„A rajzolás olyan volt, mint a lélegzetvétel, a napi létezéshez tartozott”

Keserü Ilona grafikai kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában

A Kossuth- és Munkácsy-díjas Keserü Ilona (Pécs, 1933) – művésznevén Ilona Keserü Ilona – festőművész és grafikus tavaly novemberben töltötte be 90. életévét, mely évforduló alkalmából számos helyszínen és eseménnyel tisztelegtek életműve előtt: a budapesti Q Contemporary tárlata festészeti munkásságából válogatott emblematikus darabokat; a Kisterem Galéria fotókiállítást rendezett, bepillantást nyújtva a művész személyes és szakmai életébe egészen az 1940-es évektől a 2000-es évekig; a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara konferenciát szervezett iskolaalapító művésztanárának; a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ pedig az Együtt Balatonudvariért Egyesület közreműködésével köztéri fotótárlattal, valamint kerekasztal-beszélgetéssel emlékezett meg a jeles évfordulóról.

A Magyar Nemzeti Galériában a születésnapján, 2023. november 29-én nyílt meg kiállítása papíralapú műveiből – rajzaiból és sokszorosított grafikáiból –, melyeket Keserü budapesti műtermében őrzött munkáiból válogatott ki a kurátor, Csizmadia Krisztina művészettörténész az alkotóval közösen.

Keserü Ilona gyermekkorától kezdve rengeteget rajzolt,^[1] a rajzolás alapélményként kísérte végig a fiatalkorát.^[2] Oeuvre-jének szerves részeként tekint a grafikai műveire, éppoly jelentősnek tartja őket, mint más műfajú alkotásait.^[3] A Galéria kamarakiállítása hatvannégy képen keresztül több mint hetven év munkásságát mutatja be: egy korai, 1949–1950-ben készült tanulmányrajztól a 2021 és 2022 között született Lény–Színugrások című szitanyomat-sorozatig. A kronologikusan rendezett kiállítási anyag három nagy egysége közül az első a környezetet megragadó, leíró rajzoktól az elvontabb, absztrakt kompozíciókig ível. Ebben a szekcióban több olyan kép is található, amelyet most láthat először a nagyközönség. A Pécsett, Martyn Ferencnél^[4] töltött tanulóévek alatt készített két ceruzarajzon (Pécs, Séta tér; Pécsi kert, 1950 körül) a mester kézjegye, átrajzolásai is megfigyelhetők a perspektivikus ábrázolásokon és a növényzet finoman ívelt formáin.

Keserü a főiskola első éveiben^[5] rajzolta a szintén a tárlat kezdetén látható – a klasszikus stúdiumok nyomán alkotott – önarcképet, fejtanulmányt, aktot és tájképet. Érdekes véletlen, hogy az 1953-as önportrét szegélyező, lágyan hullámzó fakeret – amelyet egy kirakodóvásáron talált a művész – alakja feltűnően emlékeztet az életműben a hatvanas évek második felétől kimeríthetetlenül gazdag változatokban jelen lévő sírkőmotívum formájára. E korai, szénnel készült önarckép mellett még három másik is szerepel a kiállításon: az 1962. május 14-én kelt Önarcképe gyors mozdulatokkal felvázolt tollrajz, melyen egyedül a határozott tekintetű szemek és az előreszegezett áll a kidolgozott;^[6] az 1963-ban Rómában, „az ötödik emeleti szobában”^[7] született, tussal rajzolt önarcképét egy ablak fogja keretbe, a háttérben pedig az olasz főváros háztetői is feltűnnek a fiatal Keserü Ilona mögött; az 1966-os, intenzív színeket is felvonultató portréján a koncentrált önvizsgálat jegyében a művész egy tükörbe tekintve ábrázolja önmagát feltehetően a műtermében, szétszórt festékes üvegcsék, tubusok és papírlapok társaságában.

Keserü életében az utazás, a világlátás mindig is fontos szerepet játszott: 1959-ben járt először külföldön, Lengyelországban, ahol első alkalommal láthatott nyilvános térben, múzeumban kiállítva kortárs absztrakt műveket, melyek nagy hatást gyakoroltak rá.^[8] Két évvel később, 1961-ben Bulgáriába utazott, ahol fényképezés helyett útirajzokat készített: állandóan nála lévő eszközeivel (tus, toll, papír) mindent – embereket, tájakat – lerajzolt (Szozopoli asszony, Neszebari kikötő, Utószezon, 1961).^[9] Dimitar Kirov (1935–2008) bolgár festőművészt is megörökítette a műtermében munka közben.

