a színek hangulata és az állatok arckifejezése teljesen más spektrumokat fed le. A galéria többi részében találhattunk csüggedő, az útján iparkodó, sőt, a mesékből ismert, leleményesen felülkerekedő kakast is. Ezek egy-egy jellemben összesűrűsödő önarcképet formálnak, egyben „a bebörtönzött ősi ösztönök erőteljes szimbólumait”^[6] jelenítik meg, amelyek nem hagynak nyugtot a képek befogadóinak, performatív aktussal szinte kihívják maguk ellen. A kivetített támadó (projekció) és a belevetítő megtámadott (introjekció) viszont egy és ugyanaz lesz. A már említett It Is a Very Strong Energetic Rooster című mű fejezi ki legerősebben ezt a felfuvalkodott egót, amely bár törzsi harcmodorában felvonultatja büszke önmagát, ugyanakkor a fauvista harci arcfestés mögül kiáramlik az instabilitás csapdájában vergődő énje is.

Dúbravský a kakasportréival olyan forrást nyitott meg, amely kiapadhatatlannak tűnik művészetének pszichológiai szempontjából. A képekbe könnyen bele lehet olvasni Jung archetípusokról szóló tanát, tehát olyan ősképeket, képi sémákat, amelyek archaikus mintázatként bukkannak fel az egyén álmaiban, a különféle időben és helyen élő embercsoportok történeteiben, meséiben, mítoszaiban, mitológiáiban. A kakasképeknél eldönthetetlen a tudatos cselekvés, az önreflexió és a tudattalan ösztönök általi vezéreltség aránya. E kettőssége, átmenetisége miatt képesek a jungi átformáló szimbólumként hatni, „a libidót (életenergiát, érzeteket) egy »alacsonyabb« minőségből egy magasabba” felemelni, ugyanakkor ahogy Antalfai Márta jungi analitikus is kiemeli, a „szimbólum tartalma nemcsak fejlődésre sarkallhat, hanem ugyanúgy lehet fékező hatású is.”^[7] Az archetípus mellett viszont ott lapul a komplexus is, az érzelemmel teli energiaközpont, amelynek mindig van egy jelentésmagja. Mindegyik képen észrevehetünk egy élénken elütő kerek foltot a kakasszemtől lejjebb elhelyezve, amely akár ezt a kettős tartalmat is hordozhatja – mintegy gyémánt félkrajcárnak tűnő, de minden negativitást felszívó, viselője számára toxikussá váló begy.

Továbbá a kakasportrékon tapasztalható meg leginkább Dúbravský festészeti eljárásának vonzereje, az alla prima,^[8] azaz a közvetlen, gyors festés, a kakas testének centrifugális, lendületesen kifelé örvénylő, vagy épp a szemlélőjét magába szívó ábrázolása. Mindez felidézi a 80-as évek új szenzibilitásának expresszív, néhol gesztusszerű szín- és ecsetkezelését. A vásznon található gyűrődések okán Hantai, de az egész figurát kitöltő színek és az ezáltal keltett érzelmi dominanciáról Mark Rothko neve szintén referenciapontként szolgálhat az értelmezésnél.^[9]

Mindezek ellenére a tüskeszerűen szőrös lárvák ábrázolásai zsigeri szinten sokkal erősebb, kihívóbb dominanciával bírnak, mint a kakasok szellemi, testi és lelki hármasának rivalizálása. A kép terét hengeres testük undort keltően, gumicukor színű, buja fallikusságukban feszíti szét. Determinációjuk ez, amelyben szubimágó állapotukat is megerősítik: örökké kifejletlen, terméketlenségre kárhoztatott nimfa stádiumban^[10] maradnak, a twink-önarcképek lecsupaszított attribútumaiként.

Dúbravskýval szemben Horváth Gideon munkásságával már többször találkozhatott és követhette nyomon művészetének fejlődési ívét a magyarországi közönség. A 2010-es évek végén az xtro realm^[11] kollektíva tagjaként a klímaváltozás és antropocén fogalmi együttállását, kritikai megközelíthetőségét ismertette meg transzdiszciplináris programokon keresztül. Az I put my hand into a beehive című, a Budapest Galériában 2019-ben rendezett kiállításán jelent meg először az azóta védjegyévé vált méhviasz. Ekkor arra törekedett – integrálva az előző évek munkáját –, hogy az ökológiai krízissel szembeni passzív, destruktív, vagy a szorongás okozta cselekvőképtelen hozzáállást átbillentse egy narratíva nélküli taktilis, megismerni vágyó, érzelmi megküzdési stratégiába.

