Lázadás, szolidaritás és kollektív feldolgozás

Kortárs szlovákiai képzőművészek csoportos kiállítása a budapesti Longtermhandstand Galériában

A budapesti Longtermhandstand galéria figyelemre méltó víziót álmodott meg azzal, hogy a szlovákiai kortárs szcéna meghatározó művészeit sorakoztatja fel No Surprise (Semmi meglepetés) című aktuális tárlatán. A külső helyszínen, a Longtermhandstand Hall-ban megvalósuló kiállítás az első, ami elhozza a magyarországi közönség számára a szlovák képzőművészeti szcéna legaktuálisabb tendenciáit (elképzeléseik szerint nem csak a szlovákot, de idővel más kelet-közép-európai művészeti szcénát is prezentálnak majd). Mindezt a szlovákiai VUNU galériával együttműködve, amelynek vezetője, Niki Bernath tudatosan építi és alakítja az immár két helyszínen – Kassán és Pozsonyban – megtalálható intézményt úgy, hogy az ne csak belföldön képviselje a fiatal művészgenerációt, de segítse beágyazódását a globális színtéren is.

A két galéria Niki Bernath kurátori koncepciója mentén hozta létre a No Surprise című kiállítást, amelyen huszonkét alkotó huszonegy munkáját mutatják be. Az elképzelés azonban nem merült ki abban, hogy tömörítve sorakoztassa fel a kortárs szlovákiai művészetet (legalábbis annak egy részét). A display-szerű installáció, ahogyan a kurátori szöveg írja, az empátia és a megértés tere. A cím is ehhez az alapötlethez köthető, ami Jenny Holzer Abuse of Power Comes as No Surprise (A hatalommal való visszaélés nem meglepő) című 1983-as munkájára utal. E mű Holzer Truism (Igazmondások) néven ismert, olcsón nyomtatott és névtelenül terjesztett sorozatának egyike,^[1] amire nem csak a címben, de a kiállítás poszterének formai kivitelezésében is utalt a galéria. Az abc-rendben egymás alá rendezett tőmondatok mind a hatalmi visszaélésre és az abból fakadó társadalmi igazságtalanságokra utalnak, de adott esetben egyfajta megküzdési stratégiát is nyújtanak ellenük.

Bár nem tudni, a művészek közül akadt-e olyan, aki közvetlenül Holzer mondataira reagált, némely esetben mégis összecseng vele egy-egy alkotás. Ilyen Samuel Velebný The Second Naiveté (A második naivitás) című installációja. A művész ebben a munkájában a 2024-es Windows operációs rendszer világméretű kiesésére reflektál, amely lebénította többek közt a bankok, kórházak, légitársaságok, televíziós csatornák működését. Az üzemzavart a glóbuszon megjelenő szomorú smiley-ikon jelképezi, érzékeltetve az emberiség függését a technológiától.

Az alkotásnak van azonban egy másik olvasata is, amit a földgömb körül megjelenő tárgyak jelenítenek meg. Pablo Escobar miniatúrája, az aranyrögöt idéző pendrive, az apró repülő mellett tengerként megjelenő füldugók azt a végtelenül privilegizált osztályt idézik, amely mentesül a hétköznapi emberek gondjai és kihívásai alól, de a büntetőjog szabályai alól is.

Velebný műve ugyan a társadalmi igazságtalanság egyik legészlelhetőbb megnyilatkozását tematizálja, a művet nézve nekem mégis Holzer „Humour is a release„(A humor felszabadulás) mondata jutott eszembe. A szomorú smiley-val ellátott Föld és az azt körülölelő kis tárgyak talán a legkomikusabb darabjai a kiállításnak.

A látogató tehát korunk hektikus szociopolitikai atmoszférájának fizikai manifesztációival találja szemben magát. Ez némely művek esetében sokkal egyértelműbben jelenik meg, például Radovan Čerevka fapuskáinál (Untitled / the constant resistance; Cím nélkül / az állandó ellenállás) vagy Oto Hudec Buds, Shoots and Spouts című alkotásánál, amely a 60. Velencei Képzőművészeti Biennálén is bemutatott természeti kizsákmányolást és az arra reagáló aktivizmust jeleníti meg; de sokkal poétikusabb és absztraktabb formában is visszaköszön, például Viktor Frešo Support Situation (Támogató helyzet) címet viselő szobrában, amely a családjának állít emléket, jól rímelve Jenny Holzer „The family is living on borrowed time” (A család kölcsönzött idővel él) mondatára.

