A túlélés stratégiái

A 40. EVA Biennáléról

Gleaning, azaz tallózás: ez volt a kiindulópontja és vezérmotívuma a Sebastian Cichocki által kurált 2023-as 40. EVA International Biennálénak.^[1] Az írországi Limerickben megrendezett eseménysorozat ezen központi fogalma azért is különösen szimpatikus, mivel a “tallózás” értelmében számos korábbi EVA-n bemutatott munka jelent meg újra a kiállítóterekben, amelyek például a biennále történetére (is) reflektáltak, valamint a hangsúly kevéssé az új művek létrehozásán, hanem inkább egy meglévő műtárgykorpusz új perspektívába helyezésén volt, illetve a projektek továbbélésének gondolatán. A tallózás/böngészés mint mezőgazdasági kifejezés ugyanakkor kijelölte a biennálé fő tematikáját is, amely az ökológia, az agrárium, a kelet-európai tradíciók és a posztkoloniális, nem-európai diskurzusok összekapcsolásában jelent meg.

Ahogy a kurátori koncepcióban Cichocki kifejtette, a tallózás fogalmát (ami azt a folyamatot jelenti, amikor összeszedik a maradék termést, amit az aratók szándékosan vagy véletlenül hátrahagytak; és amely gyakorlatot Angliában kifejezetten tiltottak a 18. század végén) egy olyan stratégiának tekinti, amely megpróbál új lehetőségeket, erőforrásokat és túlélési taktikákat felfedezni a válságos helyzetekben. Milyen múltbeli módszerekhez és koncepciókhoz lehet visszanyúlni, amelyek ma is inspirálóak és hasznosíthatóak? A kurátori koncepció történeti megoldásokra és meglévő erőforrásokra kíván építeni ahelyett, hogy folyamatosan az újat és a spektákulumszerűt hajszolná. Mindehhez a kurátor a “rewilding”, azaz a visszavadítás fogalmát kapcsolja.

A visszavadítás folyamata egy meglévő, emberi beavatkozásoktól megváltozott terület rehabilitációját jelenti, a kortárs művészet területén belül pedig úgy is lehet érteni, hogy a művészek visszavonulnak a művészeti világ túlteljesítésétől: a folyamatos műtárgygyártástól és projektről projektre éléstől, a piac kényszerétől és az önkizsákmányolástól. Persze így is létrejönnek új művek, de az együttműködő felek megpróbálják jobban bekötni azokat a helyi vérkeringésbe, hogy akár a biennálé után is tovább tudjanak élni ezek a kezdeményezések.

A biennálét végigjárva, ahol a kiállítások mellett számos esemény és egyéb projekt is megvalósult, ez hitelesnek tűnt: szemben például a 2023 nyarán Prisrenben, Koszovóban megvalósult Autostrada Biennáléval. Azt két, szintén nemzetközileg elismert kurátor hozta létre (Joanna Warsza és Övül Ö. Durmuşoğlu), és noha számos helyi művész szerepelt az All Images Will Disappear One Day című kiállításon a biennálé keretén belül, mégsem tűnt úgy, hogy szervesen kapcsolódott volna a város egyéb kulturális eseményeihez, vagy sok látogatót szólított volna meg. Limerickben világossá vált, hogy Cichocki időt töltött a városban és energiát fektetett annak megismerésébe, valamint az ír szcéna feltérképezésébe, amely egy máshonnan származó vendégkurátor esetében sajnos nem mindig valósul meg ténylegesen. Mindezt olyan módon csatornázta be a kiállításokba, hogy saját, kelet-európai kontextusa is releváns tudott maradni. 

Ilyen értelemben az EVA szorosan illeszkedik ahhoz a tendenciához, amelyet például a 2022-es documenta fifteen kapcsán lehetett megfigyelni. Ott az indonéz művészcsoport, a ruangrupa által kurált edícióban szintén egy mezőgazdasági fogalom, a lumbung (azaz rizsraktár, a közösen felhalmozott és újraosztható “felesleg” szimbóluma) került a középpontba, és ezen keresztül a megosztás, az egymástól tanulás és újratanulás folyamatai váltak fontossá. A lumbungban résztvevő szervezetek és alkotócsoportok, valamint a meghívott művészek a documenta történetében először egy nem-európai perspektívából beszéltek művészetről és társadalomról, illetve a művészet társadalmi felelősségvállalásának kérdéséről.