Majd 2021-ben az ISBN könyv+galériában rendezett Faun Realness című kiállításakor a méhviasz megtalálta igazi tartalmi hordozóját, az antik mitológia tárházát és annak besorolhatatlan, buja pásztorát, a faunt. Horváth Gideon azóta is hordja e lény maszkját, amely az egyén belső vágyainak, a társadalomban meghasonlott énjének felszabadítását célozza. E védekező/védelmező gesztus közben indította el a bináris világnézet felülírási programját a queer elméletek és a nem-heteronormatív nézőpontok segítségével.

A sebezhetőség mítoszai című, tavaly a budapesti Glassyard Galleryben megrendezett kiállításakor kihangosította a méhviaszban mint matériában is benne rejlő sebezhetőség motívumát, hogy a paternalista, patriarchális társadalomban folytonos diszkriminációt elszenvedők passzív állapotát az intimitáson keresztül radikalitássá, ágenssé, ellenálló erővé változtassa, miközben a művész a maszkulin identitásformákat, az emberi, antropomorf képzeteket is feloldotta a „megszennyezett természetbe[n, az orgiától fűtött] vaskertbe[n]”.^[12]

A 2023 őszén Budapest közterein megrendezett Flaszter Biennálé alkalmával azonban a küszöbfélelmet okozó, régi polgári enteriőrből lett rideg lakásgalériából kivitte műalkotásait a szabad térre, és a be nem teljesült, fel nem vállalt, elhallgattatott nem-heteronormatív szerelmek emlékműveként tette széles körben elérhetővé ezt az empatizáló ellenállási formát.^[13]

Méhviasz szobrai nem először kerültek „kintre”: egy-egy műtárgya már látható volt kulturális intézmény kertjében vagy épp egy galéria tetején,^[14] e korábbi gyakorlatokkal szemben most mégis sokkal szervesebben integrálta egy köztéri parkba, ahol a szobrok tanúi vagy épp segítői lehettek a tér hétköznapi használatának, vagy a mentális és fizikai rekreációt támogató időtöltésnek.

A jelenlegi kiállításkor úgy tűnhetett, ahogy Dékei Kriszta kritikus írta, hogy az egyik alkotó (Dúbravský) „aláment” a másiknak (Horváthnak): hagyta, hogy a másik művei nagyobb teret, érvényesülést szerezhessenek, ezért kissé háttérbe húzódott.^[15] Valóban igaz, hogy a korábbi tárlataikhoz, projekteikhez képest egyik művész sem jelentkezett határozott koncepcióval vagy állítással. A művészeknek kissé az oldalvonalra kellett lépniük, de nem egyiknek a másiknak a javára, hanem pont önmaguk és az együttműködés okán.

A maga országában mindkét művész nagyon is ismert – túlzottan is: a rövid időn belül szervezett egyéni és csoportos kiállítások miatt már-már a „hype” címke koptatja őket. Andrej Dúbravský és Horváth Gideon viszont egy olyan közös „kert” gondozásába vágtak e kiállítás alkalmával, amely nemcsak él, tehát egyedi ökoszisztémával bír, hanem képes a természeti folyamatok mellett teret adni az archaikus történeteknek, az intim önfeltárásnak és a fájdalmasan édes önmegismerésnek, a kelet-európai, posztkommunista életérzés egy-egy halványan felsejlő töredékének. Mindezt önmaguk művészetéhez és korábbi kiállítási gyakorlatához képest „visszafogottan”, épp úgy, ahogy kell, ahogy a kert megkívánta.