Jakub Choma hordói (Untitled / B-1, B-2) nem nyújtanak egyértelmű megfejtést, melyek kapcsán – a Longtermhandstand galeristájával, Bencze Péterrel folytatott beszélgetés alapján – maga a művész sem volt hajlandó konkrét értelmezésbe bocsátkozni. Az egyéni interpretációhoz fogódzóként szolgálhat az egyik hordón elhelyezett tábla, amelyen a Be, Open, Addiction, Thrives (légy, nyitott, függőség, virágzik) címszavak olvashatóak. A hordók körül pedig további, látszatra véletlenszerűen elhelyezett tárgyak hevernek: egy-egy dobókocka, amelyeken a Love (szeretet) és Hate (gyűlölet) szavak olvashatóak. Az egymásnak ellentmondó érzelmek, a függőségre való utalás, az égettnek ható elemek a hordó tetején számomra azt az ambivalens érzelmi állapotot idézik, amit az egyéni függőségeinkhez való viszonyunk is kivált: az elégedettséget, örömöt, önutálatot és elszigeteltséget. Ám Chomanál is visszaköszön Holzer „You must know where you stop and the world begins„(Tudnod kell, hol állsz meg, és hol kezdődik a világ) a földön heverő Hello World (Szia világ) felirattal ellátott pirítóson.

Az eredeti kurátori elképzelésben nem szerepeltek festmények, egy tisztán objektalapú kiállítás volt a terv, amely a budapesti galéria elhagyatott ipari helyszínének adottságait figyelembe véve ideális kivitelezési mód lett volna. Ám a kész kiállításban mégis megjelennek vásznak: Boris Sirka Convalescent Home (Lábadozó otthon) nevet viselő akril festménye, Paula Gogola cím nélküli vászna és Oskar Felber Marshland (Mocsár) és Dream Lore (Álomfejtés) című művei. Utóbbiak Felber Faux Flags (Műzászlók) címet viselő sorozatának darabjai, amelyek szakadt és véletlenszerűen összevarrt zászlókat idéznek: a nemzetállamok fenntarthatóságát, relevanciáját és jövőjét kérdőjelezik meg. 

A kurátor, hogy megtartsa a műtárgyak szigeteket idéző elhelyezését, a festményeket nem a falakra függesztette, hanem a térbe állította, így azok is objektummá váltak. Ez a megoldás nem újszerű, egyre több kiállítótér kísérletezik a kétdimenziós alkotások innovatív elhelyezésével, a Longtermhandstand Hall terében a művek között sétálva mégis ambivalens érzéseim támadtak az installáció kapcsán. A földön elhelyezett, tematikai sorvezető nélküli „szigetekbe” rendezett műtárgyak azt az érzetet keltik, mintha a kiállítás pusztán felsorakoztatni akarná a kortárs szlovákiai művészeti szcéna néhány jelentős szereplőjét – mindezt a tér hátsó felében megjelenő vásznak valamilyen mértékben megtörik. Másrészről a kiállított alkotások posztamens-jellege ugyan néhol zavaró, Holzer „Everyone’s work is equally important” (Mindenki munkája egyenlően fontos) mondatával a fejemben el tudtam vonatkoztatni ettől.

A festőként ismert Andrej Dúbravský itt kivételesen nem egy vásznával, hanem kerámiáival szerepel. Michal Stolárik kurátornak adott interjújában beszélt a régi barokk és rokokó porcelánok iránti érdeklődéséről, amelyeken a kerek fenekű kerubok jelennek meg. Ez szolgált inspirációként a kiállításon megjelenő vázái számára, amelyekről nem apró, gömbölyded angyalok mosolyognak ránk, hanem vékony figurák, akik a hosszú végtagjaikkal inkább démoni alakokat idéznek. Bár ezek az alkotások tematikailag nem erősítenek rá a hatalmi visszaélés kritikájára, de jól kiegészítik a kiállítás társadalmi csüggedtségtől terhelt atmoszféráját.