A hatvanas évek eleje a főiskoláról frissen kikerült Keserü Ilona számára az útkeresés időszaka volt. Ennek a korszaknak a gondolati lenyomata leginkább a rajzaiban érhető tetten, amelyek sodró iramúak, a gyorsaság és a gesztus kontroll nélküli lendülete működteti létrejöttüket.^[10] Így az Álló (1961) című tusrajzot is, melyen az impresszió – a legelemibb, a nyomhagyásra törekvő mozdulatok révén – egy semmibe futó, írásszerű jelként rögzül. A lavírozott tus és tinta technikáját ötvöző Kavicsok térben (1961–1962) című figurális és absztrakt képelemeket vegyítő munkán a hagyományos tájkép előterében hatalmas méretű, tojásdad alakú szerves formák, kavicsok állítják meg a tekintet útját. Ezek a csaknem sziklának ható kövek előrevetítik a későbbi festészetének bázisául szolgáló szerves alakzatokat: a nyolcas és a bab alakú formákat (Nyolcasos kép, 1966; Ünnep, 1965–1966).^[11]

Keserü 1962 novemberétől 1963 novemberéig Rómában tartózkodott: ez az Olaszországban töltött év pályájának egyik legjelentősebb periódusa volt a művészi fejlődés, az autonómia megtalálásának szempontjából. A művész korábbi utazásaihoz hasonlóan eleinte Rómában is rajzban rögzítette az élményeit, megfigyelte környezetét, megragadta a látható világot: „Képtelen, heroikus vállalkozás, mint a régiek, hogy az ember útirajzokat csinál és akkor azt hiszi, hogy valahogy birtokába veszi a dolgot, ha lerajzolja.”^[12] Ennek a szellemi birtokbavételnek szép példája a Kilátás az Aventinóról (1963) és a Tetőterasz-tusrajz (1963), melyen a tetőn kiteregetett, kusza vonalakból álló ruhák, lepedők lengedeznek, a háttérben pedig egy barokk templomtorony és más épületek rajzolódnak ki. Sétái során házak, terek, utcák részleteit, különös együttállásokat mélyített el, majd azokat gesztusrajzok, gyors jelek formájában idézte fel a papíron (Vonalak, 1963). A Vörös zsilettrajz (Gomoly) (1963) az alkotás folyamatát, a mozdulat dinamikáját is érzékelhetőbbé teszi, és egyfajta előzményként szolgált Keserü egyik leginkább kreatív és elemi motívumához, a gubanchoz, amely ezt követően számos formában megjelent az életműben (Alak, Madzagírás, 1969; Palack 1., 1970).

Zsilettrajzain a barokk, különösen a szicíliai barokk építészet mozgó-áramló-hullámzó homlokzatainak hatása fedezhető fel.^[13]

Keserü Ilona pályájának döntő állomása volt a balatonudvari temető – többnyire az 1800-as évek első felében készült, késő barokk reminiszcenciákat hordozó – szívalakú sírköveivel való találkozás 1967-ben.^[14] Korábbi képein (Hullámos formációk 1–2., 1964; Alakzatok, 1964–1965; Képződmények, 1965) is megjelentek már „tárgynélküli ornamensként”^[15] hullámos, barokkos, mozgásban lévő (de vertikálisan futó) formák, melyekre Keserü a balatonudvari sírkövek ívelt, két vagy három karéjos hullámformáiban ismert rá, mint motívumának eredőjére.^[16] Meglelte akkor ezt a formát,^[17] amely az oeuvre egyik legikonikusabb, legtöbbet visszatérő motívuma lett – mind a festmény, mind a térbeli vászondomborítás, mind a grafika műfajában –; egy olyan jel, amely a legönkéntelenebb, belső mozdulatává vált.