Persze, bekúszhatna az értelmezésbe az az egyszerűsítő magyarázat, hogy a tárlat csupán a vulgáris művek és a „jópofa rendezés” tárháza. Vegyük végig ismét: a hétpettyesek inkább párzanak, mint lakmároznák a fehérmedvelepkék petéit, akiknek egyébként természetes ellenségei, ahogy a már említett méhek is vadul hágják egymást, de meg lehetett találni ennek egy eufemizált verzióját a csupán szemnek felkínálkozó, a befogadót kihívóan stírölő twinkmodellekkel. Vagy Horváth Gideon táncoló faunjai, akiknek a lába alatt túlérett szexuális szimbólumként terülnek el a padlón a gránátalmák,^[16] egyfajta amőba-mátrixban aláaknázva az egész teret, miközben a porcelánnal ékesített herma-amforák tiszteletet parancsolóan állnak a térben.^[17]

Innen pedig könnyen jöhetne az az értelmező/inspirációs konklúzió, hogy mivel queer-művészként az elmúlt másfél évben mind a magyar, újabban pedig a szlovák kormány is botrányos diszkriminációban, cenzúrában részesítette őket, ezért egyfajta politikai reakcióként (is) szolgál(hat) ez a kiállítási anyag.^[18] Csak ismételni tudom magam: szó sincs ilyen kicsinyes direktségről, de persze teljesen nem tudjuk kizárni ezeket az információkat az agyunkból. Nem is kell, a természet is a maga biodiverzitásában működik.

Ami tehát a Pollinating Agents című tárlaton történt szerintem, az a hekkelés, a társadalmunkban zajló folyamatokból való adekvát, ritkán megtett kilépés vagy átformálás aktusa. A csendes ellenállás folytatása, miközben alávetik magukat a természet elementáris életerejének. Ahogyan Kiss Kata Dóra írta a Faun Realness-t kísérő esszéjében:

„A bacchanália a mássá-válás folyamata, melyben elfogadom és magamévá teszem saját sokaság létemet. Az orgiában érzett katarzis segít szembenéznem a kitaszítottal, hogy akár csak ideiglenesen is, de magamba építhessem azt. E katartikus felismerés, a folyamatos mássá-válás megtapasztalása egy olyan sajátos öntudatot teremt bennem, amely bár már nem individualitás, de épp ezért, általa képes lehetek bizalommal tekinteni a megelőlegezett jövőbe, még a kiszámíthatatlan és háborgatott idők közepette is.”^[19]

A Longtermhandstand-ben látott kiállítás egy vad permakultúrás kertté változott, egy bázis-rezervátummá, ahol a méhek rajzása és a Horváth Gideon által megszilárdított, testnedvként jelenlévő méhviasz egyszerre jelzik egy letűnt kor mitologikus lényeit, matériáját, és válik mindez egy sokkal elevenebb, otthonosan feltáruló ökoszisztémává az alkotók művészetében. A művészek képesek a jelenben aktiválni az antik világ transzformált alakjait, kiaknázni a háztáji gazdálkodás természeti erejét, miközben nem tipizálják a vidéki, romantikus idillt. A vadon burjánzó kiállítás mitologikus kertje köré képzelt, rozsdásodó kerítésen persze beszökik a nemzeti branddel ellátott politikai diszkrimináció, és a globális, „fast” címkéjű termékgyártás futószalagairól jövő ökológiai pusztítások szele, így amennyire burjánzó ez a kert, annyira mutatja a rothadás veszélyét a nemi betegségtől szenvedő katicákkal, az invazív faj, a hernyófészkükkel a fák ágait beszövő fehérmedvelepkék egyeduralmának fenyegető disztópiájával.^[20]

Teljesen leválasztani magunkat a világról nem lehet, ennek mindkét alkotó rég tudatában van. Ez az élet és halál, a terméketlen bujaság és a performatív termékenység egyensúlyának története. Horváth Márk és Lovász Ádám Kísérteties identitások: Queerség, aszexualitás és non-reprodukció című tanulmányukban írják Lee Edelman kapcsán: „[a] queerség nem kínál jövőperspektívát, maga a jövőnélküliség alkotja annak forradalmi »ígéretét«. Ennek a szubverzív queerségnek a kulcsfontosságú mozzanata a terméketlenség, az inoperativitás magasztalása.”^[21]

A társadalom újratermelődése helyett a természet szorgos munkáját, a kiismerhetetlen, a binárist és az antropocént meghaladó jövőt, az azt előidézni tudó faktort hangsúlyozta a kiállítás címe is. A beporzó ügynökök utal a mindkettőjüknél más-más formában főszereplő poszméhekre, akik zümmögő, a virágporok mechanikus rázásával való beporzással (buzz pollination)^[22] egyszerre gondoskodnak a virágokról, a termésről – táplálva megannyi életet –, védekeznek, párzanak, fészket építenek, és kommunikációra használják a mellkasi izmaik segítségével keltett rezgéseket.