Míg a korábbi documenták esetében, főleg az Okwui Enwezor (mint első nem európai kurátor) által kurált documenta11-en, már markánsan megfigyelhető volt a posztkoloniális fordulat hatása, a 2022-es volt az első, ahol már a megszólalási pozíció is a megszokott kánonon kívülről jött. Az egész eseménysorozatot behálózták a további, főleg a délkelet-ázsiai tradícióból merített gyakorlatok, amelyek hol a munkamódszert, hol pedig a tematikát, a művészek által vizsgált problémákat és kérdésköröket érintették. Világossá vált az is, hogy ahhoz, hogy érdemben beszéljünk a klímaválságról és a bolygóról, ahol élünk, érdemes visszatérni azokhoz a sokszor elfelejtett tradíciókhoz és működésmódokhkoz, amelyeket más korok és más közösségek már sikeresen alkalmaztak. Ezen kívül más, konkrétan a művekre vonatkozó párhuzamok is létrejöttek a két esemény között: például a documentán és az EVA-n is látható volt a koreai ikkibawiKrrr projektje.

Noha a 2023-as EVA-n is megfigyelhető a fent említett trend mögé állás, mégis egy önálló kurátori vízióval volt dolgunk, amely sokkal többet tett annál, mintsem hogy a máshol látott és a témába illő alkotásokat egy új konstellációban bemutassa. Ahogy már említettem, a legizgalmasabb aspektusa az amúgy kisléptékű és befogadható biennálénak az volt, ahogy Cichocki – aki a varsói MOMA-ban dolgozik – kelet-közép-európai gyökerei és tudása összekapcsolódott az ír, angolszász és adott esetben az európán kívüli művészeti diskurzusokkal. Ezáltal a mezőgazdaság, az agrár és tágabb értelemben a “föld” mint téma összefonódott a hagyományok, a népszokások, a folklór és a kézművesség (craftsmanship) fogalmaival, sokféle, de mégis egymással dialogikus viszonyban álló mű bemutatásával. Ugyanakkor a 2023-as EVA a háború és az ekocídium témakörével is kiemelten foglalkozott, amely egy határozott jelenbe való pozícionálást és politikai állásfoglalást is sejtetett.

Az egyik központi helyszín a Limerick City Gallery volt, amely szinte az összes altémából mutatott be műveket. Az egyik ilyen visszatérő témafelvetés a különféle hagyományok, népszokások felelevenítése volt, például a gyógynövények használatán, gyógyító rítusokon, emberi és nem-emberi kapcsolódások vizsgálatán keresztül. Rosalind Fowler 16 mm-es filmjében (All is leaf, so to amplify the wonder, 2020) azt követhettük nyomon, ahogy fiatalok szomatikus és tánchoz hasonló mozdulatokon keresztül a gyógynövények előállítási és felhasználási módját vizsgálják egy mezőgazdasági szövetkezet parkjában, egyfajta kortárs rituálét hozva létre.

Navine G. Dossos installációja (The Grove, 2023) a Grove nevű vegetariánus büfében volt látható: az asztalokra és a falakra felfestve helyi növények és termések (pl. szeder, csipkebogyó, pitypang) látványos rajzai jelentek meg, feltárva azok történetét, Írországhoz és az ottani kulináris szokásokhoz való viszonyát. Ez a munka feltehetőleg a biennálé zárása után is ott marad az étteremben, mint állandósult művészi intervenció, és amely Cichocki szándékainak megfelelően azt erősíti, hogy a művek nem feltétlenül csak az adott időintervallumban jelennek meg, hanem fokozatosan a helyi közösség számára is fontossá válhatnak.

A városközpontból kissé távolabbra eső, gyönyörű parkban található Limerick City University kampuszán jelent meg Åsa Sonjasdotter és Mercè Torres Ràfols, valamint a NCAD FIELD The Kale Bed is so Called Because there is Always Kale in it (2023) című érzékeny installációja, amely a kel termesztését, gondozását, újratelepítését, azaz különböző, a kellel kapcsolatos gazdálkodási módszereket vizsgált. Az installációban textilre nyomva jelentek meg kortárs és archív fotók, valamint maga a szárított kel, melynek izgalmas hátteret adott az ablakból felsejlő ír táj.

Szintén az egyetemi terekben találkozhatott a látogató Joydeb Roaja rajzaival, amelyek a növények ősi tudást hordozó szerepét hangsúlyozták. A rajzok sajátos önarcképeknek tekinthetők, amelyeken a művészt ellepik, behálózzák a levelek és a virágok, szinte eggyé olvadva velük. Ahogy a leírásból kiderül, a Searching my roots 11-13 (2017) című sorozat a dél-kelet bangladesi Tipura őslakos közösség élővilághoz való viszonyából inspirálódott.

