Utat törnek maguknak

Beszámoló az I. Köztéri Kortárs Művészeti Biennáléról

FLASZTER címen szervezte meg Budapest I. Köztéri Kortárs Művészeti Biennáléját a Budapest Galéria. A program a fővárossal együttműködésben, a Budapest 150 ernyője alatt valósult meg. A címadás a köztereket borító burkolatra utal, amit küldetése szerint a biennálé „koptatni, belakni, és feltörni” akar. A fesztiválon bemutatott tíz munkát, melyek köztérhasználati alternatívákat valósítottak meg, javaslatként érdemes értelmezni. Az ideiglenesen kihelyezett művek mellett két kiállítás, performanszok, vezetett séták, művészetpedagógia programok és más részvételi események zajlottak le a Flaszter egy hónapos időszakában. A hivatalos címben szereplő „I.”, (és természetesen a Biennálé) arra utal, hogy egy kétévente ismétlődő program debütált 2023 szeptemberében. A Flaszter – fővárosi és köztéri – természete miatt bizonyos mértékben függ a városvezetés együttműködési hajlandóságától, de a köztéri kitelepülést mint demokratikus intézménystratégiai koncepciót talán nem veszélyezteti a 2024-es önkormányzati választások egyik lehetséges kimenetele sem, és 2025-ben megvalósulhat a II. Budapesti Köztéri Kortárs Művészeti Biennálé.

A városon ejtett intervenciók gyakorlata nem a művészet sajátja, a térhasználati normaszegések a parkourtól, a nyilvános párnacsatán és a hülye járások felvonulásán át a piactéri koncertekig, járdafesztiválokig, és a hazai neoavantgárd, vagy a kortárs művészet köztéri trendjéig, általában népszerűek. Attól függetlenül, hogy a köztéri szobrászatot meghaladó művészet kényszerűleg, hely- és forráshiány következtében, vagy önszántából, például a művészet hozzáférhetőségének érdekében hagyja el az intézmények bejáratott belső termeit, hétköznapjaink banális tereit gazdagítja: az utcát, teret, parkot. Innen tekintve, a Flaszter legfontosabb állítása, hogy a művészetet érdemes köztéren is a lehető legszélesebb nyilvánosság elé tárni. Egy ilyen fesztivál nem csak azért reprezentatív, mert a hazai független művészet egyre gyakrabban hagyja maga mögött a korábban biztonságot nyújtó fehér kockákat és fekete dobozokat. A biennálé programja többségében fiatal alkotók képviseletével a feltörekvők (emerging artists) fontos tematikus és műfaji irányzatait is bemutatja. A konvencionális gyülekezési és aktivitási formátumokat kifordítja, és új tartalommal tölti meg, így a vezetett séta, a megemlékezés, vagy egy margitszigeti körfutás a Flaszter ideje alatt valami mássá változik a fejünkben általában érvényes jelentéséhez képest.

Az átmeneti beavatkozás ereje ebben rejlik: valami más az általában érvényes öntudatlan automatizmusokhoz képest. Legyen tértárgy vagy esemény, ezek temporalitása nem jelent nyomtalan eltűnést. A térhasználat új módja, a szokatlan tértapasztalat, ha nem is feltétlenül írja felül hétköznapi szokásainkat, de megváltoztatja a mentális képünket egy adott helyről. Olyan emlékeket és érzelmeket generál, melyek által máshogy fogunk gondolni és beszélni a köztér adott kiterjedéséről: a forgalmi zaj helyett egy performansz, a csatornaszag helyett egy objekt alapján (pontosabban ezek bevésődése, emléke alapján) fogunk hivatkozni rá és tájékozódni benne.

E gondolat mentén különösen izgalmasak azok a projektek, amelyek a leglátogatottabb tereket töltik fel idegen elemekkel. A Blaha Lujza tér, a nagybetűs Áthaladó(nem)hely^[1], évtizedek óta Budapest egyik legproblémásabb köztere, az urbanisták vitáinak állandó tárgya. Ha tekintetbe vesszük elképesztően gazdag történetét és a tényt, hogy a legtöbb budapesti egyszerre áll vele erőteljes érzelmi viszonyban és kezeli mégis undorral vegyes távolságtartással, az itt megjelenő művészet minden esete kiemelt figyelmet érdemel. Elengedve a városrehabilitáció propagandisztikus gondolatát, egy-egy efemer jelenségre, konstruált szituációra^[2] úgy kell tekinteni, mint a Blaha-kép árnyalása, fokozatos de- és újrakomponálása felé tett lépésre. A Flaszter két munkát helyezett a forgalmas csomópontba.