Andrej Dúbravský és Horváth Gideon csendes forradalomban dolgoznak tovább. 

Andrej Dúbravský – Horváth Gideon: Pollinating Agents (kurátor: Bencze Péter), Longtermhandstand, Budapest, 2024. 03. 27. – 05. 21.

Fotók: Weber Áron (a Longtermhandstand Galéria jóvoltából).

---

^[1] Habár 2010-ben a Magyar Képzőművészeti Egyetem és a Pozsonyi Képzőművészeti Főiskola rendezett egy csoportos kiállítást (Parallels) a festő szakos hallgatók munkáiból, ahol többek között Andrej Dúbravský neve is feltűnik, a csupán két hétig látható, korai alkotásokat bemutató tárlat nem számít mérvadónak. Időutazásra és párhuzamos karrierek nyomon követésére azonban nagyon is alkalmas lehet, ha végig böngésszük a kiállítók névsorát. A katalógust lásd itt.

^[2] Miciah Hussey Birds and Wind című 2017-es, DITTRICH & SCHLECHTRIEM-ben megrendezett kiállítása kapcsán fogalmazta meg Andrej Dúbravský művészetéről, a leírás itt található.
Maga a „twink” egy olyan köznyelvi kifejezés, amelyet az LMBTQ+ közösségen belül a fiatal, vékony, általában a tizenéves és húszas éveik elején járó meleg férfiakra használnak, akik gyakran (de nem mindig) fehérek és szőkék. Bár a szó először az 1950-es években jelent meg, csak az 1990-es és 2000-es években vált a twink a queer élet hiperszimbólumává. További kontextusért, a vitatott etimológiáért és a negatív konnotációk okaiért lásd itt.

^[3] Dúbravský 2020-ban, a pandémia alatt kezdett bele tizenkét részes, havonta megjelenő, előfizetői számára elérhető Andrej című zine kiadványába, amely kézzel írt személyes vallomásokat, mentálhigiénés helyzetjelentéseket a füstöt okádó gyárkémények szennyei közt, a vidéki élet mindennapi tapasztalatát, valamint a blogbejegyzést idéző, az én és a hasznos mikrobaktérium közötti analógia gondolatát (Fermented House) tartalmazza. A szöveget gyerekkori, valamint mai fotók kísérik, amelyekre sokszor ráírt kézzel, vagy montázst készített az eredeti képekből. A zinek elengedhetetlen eleme – hasonlóan művészeti nyelvéhez – a queer és a maszkulin szexualitás, a természet és a környezetszennyezés hármasa. Néhány zineről preview/unboxing videót készített youtube oldalára.

^[4] Bencze Péter művészetközvetítő, a Longtermhandstand Galéria és az ENA (Everybody Needs Art) hibrid szervezet alapító-galeristája többek között szokatlan megoldásairól híres a galériatér installálásakor, amellyel egyrészt a látogatókat próbálja jobban bevonni az adott kiállítás mondandójába, a művész vizuális nyelvezetének megértésébe, és közérthetőbb élménnyé tenni a kortárs képzőművészet sokszor távolinak, érthetetlennek ható világát. Egy rövidebb interjú olvasható vele a Népszava oldalán, egy hosszabb, az általa képviselt művészek kiválasztásáról és a nemzetközi vérkeringésbe bekerülő tevékenységéről szóló mélyinterjút lásd a Prae oldalán.

A galériatér extravagáns installásához jó példa lehet Catherine Biocca év eleji kiállítása a Longtermhandstand alsó szintjén, az ezzel párhuzamosan látható Brückner János-kiállítás hagyományosabb rendezéséből egy-egy installatív elem kitűnt nem annyira szervesnek, önkényesnek ható kapcsolódásával – lásd itt.

^[5] Sabong – a filippínó kakasviadal megnevezése, amely legális és illegális formában egyaránt létezik. Míg más ázsiai országokban tiltják, addig a Fülöp-szigeteken több milliárd dolláros üzletág épült ki köré. Eredete 2500 évvel ezelőttre nyúl vissza, a Perzsa Birodalom hódító idejére. A legenda szerint Themistoklés, az athéni demokrácia egyik vezető politikusa a görög-perzsa háborúk alatt, „mikor a perzsák ellen vezette az athéni csapatokat, útközben két verekedő kakast pillantott meg. Megállította a sereget, és katonáit a küzdő kakasok példájával buzdította, akik – bár nem hazájukért, családjukért, isteneikért, a hírnévért vagy a szabadságért küzdöttek – mégis minden erejüket beleadták a harcba. A győztes csata után erre emlékezve vezette be a hadvezér az évenkénti kakasviadalt.