A felsorakoztatott művészek többsége az installatív és szobrászati megoldásokkal dolgozik. Jaroslav Kyša Last sediment (Utolsó üledék) című objektjének alapját egy kalcit folyadékkal lefestett lépcsőkorlát adja (a kalcit ásvány a dolomit-hegységek képződésében játszik szerepet). A művész így egyesítette a barlangképződés több millió éven át tartó folyamatát az ember által napi szinten használt tárggyal, felhívva a figyelmet az antropocén kor felgyorsulására.

Ezzel szemben Martin Piaček a szobrászat klasszikus anyagával, márvánnyal dolgozik. Munkásságában gyakran dolgozza fel a történelmi narratívák és a nemzeti identitás ellentmondásait, ám legutóbbi munkái inkább az organikus formákhoz nyúlnak, ami a földhasználat ökológiai vonatkozásai iránti érdeklődéséhez kötődik, és az emberiség kiszipolyozó attitűdjét mutatja be. Az itt bemutatott To gaze (Bámulni) címet viselő művét nehéz leírni vagy behatárolni. Az első ránézésre tálat idéző szobor közelebbről nézve egy állat felboncolt testére, legalábbis annak fragmentumára emlékeztet, s ezáltal az ember leigázó és kizsákmányoló karakterét idézheti.

Dávid Koronczi szintén ökológiai témákat feszeget, és az élelmiszer-fenntarthatóság kérdését járja körül különböző módon. Műveiben, amelyek gyakran participatív jellegűek (például a Bruchovravy / Guttalks – Hasbeszédek – performatív vacsorái) az ételhez való viszonyunkat és kapcsolatunkat tematizálja. A kiállításon az Apples are Diamonds (Az almák gyémántok) című művét találjuk, amelynek alapját vagy keretjét a sokak számára ismerős gyümölcsládák képezik. Ezt egészíti ki egy tollrajz: a híres Diamonds Are a Girl’s Best Friend című dal címadó sorának összemosása az almafákkal, hogy emlékeztessen az élelmiszerhiány valós veszélyére.

Az 2024-es Oskar Čepan-díj egyik döntőse, Svetlana Fialová egyik 2021-es munkája is megjelenik a kiállításon, amely az Aishiteru címet viseli, ami japánul annyit tesz: szeretlek. A Longtermhandstand galériában kiállított anyag Fialová Tokióban eltöltött rezidenciájának terméke, ahol a japán társadalom struktúráját, a nők társadalmi státuszát és szerepét kutatta. Rézmetszetein olyan témák köszönnek vissza, mint az iskolás lányokat körülölelő fétis, a pornográf tartalommal átitatott popkulturális ábrázolások, de utal a Japánban a 17-19. században elterjedt ukijo-e művészeti stílusra is, amely a női szépséget hivatott megragadni különböző hétköznapi jelenetekben.

A csoportos kiállítás kakukktojása Julius Koller (1939-2007), aki a konceptuális művészetével nagyban alakította a kelet-közép-európai képzőművészeti szcénát, és máig a szlovákiai szcéna egyik meghatározó referenciapontja. Alkotásain keresztül hétköznapi tárgyak és gesztusok segítségével reagált a hagyományos művészetre: például a kérdőjel szimbóluma összefonódott a kritikai attitűddel és a kánon megkérdőjelezésével, de a saját kétségeinek és bizonytalanságának is jelképe lett. A Longtermhandstand-ben egy 1968-ból származó műve, a Realita “Comics” jelenik meg. Koller előszeretettel használta a számítógéphez kötődő kifejezéseket, amellyel Marek Pokorný szerint nem művészet létrehozása, hanem diskurzus teremtése volt a célja.^[2]

Koller a tudomány fejlődését is szorosan követte, és felismerte benne a „kulturális helyzeteket”,^[3] amelyeket a mindennapokba való beágyazódása generált.^[4] A nyomtatott huzalozású lemezt idéző műve is erre rezonál, bár azon kívül, hogy Koller meghatározó alakja a szlovákiai művészettörténetnek, a kiállítás tematikájába számomra nehezen beilleszthető. Azonban azzal, hogy a kurátorok Koller mellé helyezték a kortárs szlovákiai művészeket (nem csupán fizikai értelemben), azt sugallják, hogy a prezentált alkotók hasonlóan szignifikáns elemei a szlovák művészeti szcénának, mint maga Július Koller.