A Sírkövek 1. és 2. (1967) a látvány frissességében született művek, melyeken a temető síkszerűen kiterítve szerepel, azonban a Sírkövek 4. (1968) című festményen már egyetlen, ikonként kiemelt sírkő látható.^[18] A domináns motívum szitanyomatként is elkészült 1982-ben, többféle színvariációt megvalósítva (Sírkövek 4A és 4E, 1982), majd a művész a kilencvenes években egy-egy lendületes ecsetvonással ráfestett ezekre a sokszorosított grafikákra, mellyel újabb izgalmas színeket adott hozzá a papírmunkákhoz, így új változatok, egyedi művek születtek.

Keserü a szitanyomás technikáját a hetvenes években a Budapesti Műhely^[19] által létesített szitanyomó műhelyben sajátította el Mengyán András (1945) kollégájától, a kiállításon bemutatott szitanyomatok többsége viszont a Szentendrei Grafikai Műhelyben készült, Lipták Mihály nyomdász, műhelymester közreműködésével.^[20] A tárlat első nagy egysége az Üzenet (1968) című vászonkép egy részletét tartalmazó papírművel, valamint két, Keserü Ilona emblematikus színeit, a narancssárgát és a rózsaszínt (illetve a pirosat és a fehéret) kombináló kollázzsal zárul (Hullámos tér, Legyező-kollázs, 1980).

A kiállítás második, hét grafikát felvonultató szekciója Keserü Ilona munkásságának a hatvanas évek végétől jelentkező új témakörébe enged bepillantást, amelyet a művész később színkutatásnak nevezett el. Keserü azért fordult a színek tanulmányozása felé, mert szerette volna az addig leginkább meleg árnyalatokból álló színpalettáját kiterjeszteni a spektrumszínek más tartományainak irányába is. Ez a kísérletezés a Világos kép (Szuszék-tanulmány) (1969) című festménnyel kezdődött, majd később a Hullámzás (1972) című vászondomborítással folytatódott, amelyen már szalagokként ábrázolta az akkori pigmentjeivel kikeverhető összes színárnyalatot.^[21]

A tárlaton látható a színkutatást reprezentáló, nyolcvanas években készült szitanyomatok közül az első, a Szín-nyolcas (1983), mely egy végtelen színszalag, a színek folytonossága jelenik meg rajta. Ennek a papírnyomatnak a térbeli változata a Szín-Möbius (1987), amit Keserü a végtelenített színsor és a Möbius-szalag összekapcsolásával hozott létre, és számtalan méretben és változatban elkészítette a ’87-es felfedezése óta (mind önálló tárgyként, mind festmények motívumaként).

A kiállításon szereplő egyetlen objekt is egy ilyen kis titánötvözet szobor, a Kis titán szín-Möbius (2007), melyen a festett réteg színárnyalatai folyamatosan egymásba kapcsolódnak. A művész évekig tervezte a színes térforma nagy méretű verziójának köztéri elhelyezését konkrét helyszíneken, így többek között a Budavári Palota, a Pécsi Székesegyház környezetében, a Barbakánban, a pécsi Nick-udvarban is elképzelte a Szín-Möbiust, és fotómontázsokon örökítette meg elképzeléseit (Tervek a Szín-Möbius köztéri elhelyezésére, 2000).^[22] Végül a terv a pécsi Zsolnay-gyár egyik épületében valósulhatott meg, ahol Keserü Nagy színváltó gubanc (2007) néven mutatta be hatalmas léptékű (250 x 450 x 300 cm) művét.

A színkutatás többfelé elágazott, újabb és újabb fejezeteket nyitva az életműben: egy alkalommal például Keserü közvetítő színt keresett két, egymástól távol álló színárnyalat összekötéséhez, amikor rátalált arra, hogy az emberi bőrszín alkalmas a különböző színtartományok közötti átvezetésre, közömbösítésre.^[23] Ennek a felismerésnek a jegyében festette Mind-sorozatát a nyolcvanas években, melyből egy szitanyomat (Mind 4, 1984) kapott helyet a tárlaton.