A legenda hitelessége kérdéses, ám kétségtelen, hogy a kakasviadal Athénban – és az egész görög világban – nagy népszerűségnek örvendett.” (Ruzsa Kata kakasviadal-szócikke a Szépművészeti Múzeum oldalán) További mitológiai történeteket a Hyperión oldalán, napjaink filippínó kakasviadal szokásairól pedig bővebben itt lehet olvasni.  

^[6] Miciah Hussey korábban hivatkozott szövegéből fordítva.

^[7] Személyiség és archetípusok Jung analitikus pszichológiájában. In: Vázlatok a személyiségről. (Gyöngyösiné Kiss Enikő–Oláh Attila szerk.) Ú.M.K. Bp., 2007. 166–190; itt: 184–185. Ezen a linken olvasható.

^[8] Ebben az interjúban kérdezik a művészt erről az eljárásáról.

^[9] Az amerikai absztrakt expresszionizmus egyik kulcsfigurájának tanulmányozásáról, a színekkel való kapcsolatáról itt mesél részletesen Andrej Dúbravský.

^[10] Rövid összegzés a Wikipédia oldalán olvasható.

^[11] A kollektíva tagjainak eddigi projektjeiről és a róluk, velük készült cikkekhez lásd itt.

^[12] Cserna Endre összefoglaló kritikája az Artmagazin oldalán található, Széplaky Gerda elemző írásáért lásd az ÉS-t, Páldi Lívia eredeti kurátori szövege pedig itt olvasható.

^[13] Horvárh Gideon Emlék, ami lehetett volna című projektjének leírása a Budapest Galéria honlapján. A művészet telefonon című Youtube csatornán látható egy 10 perces interjú a művésszel, ám a teljes Biennáléról szóló íráshoz lásd Lipka Boróka cikkét.

^[14] 2022-től a budapesti Kiscelli Múzeum állandó udvari kiállításán látható Horváth Ripe című alkotása, angol nyelven a művész honlapján olvasható róla bővebben. Szintén ebben az évben volt látható “szabadtéri” kiállítása a Bencze Péter által alapított, vezetett ENA Viewing Space tetőterén, a KubaParis oldalán látható több kép és olvasható az angol nyelvű írás a művésztől.

^[15] „Isteni lényekről leváló szárnytollak, méhrajzás és csonkolt kecskeláb – közel harminc művet, festményeket és szobrokat láthatunk a művészeti galériának is otthont adó régi villa első emeletén. A közel egykorú két művész munkái más környezetből származnak és más-más művészi indíttatásból születtek, más művészi nyelvet beszélnek, mégis szépen reflektálnak egymásra – ez még akkor is így van, ha a szlovák alkotó érzékelhetően némileg „alámegy” Horváth Gideonnak.” Dékei Kriszta fogalmazta meg a kiállításról szóló ajánló cikkében a Magyar Narancs online felületén.

^[16] A művészettörténeti áttekintésért lásd itt.

^[17] Herma – olyan négyszögletű, utakat vagy országhatárokat jelző kőoszlop, amelyen csak a fejet és a falloszt faragták ki, az elnevezés a pelaszgok ókori néptől származik, akik Hermészt kar és láb nélkül ábrázolták.

^[18] Horváth Gideon történetéért lásd A mű összefoglalóját, Andrej Dúbravský ért támadásért lásd itt.

^[19] Kiss Kata Dóra esszéjéből egy részlet, amelyet Horváth Gideon Faun realness című 2021-es kiállításához fogalmazott meg. A teljes szöveg a Dunszt oldalán olvasható.

^[20] Habár az utóbbi években a kárt okozó harlekin katicákról írt a sajtó, a 2000-es évek elején többek között a légszennyezettség okozta nemi betegség miatt tizedelődtek Londonban a katicák, akiknek a telelés utáni aktív párzási időszakuk felgyorsult, ami többek között a generációk keveredését okozta. A magyar nyelvű hírért lásd az Index oldalát.

^[21] Az egész tanulmányt lásd itt.

^[22] A felhasznált irodalomért lásd itt.