2025-03-21

Amikor a víz felülírja az ember tevékenységét

Kosziba Klaudia Thermal című kiállítása

Hogyan viselkedik a táj, amelyet visszaállíthatatlanul megváltoztatott az ember? Kosziba Klaudia egy olyan, személyéhez közel álló természeti környezetet tanulmányoz, amelyet nemcsak az emberi beavatkozás alakított, hanem amely önmaga formálja, alakítja magát. A mesterségesen létrehozott, növényzetben tekergő csőrendszer élettel teli szervezetként pulzál: Kosziba festményein felbomlik a természet és az élettelen közötti ellentét, miközben főszerephez jut az idő. A Thermal című tárlat a pozsonyi Station Kortárs Művészeti Galériában nyílt február 26-án, és március 22-ig látogatható.

Kosziba Klaudia Vágsellyén született, a Pozsonyi Képzőművészeti Főiskola festő tanszékén, Ján Berger műtermében tanult. 2008-tól az egyetem festő tanszékének oktatója, jelenleg a mal+by műtermet vezeti. Tardoskedden él.

Legújabb festménysorozata lakóhelyének egy helyszínét, egy geotermikus furat környékét vizsgálja. A föld mélyéről előtörő termálvizet a helyiek gyógyhatása miatt látogatják. A festménysorozat egyike, a Long channel (Hosszú csatorna) című kép a felszínre érkező zubogó termálvizet ábrázolja felülnézetből. Ahogy azt a mű címe is sugallja, a víz messziről jön, hosszú utat tesz meg, hiszen nemcsak a geotermikus furat mélyéről kell feljutnia, hanem a talaj felszíne fölött kiépített csőrendszerben is hosszasan vándorol még. A levegő és a forró víz találkozása révén képződő pára, mely sajátos légkört teremt, különleges aurát kölcsönöz a tájnak, a festményeknek, melyeken az idő kérdése is központi témáként fogalmazódik meg.

Mondhatnánk azt is: a rozsdaette csövekben maga az idő tekereg. Ez az idő más dimenziókat is felölel, mint amit emberi értelmünkkel képesek vagyunk befogadni. A Föld hőjét magával hozó, mélységekből feltörő víz egy nagyon régi múlttal, a bolygónkat alakító folyamatok idejével áll kapcsolatban, csakúgy, mint az ezekhez az ősi időkhöz kötődő ciklikus körforgással. Számunkra felfoghatóbb léptékben pedig azzal az idővel, amikor az ember visszafordíthatatlan következményekkel avatkozott be a tájba. A víz tehát a táj emlékezete – az emlékezet így nem csupán egy testtelen, megfoghatatlan dolog, hanem fizikai része a helynek, hiszen ott kanyarog, örvénylik a tájban.

Az ember természetbe való beavatkozása kétféle módon érhető tetten a festménysorozaton. Egyrészt a szocializmus idejéből fennmaradó technológiai beavatkozások maradványaiként – az egykor modernnek számító konstrukciók ma elavultnak, elhanyagoltnak hatnak a tájban. Másrészt pedig képbe kerül egy bizonyos tájjelleg eltűnése, illetve annak visszaidézése. Egykor jellemzőek voltak a vidéken a szikes sztyeppék, a sós talajok, melyek a huszadik század folyamán a mezőgazdasági területek terjeszkedése miatt gyakorlatilag eltűntek. Délnyugat-Szlovákiában, beleértve Tardoskeddet és néhány környező települést, mára csak a tájjelleg maradványaival találkozhatunk.¹ A geotermikus furatnak köszönhetően ez a tájjelleg azonban – ironikusan éppen a szocialista beavatkozásnak köszönhetően – ismét visszaköszön.

A furathoz kapcsolódó tartály és csőrendszer nem pusztán a szocializmus idejéből itt maradt csontváz: a víz élettel tölti meg ezt a monstrumot. Kosziba festményein pedig a szerkezet és a növényvilág kölcsönhatása kerül előtérbe. Ahogy azt az egyes festmények címei sugallják (Alkali habitats, Palina a Hadomor, Szik pasture), az alkotó a környék növényzetét is megfigyeli. A műveken a vegetáció és az ember alkotta, az élő és az élettelen egybeér, szinte összeolvad. Kölcsönhatásban él a kettő: az aljnövényzet benövi, jótékonyan takarja a csöveket, a felszálló pára pedig a vegetáció környezetét alakítja, megszabja az itt megtelepedő növények életfeltételeit.

A kiállítás kurátora, Lucia Miklošková egy központi metafora köré fűzi fel a kurátori szöveget: „A szerkezet testté, a Föld anyagcsere-folyamatait ellátó élő organizmussá változik. A csövek belekké, vagy forró vérrel teli artériákká, a forrásból felszálló gőz pedig képzeletbeli lélegzetvétellé válik. Átvitt értelemben a kiterjedt táj egy anya testévé alakul át, amely úgy táplálja a tájat vízzel, mintha anyatejjel táplálná.” Az anyatej mint metaforikus elem leginkább a Reed well (Nádas kút) című nagyméretű (2,4 méter magas, 2 méter széles) festményen érzékelhető. A kép alapja sötét, középpontjában az alkotó vízhordó kannája jelenik meg, amelybe zuhog a termálvíz. A kanna talán már megtelt, a víz egy része melléfolyik: a fehér szín a bőségesen folyó anyatejet szimbolizálja.

A festmények egy részén az alkotó a tájat ábrázolja: magát a felszínre törő forrásvizet (Long channel), illetve azt, ahogy a tájat borító növényvilág és a furat környékén található technikai építmények, illetve a csövek szinte egybenőnek (Alkali habitats – Alkáli élőhelyek, Old Plain – Öreg síkság, Dry meadow – Száraz rét, Szik pasture – Szíki legelő). Míg ezek a festmények szinte dokumentarista hatást keltnek, az alkotó kapcsolata a helyszínnel azokon a festményeken erősödik fel, ahol saját, személyes tárgyait látjuk elhelyezve ebben a tájban: egy bicikli körvonalai rajzolódnak ki a piros fényben (Red sensor – Vörös szenzor), máshol pedig a vízhordó kanna (Reed well – Nádas kút). A festmények többsége nappali fényben ábrázolja a tájat, három képnek azonban sötét az alapozása – talán azt jelezve, hogy az alkotó annyira jól ismeri, olyan bensőséges viszonyt ápol a hellyel, hogy sötétben is látogatja.

Kosziba Klaudia: Thermal (kurátor: Lucia Miklošková), Station Kortárs Művészeti Galéria, Pozsony, 2025. 02. 26. – 2025. 03. 22.

Fotók: Adam Šakový, a Station Galéria jóvoltából.

Fehér Sándor vizsgálja egy tanulmányában a délnyugat-szlovákiai szikes sztyeppék keletkezését. A tanulmányban Tardoskeddet is említi, mint az utolsó helyek egyikét, ahol még megtalálhatóak a szikes talaj jegyei. Fehér, Alexander: „Origin and development of the salt steppes and marshes in SW Slovakia.” Flora Pannonica: Journal of Phytogeography and Taxonomy, vol. 5, 2007, pp. 67-93 ↩︎