A Keserü Ilona alkotói folyamatának szerves részét képező színkutatás egy másik alfejezete az utóképek (más néven szellemkép vagy képbeégés) világa, mellyel a kiállítás harmadik egysége kezdődik. Szintén a nyolcvanas években kezdte el foglalkoztatni ez az újabb optikai jelenség, mely egy minden emberrel közös fizikai, érzéki tapasztalat: a lehunyt szemhéj mögött megjelenő látvány, ami az előzőleg fókuszáltan nézett sötét-világos, fény-árnyék jelenség nagyon intenzív, fényszínekben megjelenő áttételes képe.^[24] Ez az optikai tünemény a művész legerősebb színélményei közé tartozik, ezért is dönthetett amellett, hogy ezt a folyamatosan mozgó, elúszó, világító, fényszínekben játszó látványt megpróbálja állókép formájában rekonstruálni. A tárlaton többek között az Utókép 12. (1986) két szitanyomat verziója (kék-sárga és rózsaszín-kék), a Káprázat (1985), a Szimultán (1992), valamint az Elemzés (Belső tér) (1990) című, festmény előzményekkel rendelkező, papíralapú művek idézik fel a mindenki számára ismerős, „kábítóan szép” jelenséget.^[25]

2001-ben Keserü visszatért Rómába, művészi formálódásának meghatározó helyszínére, ahol két hónapot töltött a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasaként. Az újbóli utazás előhívta a régi emlékeket, az olasz fővárosban negyven évvel korábban szerzett élményeit, és Keserü felfigyelt az azóta ott történt megannyi változásra is. Érzéseit, gondolatait és impresszióit szövegesen is rögzítette, naplóban jegyezte fel.^[26] „Próbálom kihámozni a régi Várost…”– írja az első napok egyikén. Róma reneszánsz és barokk épületei ismét lenyűgözték, inspirálták, így született meg 2001. március 21-én a Farnese-palota ihletésére grafikája, melyen olajjal festett, színes foltok kavalkádja áll kontrasztban a szürke grafitceruzával felvitt vonalkákkal. A mű Keserü egy sokkal korábban készült képére, a Kettes számú festményre (1965) emlékeztet, melyen hasonló formai és színbeli ellentétek feszülnek. A kiállításon a Farnese (2001) című papírmunkán kívül még két Rómában készült, szintén vegyes technikájú mű szerepel: az Hommage à Magritte (2001), melyet egy akkor látott kiállítás inspirált; és az 1B (2001) című kép, ami Keserü hatvanas években készült zsilettrajzait idézi gomolygó, körkörös alakzataival.

A tárlat harmadik egységét lezáró műtárgyegyüttes a kiállítás előterében kapott helyet: a Lény–Színugrások (2021–2022) című szitanyomat-sorozat Keserü Ilona legfrissebb grafikai munkája, mely az orfűi Papírmalom grafikai műhelyben készült, Füzes Petra nyomdász közreműködésével.^[27] A szitanyomatok alapjául a művész A lény (2021) című festménye szolgált: a képen megjelenő kilenc színből az összes lehetséges elrendezést, színvariációt megvalósították a nyomatokon, melyből most hat példány látható a kiállításon.

Az előtérben egy oktatótábla (Oktatótábla – Fekete-fehér technikák, 1986) hívja fel a figyelmet Keserü jelentős művészetpedagógiai munkásságára, amely a nyolcvanas évek elejétől jutott hangsúlyos szerephez az életében. 1983-től a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen rajzot és festészetet tanított; 1991-től egyetemi tanárként, a Pécsi Képzőművészeti Mesteriskola egyik alapítójaként dolgozott; 1995-től a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán a festészeti DLA-program vezetője lett; 2003-tól pedig professor emerita.^[28]

A kiállítás végén egy személyes hangvételű műtárgycsoport a pécsi születésű Keserü Ilona Budapesthez fűződő kapcsolatát mutatja be. A művész 1961-ben költözött a Belgrád rakpartra, 1966 tavaszán pedig a 17. számú ház negyedik emeletére, ahol a mai napig él.^[29] Otthonának erkélyéről kitekintve a dunai kikötő látványa, hangjai, a folyam hatalmas ereje és jelenléte, a nagy hajók mozgása és a Gellért-hegy sziklái mind-mind alkotásra ösztönözték: szép példái ennek az Uszályok éjjel (1964) és a Duna-part hajókkal (1962) nonfiguratív tus- és tollrajzai, valamint a színkutatáshoz kapcsolható Ég, hegy, víz (1982) című szitanyomata, melyen a Gellért-hegy sziluettje látható alkonyi színekben. Ez a természetre való kilátás Budapest közepén Keserü számára a szabadságot testesíti meg.^[30]

A Magyar Nemzeti Galéria kamaratárlata minőségi válogatást nyújt a művész grafikai életművéből, bizonyítva azt, hogy Keserü Ilonának nemcsak a festményei, hanem a papíralapú munkái is intenzív jelenlétű, önerejű képek.