A már említett ősi tudások felélesztése, a spirituális világnézetek és a helyi mondavilág, folklór beemelése az ír művészek munkáiban is visszatérő elem volt. Az egyik legizgalmasabb munka Limerick egyik fő katedrálisában, a St. Mary-ben volt látható. Kian Benson Bailes szinte embernagyságú és a néző felé magasodó figurái (Cailleach boy i és ii., 2023) egyszerre idéztek meg furcsa boszorkányt vagy óriásrovart, antropomorfizált, nem evilági lényeket. Ugyanakkor az sem eldönthető, hogy e lények segítő vagy ártó szándékkal közelítenek-e felénk: védik vagy épp kísértik a templomot, és benne minket? Az ír mitológiai alakokat a vallási ikonográfiával összekapcsoló munka a művész értelmezésében a queer vidéki lét megélésére is utal, elsősorban a nembináris lények és a normativitáson túli testábrázolások által.

Egy másik csoportba tartoznak azok a művek, amelyek már eltávolodnak a folklór és népszokások transzcendens tartalmától, és a mezőgazdasági tevékenységeket, valamint az agráriumot a rurális közösségek munkájaként, a vidéki életmód alkotóelemeként vizsgálják. A Limerick City Gallery-ben voltak láthatóak Iza Tarasewicz álomcsapdaszerű installációi és objektjei (Chain II, 2021; Korowody / Processsions, 2021; Boom, 2021; Looped Processions II, 2022; Yellow Coal, 2015), melyek a saját farmjáról származó, különböző mezőgazdasági gépekből is beemelnek egy-egy használaton kívüli alkatrészt a kövek, csontok és egyéb anyagok mellé. A művészt másokhoz hasonlóan a gazdálkodás közösségi jellege, a kézművesség és a hagyományos eljárások felfedezése érdekli, miközben a 21. századi mezőgazdasággal kapcsolatos kérdések (fenntarthatóság, permakultúra stb.) is felsejlenek.

A már említett dél-koreai csoport, az ikkibawiKrrr kutatási projektje a hínárok, moszatok betakarításáról gondolkodott, és videómunkájukban azokat a női búvárokat állították középpontba, akik ezt a foglalkozást űzik Jeju szigetén. Lala Meredith-Vula több helyszínen végigvonuló fekete-fehér, dokumentarista fotósorozatában (Haystacks, 1989-) Koszovóban és Albániában talált szalmabálákat fotóz, amelyeket 1988 óta egy rendhagyó tipológia szerint csoportosít. A japán Natsuko Uchino installációjában (Dwelling, 2023) pedig már nehéz szétválasztani, hogy mi az, ami műtárgy volt, vagy amiből műtárgy lesz: az Írországban, Limerickben talált romok, kidobásra ítélt anyagok, szemetek összekeverednek a művész Franciaországból hozott műtárgytöredékeivel, maradékaival, vagy valamiért megtartásra ítélt anyagaival.

Uchino művével szinte összeolvadt a mögötte látható textilmunka, amely Goshka Macuga alkotása (The Fable of the Wolf, the Polar Bear, the Reindeer and the Cosmonaut, 2018), és megnyitott a kiállítást az aktivizmus és a klímaválság kérdései felé. A szőttesen állatoknak öltözött figurákat láthattunk, akik humoros és abszurd módon különböző ökológiával kapcsolatos transzparenseket hordoznak – a művész valódi tüntetések fotóit használta fel a mű létrehozásához, amely eredetileg a norvég parlament recepciójában látható.

Rory Pilgrim The Undercurrent (2019) című videójának hasonló az üzenete: Idaho egy városában, Boise-ban forgatott elkötelezett klímaaktivista fiatalok csoportjával. Fiatal koruk ellenére, vagy éppen amiatt, egy sokkal tudatosabb hozzáállás jellemzi őket, és Pilgrim érzékeny mozgóképes jelenlétének köszönhetően meg is nyílnak a kamera előtt, beavatva minket életükbe és jövőbeli terveikbe.

