„A saját életteremet használom, mint játszótér”

Interjú Emese Tóthová fotográfussal

Emese Tóthová (1997) Szlovákiából származik, Párizs és Budapest között ingázik. 2022-ben diplomázott a budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) fotográfia szakán, majd 2024-ben az antwerpeni Royal Academy of Fine Arts ugyanezen szakán fejezte be a mesterképzést. 2020 óta a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának (FFS) tagja. 2024-ben a budapesti Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban önálló kiállítása nyílt JÁTÉKIDŐ – Négy fal között címmel, melyet Gellér Judit, a Néprajzi Múzeum MaDok programjának muzeológusa nyitott meg.

A Kontur Magazinban új cikksorozatot indítunk, melyben Szlovákiában élő vagy innen származó pályakezdő művészeknek biztosítunk bemutatkozási lehetőséget; az Emese Tóthovával készült beszélgetés a sorozat első része.

Tudatosan használod a vezetékneved a szlovák nyelvtan szerinti -ová végződéssel? Ha igen, ennek mi az oka?

Az alapképzéses diplomám után kezdtem el az -ová végződést használni, mert hivatalosan Tóthová vagyok, illetve, ha beírják a keresőbe azt, hogy Tóth Emese, nem én vagy a munkáim jelennek meg. A másik oka, hogy az Emese egy nagyon magyar név, a Tóthová pedig már szláv, és a kettő egyesíti a felvidékiségemet, és behatárol hovatartozásilag. 

Hogyan kerültél a fotó médiumához?

Világéletemben grafikus akartam lenni. A Máraiba jártam (Márai Sándor Gimnázium, Kassa – szerk.), ahol volt humán osztály.  Általános iskolás korom óta nagyon sokat rajzoltam, és az volt a célom, hogy képgrafikus legyek, sokszorosítható grafikával akartam foglalkozni, de mellette mindig is fotóztam. Aztán a MOME-ra felvételiztem fotó szakra, nem is küldtem portfóliót máshova, abban az évben nem is kezdtem el az egyetemet. A fotózásról nem tudtam túl sokat akkoriban, apukám Zenit gépével fotózgattam szabadidőmben, nagyon laikus és naiv módon. Másodszorra sem vettek fel, csak harmadszorra, de Budapesten voltam végig, akkor kezdtem el komolyabban foglalkozni az egésszel. Közben tanultam ötvösséget és képgrafikát a Jaschik Álmos Művészeti Szakgimnáziumban, ezen belül sokszorosított grafikai eljárásokat. 

Be tudnád határolni a saját stílusod?

Nem igazán. Ami elindított egy irányba, az a Hongkongban készített anyagom volt, Mikor a gyermek gyermek volt címmel. Akkoriban kezdtem el megtalálni azt, ami számomra önazonos; még kevertem a vakus és természetes fény kombinációját a képekben. Az egész anyag nagyon vegyes: vannak talált képek, megrendezettek, vakuval, természetes fénnyel készítettek. Az elmúlt két évben csak vakus képeket készítek, a témaválasztásom miatt is, de most szeretnék megint visszatérni ehhez az elegyhez, és a különböző stílusokat úgy vegyíteni, hogy a végeredmény koherens legyen.

Hogy kötődik a vaku használata a jelenlegi témádhoz?

Az aktuális anyagom a játékossággal, játékidővel foglalkozik, JÁTÉKIDŐ – Négy fal között a címe. Performatív helyzeteket fotózok, amelyek a szobában, a négy fal között játszódnak. A saját életteremet használom, mint játszótér, és azt vizsgálom, hogyan tudok játékosan élni abban a közegben, amit minden nap használok: kiforgatni a saját lakásomat, tárgyaimat a mindennapi funkciójukból. Például akadálypályát építek, vagy a férjemmel etetjük egymást. Mindezek múlandó dolgok. Az, hogy megörökítem a pillanatot, része a performansznak. A pillanat efemer jellege a lényeg.

Mekkora szerepet tulajdonítasz az utómunkának a fotóidon? 

Nagyon keveset utómunkázok, már alapvetően fekete-fehérben készítem a képet, és általában vakuval fotózok. Nem törekszem arra, hogy dekoratív vagy esztétikus képeket készítsek: elsősorban a performatív esetlenség az, ami jelen van bennük.

Témaválasztás tekintetében mi az, ami foglalkoztat?

Még a Covid-járvány alatt, amikor otthon voltam, elkezdtem foglalkozni a gyerekkorral, illetve az előző anyagom is kapcsolódott ehhez a témához, amiben a gyerekkori beszédhibákkal foglalkoztam (leginkább a trauma, elhanyagoltság okozta beszédhibákkal, és a módszerekkel, amikkel ezeket kezelik). Szóval a gyermekkor témája valahogy mindig visszatér. 