Sugár János az elnézést című forgalmi tábla-sorozatának legújabb darabját a kereszteződés fölött húzódó kábelrengetegbe helyezte ki. Egyik oldalán magyarul, másik oldalán ukránul szerepel az „elnézést” felirat. Azzal, hogy formája megegyezik egy forgalmi tábláéval, Sugár munkája megtestesíti a metaforát, melyben egy átmenetileg köztérre helyezett alkotás mentális orientációs ponttá válik. Tehát fizikai jelenlétének idején túl is eligazít, tájékoztat, viszonyítási alapot képez a térben, és a térről alkotott saját szubjektív térképünkön. 

A másik munka a 11. Lakásmenettel^[3] kapaszkodott össze, ez Kelemen Kristóf és Török Tímea a Blaha aluljáróba szervezett performansza, az Életvitelszerű. Az október 15-i esemény első fele a Mérce felvételén a 10. perctől visszanézhető. A mű tisztelgés az 1989-es Blaha Lujza téri önszerveződő ülősztrájk előtt, amely azon rendelkezés ellen tiltakozott, aminek következményeképp az addig a hajléktalanok számára menedéket nyújtó vasútállomásokat, éppen az ő kiszorításuk céljából elkezdték éjszakánként lezárni. Az Életvitelszerű a Flaszter emlékezetpolitikai szekcióját erősíti. Magáévá teszi és ezzel felelősséget és szolidaritást vállal a Blaha valóságához szorosan kötődő lakhatási szegénységet elszenvedőkért/elszenvedőkkel.

A szóbeli történetmesélést, megemlékezést és újrajátszást a részvételi színházzal vegyítő mű a ‘89-es hajléktalandemonstráció közös emlékezetbe történő integrációját javasolja. A várostörténet ezen eseménye egyébként jól dokumentált, a civil társadalomban és a jogrendszerben is nyomot hagyott, és egy ma is (fokozottan) velünk élő társadalmi krízisre hívja fel a figyelmet.

A Flaszter koncepciójában, többek között az Emlék, ami lehetett volna (Horváth Gideon), a Futás Szent Margittal (Petrányi Luca), és a Ha mindenki meghallaná (DePART Társulat) című projektek mentén, kidomborodik a kortárs történelemkezelés legjellegzetesebb vonása: a nem kanonizált nézőpontok bemutatásának igénye. A „flaszter feltörését” végző, kutatáson alapuló projektek az organikus felejtés és a szándékos elnyomás alá temetett narratívákat tárnak fel. Ezek olyan „lakossági történetek”, amik a köztérről való gondolkodást a város mint közigazgatási egység madártávlatától a városlakó E/1 perspektívája felé terelik. Így jönnek képbe a gyerekek is. Bogyó Virág és Madácsi Flóra Kesztyűgyárból induló projektje, a Játszóutca?! egy önálló programsorozatot szentelt egy kihalt köztértípus, a játszóutca bemutatására.

A projekt kiindulópontja egy moduláris elemekből épített installáció, amely a kiállítótérből az utcára kerülve rekonstruálta az autósforgalom elől elzárt egykori játszóhelyeket. A projekt részeként megvalósuló történeti kiállítás, játszóesemények, beszélgetések és olvasókör a játszóutcák hagyományának gondolati keretét és kritikai pedagógiai aspektusait is feltárták. Csupán néhány évtizede, az EU-s szabványjátszóterek és az óriásira duzzadt autósforgalom hegemóniája előtt, gyerekperspektívából tekintve a városi környezet a szabad játék szélesebb horizontját képezte. A játszóutca a gyerekek számára fenntartott, vagy legalábbis a számukra is biztonságos tér, ami nem standardizált játszóelemekre épül. Kevéssé hasonul a ma jellemző, tudományosan megalapozott és a fejlődést elősegítő, ideálisan berendezett játékterek logikájához.

A nyers tér éppen esetlegességével, tervezetlenségével, akár ürességével dinamizál, mozgatja a fantáziát, és erősíti a játszó önrendelkezését. A Játszóutca?! konkrét esettanulmányokon keresztül, egy urbánus tradíció és lakossági szokásrend felelevenítésével kínál köztérhasználati alternatívát. A művészetpedagógiával átszőtt fesztivál a fesztiválban egy összetett, de kompakt koncepció mentén radikális térhasználati gyakorlatokat valósított meg. A projekt vonatkozásában a játék aktusa a hagyományőrzés empirikus lényegére mutat rá: a hagyomány tapasztalat által öröklődik, a tapasztalatot pedig a térhasználat új módjai hívják elő. A játék tehát a köztér kisajátítása és önkényes használata révén írja át a város változékony mentális képét.

