A vágyak már csak emlékek

Andreas Werner és Koszorús Rita: Amit mi építettünk és, amit nekünk építettek című kiállításáról

Aki sokáig utazik, és hol még felderítetlen, hol már meghódított területekre téved, az rendszerint azzal a vággyal indul útnak, hogy az újonnan megismert tájak felfedezése mellett saját szemmértékét, percepcióját tágítsa, és belső világát finomhangolja. Miként magában hordozza önnön kulturális, nyelvi és egzisztenciális válságait és különbözőségeit, csakhamar falakba ütközik, s képzelete mintha egy különös, nosztalgiával elegyedő perspektívára korlátozódna, azon kapja magát, hogy az új tájak és személyek helyett minduntalan önmagával találkozik. A vándor szerepkörének gazdag bölcseleti és művészetelméleti hagyománya van, elég csak Tandorira, Calvinora, vagy akár Walter Benjamin kószálójára gondolnunk.

De hogyan ágyazható be egy harmincas évei elején járó pályakezdő képzőművész identitása, ha nem köti le magát egyetlen helyen sem, s nomádként vándorolva otthonát, műtermét és kapcsolati hálóját is minduntalan frissíteni kényszerül? Nem marad más viszonyítási pont, a legfontosabb referenciát a születési koordináták jelentik. A felgyorsult társadalmi, kulturális változások tovább erősítik ezt a dekonstrukció irányába hajló, kollektívra is leképezhető posztmodern identitást, amely egyaránt befolyásolja a művészeti színteret és annak szereplőit: gondoljunk például a nomád múzeumok és galériák megjelenésére, a pop-up kiállítások műfajára, vagy a Ralph Rugoff által meghatározott, a világban repkedő (jet-set flâneur) kurátor alakjára, aki több országban egyszerre rendez kiállítást.

Felmerül a kérdés, hogyan lehet ebben a folyton változó mezőben értéket és maradandót alkotni, és mi lesz azokból a vágyakból, amelyek még beteljesülésük előtt tovább úsznak, és valójában soha nem válnak adaptálhatóvá?

Andreas Wernernek és Koszorús Ritának sikerül két eltérő perspektívából, de ugyanazt a konfliktust bemutatnia, különbözőségeiktől pedig csak még erősebbé válik dialógusuk.

Bár elsőre kétségeket támaszthat, hogy mi is a közös Koszorús és Werner műveiben, annál jóval több, mint hogy mindketten másodjára állítanak ki a budapesti VILTIN galériában.^[1] A múlt és a képzelt jövő találkozása nem erőltetett módon jelenik meg, a romantikus elvágyódás mindkettőjüknél visszatérő, finoman felsejlő motívum, ami egyszerre jelenik meg egy külső és egy belső, saját világ felderítésének az igényével.

A VILTIN-ben kiállított művek két eltérő világképről alkotnak dialógust, amelyek helyenként egybefonódnak, másutt egymásnak feszülnek. Ugyan minden kiállítás bizonyos értelemben egy elvágyódásból születő konstelláció, azonban ezen a kiállításon ez még inkább magától értetődő. A két fiatal képzőművész egyrészt újrateremti a posztmodern identitásra, valamint Kelet-Európára is oly sokszor ráaggatott nyitott-zárt rendszert (amely mind a kultúrpolitikára, mind a hétköznapokra jellemző volt a szocializmusban), másrészt új-szürreális világokat írnak körül, teszik ezt hol kifinomult vonalvezetéssel, hol elmosódott kontúrokkal.

Talán könnyebb megértenünk ambícióikat, ha figyelembe vesszük, hogy a művészek a nyolcvanas években születtek, azaz gyerekkoruk egy olyan posztszocialista környezetben zajlott, ahol a helykeresés és a szakmai térnyerés koránt sem volt magától értetődő. Koszorús Rita mostanra a VILTIN galéria képviselt képzőművészei közé tartozik, és bár jelenleg Pozsony és Berlin között utazva él és alkot, egy olyan országból (Szlovákiából) érkezik, ahol az absztrakt művészet mindezidáig nem kapott elég figyelmet. Sikerét bizonyítja, hogy 2021-ben elnyerte a szlovákiai Év festménye díjat, a VÚB Alapítvány fiatal festőművészek számára alapított díját, tavaly ősszel pedig már egyéni kiállítással mutatkozott be a Pozsony közeli, dunacsúni Danubiana Meulensteen Art Museumban.^[2]