A Mikor a gyermek gyermek volt egy Peter Handke-vers első és visszatérő mondata. Ebben az anyagban a gyerekkorból ismert szituációkat fotóztam és kreáltam újra, miközben a megrendezett jelenetek a jelenre vonatkozó szimbólumokat is tartalmaznak. Például a férjem az ölében visz, vagy átugrom a hátát: ezekben benne vannak a gyerekkori pillanatok, de megjelenik benne a felnőtt kapcsolatokból ismerős egymásrautaltság, segítségnyújtás is. Az, amit a gyermekkorban megtapasztalunk, a felnőttkorra készít fel – a játék által fejlődünk és tanulunk. 

Hogyan hatnak rád más művészeti ágak? 

A film nagyon fontos inspirációs forrás. Szerintem ez a legkomplexebb művészeti ág. Leginkább Jim Jarmusch, Wim Wenders, Emir Kusturica és Wong Kar-wai munkáit szeretem. A már említett Peter Handke-vers pont Wim Wenders Berlin felett az ég című filmjének elején hangzik el, ami nagyon beragadt nálam, és sokszor visszatértem ehhez a vershez és a filmhez is. 

Ami még nagyon fontos nekem, az Hamvas Béla. Az anyagban, amin jelenleg dolgozom, sok gondolatot Hamvason keresztül ragadtam meg, illetve ő indított el. Most is az Öt meg nem tartott előadás a művészetről című hangoskönyvét hallgattam idefelé jövet. Hamvas gondolatai az élet különböző területein óriási inspirációként szolgálnak nekem. 

Erről az új, Hamvas-inspirálta projektedről meg lehet tudni részleteket?

Ez még kiforróban van, egyelőre nagyon sok a gondolat, nagyon tág az egész. Még le kell szűkítenem képileg is és gondolatilag is. Szeretném kutatásra építeni és következetesen megcsinálni, hogy koherens és átgondolt legyen, szóval ez még egy hosszú folyamat lesz.

Hogyan befolyásolja a környezeted vagy a kultúra a fotózásodat? 

Hongkong nagyon fontos hely számomra, ahol két szemesztert töltöttem el a City University of Hong Kong School of Creative Media (Hongkongi Városi Egyetem Kreatív Média Iskola) tanszékén. Ott készítettem az első olyan anyagomat, amit nagyon megszerettem. Teljesen szabad kezem volt, mert nem egyetemi feladatokat kellett megoldani, hanem önállóan kezdhettem neki és alakíthattam ki az egész projektet. Közben maga a szituáció, hogy ott vagyok a világ másik végén a Covid-járvány alatt, otthonról rossz híreket kapunk, miközben a férjemmel életünk legszebb évét éljük, szürreálisnak hatott. A galériák, a művészeti szcéna, a természet és a szabadság, amiben részünk volt, mind meghatározó erővel bírtak számomra. Itt tudatosítottam, hogy ideje felnőni, Hongkong után már is nem költöztem haza: lediplomáztam, férjhez mentem.

Ehhez képest Párizs, ahol most élek, egy kihívásokkal teli, magányos időszakot jelent. Még nagyon meg kell szeretnünk egymást a várossal. Sokkal nehezebbnek érzem itt az életet és a lehetőségek megtalálását, a hangom hallatását, mint eddig bárhol.

Mesélnél a magyarországi Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának (FFS) munkásságáról, a benne végzett munkádról?

2020 környékén felvételiztem az FFS-be, ahova minden évben lehet új tagként jelentkezni. A felvételem utáni első évben még Hongkongban voltam, de miután visszajöttem, rögtön belecsúsztam az FFS életébe.  Pár hónappal később már vezetőségi tag voltam, amit fél éve adtam át, de még most is könyékig benne vagyok, mert nagyon szeretem azt a közeget, és nehezen vonom ki magam belőle. A Stúdió – hasonlóan más pályakezdő társaimhoz –, az életem fontos része. Biztosít egy szakmai közeget, összetartja a szakmájuk iránt lelkes embereket, és lehetőségeket teremt. Az első önálló kiállításom is a Stúdiónak köszönhetően jött létre, és ezzel nem vagyok egyedül. Fontos az ilyen szervezetek a munkája. Láthatóságot, jelenlétet biztosít a szakmailag nehéz időszakokban. 

Megosztanád a kedvenc fotód történetét? 

Kettő is van. Az egyik a házikós, ami limitált számban megvásárolható a Leányvállalat könyvkiadó kezdeményezésének köszönhetően, akik ezzel támogatják a pályakezdő fotósokat. A másik, ami most készült a mester diplomámhoz – ezen egy borsókból kirakott spirál látható egy asztalon.