Függetlenül attól, hogy személyes vagy társadalmi témához nyúlt-e az adott művész, szinte mindegyik kiállított műben visszaköszön a traumafeldolgozás valamilyen formája, ahogy az elnyomó hatalom és az igazságtalanság is. A No Surprise cím a szociális médiát napi szinten használó generáció alapélményét írja le, hiszen minden napra akad (legalább) egy hír, amelyben a hatalmi visszaélés, társadalmi igazságtalanság, diszkrimináció, erőszak, háború köszön vissza. Azon generáció tagjainak, akik viszonylag fiatal koruktól szinte napi szinten olvashattak az világ valamely pontján történő igazságtalanságról, a társadalmi érzékenység elemi attribútumukká vált, az empátia és a szolidaritás vállalása pedig az egyetlen eszközükké, hogy ne essenek a nihilizmus csapdájába. A kiállítás ily módon a traumafeldolgozás tere, amely a látogatót a szolidaritáson alapuló összefogásra hivatott felszólítani.

Ennek a generációnak a tagjaként érdekes figyelemmel követni, hogyan reagál a kortárs művészeti szcéna az aktuális történésekre. Michal Novotný egy esszéjében „emo-romantikus fordulatról” ír, amely számára a hitelesség, az őszinteség és az érzelmesség hangsúlyozását takarja, és olyan példákat, kiállításokat sorakoztat fel, amelyek bemutatják, hogy „egy bizonyos lírai bensőségesség hogyan következhet a kortárs művészet állapotából, és hogyan reagálhat a jelenlegi problémákra, amelyekkel mindannyiunknak szembe kell néznünk.”^[5]

Bár a No Surprise esetében esztétikailag nem érzékelem ezt az emo-romantikus fordulatot, de annyiban összecseng Novotný elméletével, hogy itt is azok a témák és össztársadalmi tapasztalásaink kerülnek az előtérbe, amelyeken kénytelen-kelletlen osztozunk egymással, akár közvetlen, akár közvetett módon. A kiállítás arra hívja fel a figyelmet, hogy bár megterhelő napi szinten megküzdeni a negatív hírekkel, motivációt találni, felszólalni, adott esetben utcára vonulni, vagy csupán hinni abban, hogy számít, hogy nem maradunk csendben, továbbra is ez az egyetlen eszközünk. Ahogy azt a Longtermhandstand Hall-ban látott kiállítás bizonyítja, ezekkel a kihívásokkal és érzésekkel nem vagyunk egyedül.

No Surprise (kurátor: Niki Bernath), Longtermhandstand Galéria, Budapest, 2024. 08. 17. – 2024. 09. 21.

Kiállító művészek: Dávid Koronczi, Július Koller, Radovan Cerevka, Paula Gogola, Oto Hudec, Viktor Freso, Dávid Demjanovic, Andrej Dúbravský, Svetlana Fialová, Marek Kvetan, Alex Šelmeci & Tomáš Kocka Jusko, Katarína Bajkayová, Kanrec Sakul, Oskar Felber, Boris Sirka, Samuel Velebný, Dorota Jedináková, Jakub Choma, Martin Piaček, Michal Mitrol, Jaroslav Kysa

Fotók: Tibor Czito

---

^[1] Részlet Jennifer Roberts esszéjéből, Deborah Wye: Artists and Prints: Masterworks from The Museum of Modern Art, New York, 2004, 243. o.

^[2] Marek Pokorný: Július Koller Několik mezer k jeho dílu, Flash Art, 2010. június 11.

^[3] Július Koller saját munkásságára a „kulturális helyzetek” kifejezést használta a késő 1960-as években.

^[4] Daniel Grúň Archív Univerzálnej Futurologickej Organizácie Júliusa Kollera című írása a tranzitdisplay Prague 2012-es Július Koller Archive. Study Room kiállításának anyagaként jelent meg, amelyet Tomáš Pospiszyl kurált.

^[5] Michal Novotný: Emo-Romantic Turn, Mousse, 2018. szeptember 25.