Szintén idén nyerte el a STRABAG Artaward International fődíját Andreas Werner, aki a bécsi Képzőművészeti Akadémia grafika tanszékén szerzett diplomát, és azóta is Bécsben dolgozik; kelet-német származására pedig műveiben reflektál. Múltja könnyen leolvasható a ‘Time would surely forget us’ (2023) és a ‘You are my creator, but I am your master’ (2023) című sorozatairól, amelyek magukon viselik annak a keretrendszernek a vizuális jellemzőit, amely a Német Demokratikus Köztársaság sajátja volt.

Werner Koszorúshoz hasonlóan másodjára állít ki a galériában (WE DREAMED OF A PAST FUTURE, 2019), 2016-ban elnyerte a Bécs városa által fiatal művészek számára biztosított MUSA-díjat, művei több osztrák és nemzetközi gyűjteményben is megtalálhatók. Sikerét az is jelzi, hogy 2021-ben a kremsi Kunsthalle egyéni kiállítást rendezett munkáiból. Nemcsak az autobiografikus részletekből, de a mostani kiállítás címét (Amit mi építettünk és, amit nekünk építettek) észlelve is nyilvánvalóvá válik, hogy a múltjukra reflektáló művészek az otthonuk zárt rendszereivel kerülnek szembe, és talán pont eltávolodásuknak köszönhetik, hogy egyre pontosabban látják azt.

A Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?^[3]kérdéskörei nem is lehetnének égetőbbek, különösképpen érvényesek a magyar művészeti intézményrendszerre, amely szintén küzd saját korlátoltságával, a kortárs felé való nyitás problémájával, ami a nyugati országokhoz képest a hazai színtéren jóval később történt meg, és ez hatással van az egyes műfajok befogadásától kezdve a művészeti felsőoktatási intézményekig, azaz a művészképzésig.

Mindamellett, hogy mind Koszorúsra, mind Wernerre jellemző az önreflektivitás, mégis

úgy tűnik, hogy egy fiktív múlt és egy elképzelt jövő felállítása biztonságosabb terepnek bizonyul számukra  a kortárs valóság bemutatásánál.

A hol utópisztikus, hol disztópikus világképeket a két eltérő országból érkező művész egyaránt a Kelet és Nyugat konfliktusán keresztül vizsgálja. Míg ez a kettősség Koszorús absztrakt kompozícióiban a rétegek egymásra helyezéséből, illetve a 20. század eleji avantgárd nosztalgikus visszajátszásából szűrhető le, addig Werner sorozataiban a romantika tájképfestészetének hagyománya kerül összeütközésbe egy brutalista építészeti külsőbe bújtatott utópisztikus sci-fi dimenzióval. A Fordista-modellt és a tömegtermelést előnyben részesítő kapitalista társadalomban az ember jelenlétét nélkülöző, magányos épületek egyaránt utalnak a fejlődésbe vetett hitt elvesztésére, de a gyász folyamatát is magukban hordozzák.

Visszatérve a vándor (vagy a digitális nomád) alakjához, akár fiktív világokat, akár valós tájakat barangol be, valójában szökésben van: nemhogy saját közösségétől, de önmagától is távolodni kezd. A helyváltoztatás, az úton levés fázisai, az ezekkel járó tapasztalások bár pillanatnyi felszabadulással és örömmel szolgálhatnak, az utazó nem talál olyan közeget, amely befogadja őt. Flexibilis, folyton változó arcát és identitásait a boldogtalan, érzelmileg kiüresedett bolyongóval azonosítja a külvilág. A vándort félelem keríti hatalmába; az új, az egzotikus reményében, és a felfedezés vágyától hajtva kelt útra, de mit tehet, ha múltját hátra hagyni képtelen, és az új vidékekkel való találkozás helyett csak önmagát pillantja meg minden új tájban?

A nyugatabbra költöző alkotó is minduntalan elérkezik ahhoz a szakaszhoz, ahol minden tárgyban és minden tájban saját kultúrájának darabjait véli felfedezni.