A két ír művész, Rachel Fallon és Alice Maher egy korábbi EVA-ra készült óriási és részletgazdag textilmunkája (The Map, 2021) noha más módszerrel, de szintén a társadalmilag és politikailag elkötelezett munkákhoz köthető. Egy, a kritikai kartográfiát kiindulásnak használó, szigeteket, képzeletbeli tájakat felrajzoló, és a nők láthatatlan történeteit feldolgozó munkát hoztak létre közösen, amely Mária Magdolna alakjából indul ki. Fallon szinte minden projektjében az ír katolikus egyház nők elleni elnyomását vizsgálja, például amikor a Magdolna mosodák történetét emeli be a köztudatba. Maher-rel közös munkájában egyszerre történik múltfeldolgozás és egy szolidárisabb jövőről való spekuláció. Tulajdonképpen ide sorolható a biennále egyik magyar résztvevőjének, Kaszás Tamásnak a projektje (Agro-Culture, 2011; Neo-Agro, 2011) is, amely használja az avantgárd forradalmi esztétikáját, miközben alapvetően egy békés kivonulást hirdet, amelyben egyfajta együttélés valósul meg a környezetünkkel.

Szintén az EVA politikai elköteleződéséhez sorolható az ukrán művészek markáns jelenléte: többek között Sana Shahmuradova Tanska és Kateryna Allinyk (What else to bring to the table, Tomb Sticks, Battlefield, 2023) nagyméretű és szuggesztív festményein a háború földre való hatása, a föld tönkretétele és mérgezővé válása, az élelmiszerválság, azaz maga az ökocídium válik hangsúlyossá. Allinyknál ez szinte absztrakt, földszínekkel ábrázolt és erőteljes gesztusokkal megalkotott földalatti jeleneteket jelent, addig Tanska álomszerű festményeiben a különböző alakok a generációk közötti kapcsolódásokat, az otthonhoz, termőföldhöz, állatokhoz való viszony egy személyesebb aspektusát vizsgálják. A biennálé másik magyar résztvevőjének, Trapp Dominikának csapdákról készült részletgazdag rajzai (Entangled, Engaged, Ensnare sorozat, 2023) is az elnyomás, kizsákmányolás metaforáiként értelmezhetők, miközben a rajzokon megjelenített tárgyak a vadászat és a mezőgazdaság alapvető eszközei.

Cichocki a neoavantgárd művészcsoportok (mint pl. a szlovén OHO) beemelésével szintén az újratanulás, aktív múltfeldolgozás, és a nyitott archívum koncepcióit hangsúlyozza, kiemelve, hogy az itt is látható ökológiailag érzékeny, illetve a mezőgazdasággal, agráriummal kritikusan foglalkozó művészeti-gondolati pozíciók már a rendszerváltás előtt is léteztek, és érdemes őket kutatni. Ezek a gyakran közösségi projektek a művészek nem művészekkel való együttműködését hangsúlyozták, amit Cichocki a kurátori bevezetőjében is kiemel. Egyik célja az volt, hogy nemcsak a helyszínek, de az együttműködő partnerek révén olyan műveket mutassanak be, amelyekben az alkotók egy sokkal tágabb mezőben értelmezik a művészetet, és ahol a művész adott esetben nemcsak együtt dolgozik más diszciplínák képviselőivel, hanem maga is egy másik terület részesévé válik. A thomond-i általános iskola udvarában ültetett mikro-erdő, amelyet a diákok Deirdre O’Mahony művész segítségével hoztak létre, szintén egy ilyen gesztusértékű projekt volt, amelynek közös megtekintése a biennálé egyik fénypontja volt.

A 40. EVA Biennále a maga kisebb és befogadhatóbb léptékével pozitív módon különbözött a tipikus művészeti eseményektől: izgalmasan vonta be a várost és az ír szcénát, ugyanakkor nemzetközi szempontból is tudott újdonságot mutatni. Nem próbálta sem sokkolni, sem lenyűgözni a látogatókat, éppen ezért működtek különösen jól a sokszor intimebb, kutatásalapúbb, érzékeny munkák.

40. EVA International, Limerick, Írország (fő kurátor: Sebastian Cichocki), 2023. 08. 31. – 2023. 10. 29.

Borítókép: Navine G. Dossos: The Grove (fotó: Jed Nie)

---

^[1] A művészeti esemény 2023-as kiadásának címe a The Gleaners Society – Guest Programme volt. A Guest Programme, azaz a vendégprogram a Cichocki által kurált részre vonatkozott, ezen kívül szerepeltek még a város által meghívott művészek is, az ő munkáikról ebben a cikkben azonban nem esik szó.