A borsós fotó elkészültekor hasztalan tevékenységekkel töltöttem az időmet. Tudtam, hogy valamilyen fagyasztott dologgal akarok csinálni valamit, és elkezdtem a borsóból spirált kirakni, ami körülbelül egy óráig tartott. Elkezdtem magamban őrlődni, hogy mi értelme van annak, amit most csinálok, és rájöttem, hogy nagyon is sok. Fontos volt számomra ez a folyamat, ahogy az első borsószemtől elértem a végére, és azok a gondolatok is fontosak voltak, amiket megfogalmaztam közben. Rájöttem, hogy nagyon fontos, hogy az ember megengedhesse magának, hogy a megszokott napi ritmusból kilépjen, és valami olyan dolgot csináljon, amit máskor soha: vonuljon el, gondolkozzon, amit a kapitalista világban nagyon nehéz elfogadni; hogy szükség van a látszólag felesleges dolgokra is. 

A következő kép, ami ezután készült, azt örökíti meg, ahogyan a munkámat visszasöpröm a zacskóba, ami a buddhista szerzetesek mandalakészítési rítusát juttatta eszembe, ahogyan ők is „tönkreteszik” a sok-sok órás munkájukat.

A házikós kép pedig még a Covid alatt készült. A Mikor a gyermek gyermek volt kapcsán készített könyvemben szerepel, de egyéb projektekben is használtam, mert úgy éreztem, igazán sehova sem passzol. A diplomamunkámnak, a JÁTÉKIDŐ –  Négy fal között-sorozatnak is ez lett az borítóképe, hiszen a fotón egy házjelmez van rajtam, amit még anyukám készített a nővéremnek az óvodában. Mivel a Covid alatt a családi örökség, a családi szerepek, a saját gyerekkorom voltak a témáim, így elővettem az anyukám által készített házikós jelmezt.

Ki a kedvenc fotósod és miért ő?

Nincs kedvencem. Nagyon sok fotóst szeretek és követek. Viszont nagyon szeretem az archívumokat, a mindennapi fotográfiát, mert szerintem az a legőszintébb. Ez az, ami inspirál: hogy mennyire őszinte, gyönyörű képek készülnek, amikor naiv, laikus emberek veszik kezükbe a fényképezőgépet.

Minden egyes anyagom elkészülte előtt archívumokat nézegetek, rákeresek címszavakra. Az egyik kedvenc platformom a mindennapi fotógráfiával kapcsolatban az Eidolon Központé, amit Simó György és Szilágyi Róza Tekla alapítottak. De a Barakonyi Szabolcs válogatásában megjelent Fortepan Masters – Kollektív fotográfia a 20. században is nagy kedvencem, ami egy gyönyörű, kurált fotóalbum a Fortepan archívumából. 

Nagy kedvencem még Erik Kessels művész és kurátor, aki most adott ki Incomplete Encyclopedia of Touch címmel egy fotókönyvet arról a jelenségről, hogy az emberek késztetést éreznek megérinteni valamit, amikor kép készül róluk. Szerintem ez annyira zseniális, kedves, őszinte és életszagú. Ugyan messze áll attól, amit én csinálok, de nagyon tudok belőle inspirálódni.

Mit gondolsz a fotográfia szerepéről a közösségi média által vezérelt világban? 

Engem nagy szorongással tölt el, miközben rengeteg szociális médiát fogyasztok, számtalan fotóst, magazint, galériát, fesztivált követek. Általában reggel 10 óráig már több száz kép befogadásán túl vagyok, és megrémiszt az, hogy nekem ebben a nagy zajban kell hallatnom a hangomat. Eszméletlen mennyiségű vizuális tartalmat fogyasztunk, ami megnehezíti azt, hogy megtaláljuk a jót, az igazán értékeset. Furcsa jelenség, hogy rengeteg fotónak már csak a virtuális változatával találkozunk, nem készül belőle fizikai műtárgy, ami kézzel fogható, falra akasztható.

Az Instagram sokszor portfólióként szolgál a művészek számára. Itt láthatunk akár nyolcvan képet is pár másodperc alatt, de alapvetően nem időzünk el egy-egy munka felett. Művészként könnyíti is az ember dolgát, sok lehetőség jön szembe, nem kell elutaznod a világ másik végére, hogy megismerd valaki más munkásságát. Nem rossz eszköz, csak jól kell használni.

Számodra mi a legnagyobb kihívás fotósként? 

Önazonosnak maradni, nem engedni a trendeknek, nem hagyni, hogy befolyásoljon a piac. Itt is Hamvas egyik gondolata jut eszembe, aki a kitüntetésekről és különféle elismerésekről úgy beszélt, mint amik beszennyezik egy művész életét. Én is zavarban vagyok azzal kapcsolatban, hogy megéri-e eladásra „gyártani” vagy sem. Szerintem sokan őrlődnek azon, hogy tetszik-e majd másoknak, amit csinálnak. Én is sokat veszekszem saját magammal, de le akarom ezt küzdeni. Fontos, hogy őszintén tudjam csinálni a dolgokat.

Borítókép: Emese Tóthová önarcképe (a művész jóvoltából)