Ahogyan a város lehet játszótér, lehet éléskamra is. A Common Jam Map (Bíró Anna, Fajgerné Dudás Andrea, Szabó Eszter Ágnes) két szempontból is kilóg a Flaszter repertoárjából. A köztéren található és ehető termést hozó növények feltérképezésén alapuló, tíz éve tartó kollaboráció a Flaszter alkalmából egy virtuális térképen gyűjtötte össze az eddig feltárt lelőhelyeket. A Common Jam Map tehát internetes, és ebből adódóan, ha esemény-orientált is, folyamatosan elérhető. Az interaktív felület, ahol fajta, érési idő és helyszín szerint is lehet szűkíteni a találatokat, értelemszerűen mindenkit a fizikai térbe, annak valóságos pontjai felé, a fák és bokrok irányába terel.

A térkép, legyen online vagy offline, a térbeli navigáció eszköze, tehát praktikus. A specifikus attribútumokra koncentrált – tehát még praktikusabb –  térképek műfaja sem precedens nélküli. Talán tekinthető előképnek a Köztérkép, de a közelmúltban megszületett például az ALT.BP. és a hely[i] is. Ezek alapvetően kulturális jellegű, a művészet helyeit tömörítő platformok. De a hivatalosan közszolgálatot ellátó térképek, mint a Közkutak vagy a Pest megyei patkány-bejelentő is ide tartozik.

A Google Maps-találatokon túli világban az olyan szubjektív vagy szűrt térképek, mint a Common Jam Map egyrészt képesek rámutatni a közterek köztudatba kevéssé beágyazott minőségére (köztér mint élelmiszerforrás), másrészt a lakóhely szerint összetartozók további közös alapját jelenthetik, például a tárgyalt projekt alkotói által is rendszeresen szervezett szüretek, befőzések alkalmával. Ha a város közösség- és emberközpontú eltérítéséről van szó, fontos kiemelni, hogy az élelmiszer-önrendelkezés felé mutató koncepcióval a lekvár-térkép kiesik a szabadidős tevékenységek fogyasztói világa alól. A köztér olyan lehetőségére mutat rá, ami megfelelő adottságok mellett (például a gondozás egy közösségi kert esetében, vagy bizonyos eszközök a termés feldolgozásakor) az élelmiszert olyan közjóvá konvertálja, ami demokratikusan hozzáférhető.

A táplálkozás városi térrel való utópisztikus találkozásából felocsúdva a projekt viszont rámutat arra a visszás helyzetre is, hogy a köztereken található termések valójában a fenntartó tulajdonát képezik, tehát szüretelésük jogilag nem tiszta. A Common Jam Map jó gyakorlat és jó példa, ami megmutatja, hogy a város egészét nézve apró, kisajátító gesztusok egy ellenkező jogi környezetben is képesek utat törni maguknak, adott esetben puhítani azt. (Az októberi záróesemény keretein belül egy hivatalosan is szabadon szüretelhető almafát ültettek el a Gellért-hegyen.) A panel-komposzt, gerillakertészet és élelmiszer-önrendelkezés iránt általában egyre érdeklődőbb városi tekintetek horizontján a közgyümölcs-térkép és a körülötte zajló társadalmi munka példaértékű.

A Blaha Lujza tér, a Mátyás tér, a Barát utca, a Margit-sziget, az Elvis Presley tér és a Flaszter további helyszínei önmagukban mértani tényezőkkel leírható tárgyegyüttesek, de a köz- előtag meghaladja a teret mintegy életre keltő (városhasználó) testek fizikai dimenzióját. A mértani „magot” milliónyi absztrakt réteg borítja be. Érzések, emlékek és gondolatok adják ki azt az intelligens, megfoghatatlan városi szövetet, amely szorosan kötődik az egyéni tapasztalatokhoz, és ezekkel egyenes arányban alakul. A köztéri rendezvények legizgalmasabb aspektusa, hogy, habár egy statikus szobor vagy tárgy lehet origó, mindig az aktív térhasználat hívja elő az új tapasztalatokat: a szubjektív városképünket újrarajzoló erőt. A köztér történéseinek mibenléte ezért messze nem tét nélküli. Egy állami rendezvény és egy Pride felvonulás ugyanúgy nyomot hagy a köztér absztrakt rétegeiben. E két pólus között a Flaszter minden bizonnyal kisebb hatósugarú, de nem kisebb figyelmet érdemel.

Borítókép: Petrányi Luca: Futás Szent Margittal / FLASZTER / Fotó: Neogrády–Kiss Barnabás / BTM Budapest Galéria

---

^[1] A non-lieu, azaz nemhely Marc Augé elnevezése arra a kategóriára, amely a valódi identitással és történettel nem rendelkező helyeket tömöríti. A nemhelyek látogatóközönsége szintén identitás nélküli, elidegenedett. Például áruház-vásárló, ügyfélszolgálat-ügyfél, állomás-utazó.

^[2] A Szituacionista Internacionálé fogalma.

^[3] Évente megrendezett demonstráció A Város Mindenkié (AVM) aktivista tömörülés szervezésében, amely a felvonulások alkalmával a lakhatási szegénységre hívja fel a figyelmet.