Ezeket a belső tájakat, ennek az egyidejűleg történő nyitásnak és zárásnak a konfliktusát fogalmazza meg Koszorús festményeiben, Werner pedig akvarellsorozataiban. Az utazás során a személy egyidejűleg távolodik el saját földrajzi helyzetétől, nyitva az új és az ismeretlen felé, miközben bizonyos szinten képtelen eltávolodni saját kultúrájának keretrendszerétől. Az elmosódó határok egyre nyilvánvalóbbá válnak a szétbontott, dekonstrukció felé hajló absztrakt festményekben, de a konstruktivista építményekben is. Kivehetővé válik egy harmadik tényező: az új alapokra helyezkedni vágyó kortárs festészeti törekvés is. Különösen igaz ez Koszorúsnál, aki mintha az absztrakt művészetnek állítana emléket, egyúttal annak legitimitásáért is küzdelmet vállalva a szlovákiai művészeti színtéren.

Amint az ember elkezdi lebontani saját identitását, és képessé válik eggyé válni a környezet bármilyen elemével, úgy tölti el puritán gyönyörűséggel az abrosz gyűrődése, az aszfalt hibái, a műteremben heverő olajfestékes vászonmaradék. Koszorús Rita tekintete azonban mintha nem is ezeket a jelenségeket és tárgyakat, hanem azok alakzatait kutatná. Festményeiben megidézi az avantgárd lírai absztrakció hagyományát, emellett konstruktivista elemeket is alkalmaz. Ahogy maga is fogalmaz, sokszor a hétköznapi tárgyak abszurditása inspirálja. Bár legfontosabb előképe a modernizmus és az absztrakció, mégis tudatosan emel be kortárs elemeket, amelyek csak saját helyzetével összefüggésben kapnak jelentést.

Kiemelkedő példa erre a Follow my Shadow (2023) című munkája, ahol a festő tudatosan játszik a hiány és a hiánytér fogalmaival, illetve ezek hermeneutikai jelentésrétegeivel (hiszen az árnyék is egyfajta tömeget ír le, mégis hiányteret alkot). A VILTIN galériában bemutatott anyagában különösen sokat játszik a kihasítás technikájával, textilművekhez hasonló hatást érve el. Absztrakt kompozícióit tudatosan vágja szét, a különböző felületek tömörítésével, majd hiányával játszva  feszültséget teremt kollázst idéző festményeiben. A Just the Two of Us (2023) című festményén a gyermekjátékot idéző absztrakt síkidomok utalnak az elvesztett, majd újra megtalált múltbeli emlékekre: a síkidomok, (melyek összefüggésbe hozhatóak az emlékekkel) által keltett fodrozódó hullámoknak is beillő árnyékok/gyűrődések csak még inkább kiemelik őket, fokozván térbeliségüket.

Ahogy egy város sem vetkőzheti le a genius locit, úgy függ a műalkotás is alkotójának múltjától, ha úgy tetszik, előtörténetétől. Mindezek jelentősége még nyilvánvalóbbá válik Werner alkotásaiban. Hipotetikus alapokra helyezett épülettervei egyértelmű üzenetet közvetítenek: a szocializmus eltűnésével a jövőbe vetett hit múló ábránddá vált, a biztonság fogalma pedig már nem lesz több, mint egy jelentését vesztett emlék. A múlt kísértete a fiatal művészgenerációra nehezedik, és Andreas Werner mintha ebből a káoszból építené fel szürrealista építményeit. Grafikai elemeket ötvöző akvarelljeiről leolvasható, hogy többek között olyan alkotók inspirálták, mint Stanisław Lem, Alejandro Jodorowsky, Fritz Lang, de Hermann Oberth, vagy Wernher von Braun tudományos eredményei is hatást gyakoroltak művészetére.

A kozmikus utazás, az úton levés motívumai korábbi munkásságát is meghatározták, a VILTIN-ben kiállított

két sorozatában pedig az orosz konstruktivista épületek segítségével hív be idegen, mégis ismerősnek tűnő külső-tájakat.

A galériában kizárólag friss műveit láthatjuk, két új sorozatára pedig különösen érdemes odafigyelnünk, melyekbe egy rég eltűnt világot emel be: a monokróm épülethibrideket, amelyek utólagos színezésen estek át, utalva ezzel az avantgárd archív fotográfiai és filmes eljárásaira, a fotogrammra és a fotómontázsra.

Míg Koszorús többnyire felületkezeléseiben utal az 1920-as évek szürrealista fotókompozícióira és a Bauhaus mestereinek kísérleteire, addig Werner inkább az építészetet használja fel, hogy megalkossa saját vizuális rendszerét. Werner épületportréi Andreas Fogarasi (szintén Bécsben élő képzőművész) alkotásaihoz hasonlóan időmetszetek is egyben, és egyaránt beszélnek művészeti és építészeti modernizmusról, politikáról és kultúrtörténetről. Werner alkotásaiban a retrospektív hamisítás is kitapintható, ami az emlékek visszamenőleges, az egyén vágyainak megfeleltethető tudattalan átalakítását teszi lehetővé. Ahogy az emlékek határait is könnyen át lehet írni, olyan könnyedén rajzolja meg az új keretrendszert Werner, óvatosan tágítva ezzel a látogató percepcióját.

Koszorús Rita a kollázs technikájának segítségével vizsgálja az időbeliséget, Werner egy múltra visszatekintő statikusabb irányt jelöl ki. Míg az előbbi tudatosan utal többek között Hannah Höch alkotásaira, addig az utóbbi leginkább mértani elemekből rakja össze brutalista építészetet idéző, szürreálisba hajló konstrukcióit.

Bár mindketten meghajlítják a valóság terét, eltérő szándékkal teszik azt. Nem pusztán az önmegismerés eszközeként jelenítik meg ezeket a külső felületeket, hanem a korszellem körülírására vállalkoznak, saját generációs válságaikkal szembenézve vizsgálják azokat a párhuzamos idősíkokat, amelyek bár lehetővé teszik az időutazást, mégsem biztos, hogy mindenki számára könnyen adaptálhatóak.

Koszorús fókuszában a kollektív identitás és az 1980-1990-es évek nosztalgiája kerül szembe a jelennel, amelyet festményei címeivel is egyértelműsít: I want to remember myself, I don’t want to remember myself (2023). Lágy kontúrjai, szimultán és komplementer kontrasztjai könnyedséget árasztanak, legalábbis szabadon játszanak a látogató asszociációs terével. A lírai absztrakciók és az avantgárdot megidéző téri konstellációk nyílt, nem titkolt kísérletezéssel párosulnak: a vászon egyszerre lesz anyag, felület, eszköz. Azaz egy olyan multifunkcionális tér, amely az egyidejűleg behívott és megnyitott terekkel párhuzamosan tud létezni.

A kiállítás jelentősége talán abban rejlik, hogy amíg Koszorús az emlékeket egy érzelmi folyamattal párosítja, a múlandót és a pillanatnyit egészében nézi, addig Werner a múltat ötvözi egy elképzelt jövővel. Mindketten tisztában vannak vele, hogy nem pusztán a múlt és a jelen, hanem emlék és emlékezet kerül konfliktusba. A jelennel való találkozásnak így talán csak egy nagy veszélye van: a vágyak emlékekké manifesztálódnak, az emlékek pedig képekké.

Andreas Werner és Koszorús Rita: Amit mi építettünk és, amit nekünk építettek, VILTIN Galéria, Budapest, 2023. 03. 08. – 2023. 04. 08.

A cikk címe utalás Italo Calvino Láthatatlan városok című könyvének A városok és az emlékezet című alfejezetére.

Címlapkép: Koszorús Rita Follow My Shadow c. festményének részlete (fotó: Biró Dávid)

---

^[1] Andreas Werner: WE DREAMED OF A PAST FUTURE, 2019; Koszorús Rita: Az abszurditás a kedvenc érzésem c. csoportos kiállítás résztvevőjeként, 2022.

^[2] A kiállításról írt kritikánk itt olvasható.

^[3] Utalás Paul Gauguin 1897-ben készült olajfestményére, eredeti címe: D’où venons-nous? Que sommes-nous? Où allons-nous??