A címben található idézet helye: Forgács Éva: Az árnyalatnyi különbségek fontosak. Beszélgetés Keserü Ilonával (1992), in: Az ellopott pillanat, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994, 337.

Borítókép: Keserü Ilona 90 – Önerejű képek – kiállításenteriőr (a Magyar Nemzeti Galéria jóvoltából)

Keserü Ilona 90 – Önerejű képek. Válogatás a grafikai életműből (kurátor: Csizmadia Krisztina), Magyar Nemzeti Galéria, C épület, I. emelet, Grafikai kabinet, 2023. november 30. – 2024. április 21.

---

^[1] Geskó Judit: A Szépművészeti Múzeum képei az emlékezet terében, I. rész: Beszélgetés Ilona Keserü Ilonával, in: Artmagazin 79, 2015, 13. évf., 5. sz., 33.

^[2] Csizmadia Krisztina: Keserü Ilona grafikáiról, in: Keserü Ilona 90 – Önerejű képek, Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2023, 4.

^[3] Csizmadia K.: i. m., 3.

^[4] Martyn Ferenc (1899–1986) festő, szobrász és grafikus, az Abstraction-Création művészcsoport tagja volt Párizsban. Keserü Ilonát 1946-tól tanította Pécsett.

^[5] Keserü 1950-ben költözött Budapestre, miután felvételt nyert a Képző- és Iparművészeti Szakgimnáziumba (a Kisképzőbe), 1952 és 1958 között pedig a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő, később freskó szakán tanult Bencze László, majd Szőnyi István tanítványaként.

^[6] Aknai Katalin: Képződő terek. Keserü Ilona első alkotói korszaka 1959 és 1970 között, in: Ilona Keserü Ilona. Az 1800 utáni Gyűjtemény kabinet-kiállításai IX., Szépművészeti Múzeum, Budapest – Vaszary Galéria, Balatonfüred, 2014, 17.

^[7] Zwickl András: Beszélgetés Keserü Ilonával (1988), in: Hatvanas évek, Képzőművészeti Kiadó – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1991, 143.

^[8] Zwickl A.: i. m., 142.

^[9] Zwickl A.: i. m., 143.

^[10] Aknai K.: i. m., 16.

^[11] Aknai K.: i. m., 21.

^[12] Zwickl A.: i. m., 143.

^[13] Zwickl A.: i. m., 145.

^[14] Szabó Júlia: Keserü Ilona, in: Művészet, 1973, 14. évf., 5. sz., 13-14.

^[15] A „tárgynélküli ornamens” (ungegenständlichen Formen) Alois Riegl (1858–1905) osztrák művészettörténész által bevezetett fogalom, amely szerint minél mentesebb egy forma a tárgyi vonatkozásoktól, annál alkalmasabb arra, hogy tartalom legyen.

^[16] Aknai Katalin: „Állandóan visszajárok a múltamba”. Keserü Ilona életművének vizsgálata a hatvanas évek perspektívájából, doktori disszertáció, ELTE BTK, Budapest, 2014, 46.

^[17] Keserü Ilona már korábbról ismerte a balatonudvari temetőt, de az ismert formák a ’67-es látogatásakor hatottak rá elementáris erővel.

^[18] Aknai K.: i. m., 34.

^[19] A Budapesti Műhely (később Pesti Műhely) 1971 és 1988 között működő neoavantgárd képzőművészeti alkotóközösség.

^[20] Csizmadia K.: i. m., 8.

^[21] Keserü Ilona: Végtelen színsor, in: Ilona Keserü Ilona. Az 1800 utáni Gyűjtemény kabinet-kiállításai IX., Szépművészeti Múzeum, Budapest – Vaszary Galéria, Balatonfüred, 2014, 37.

^[22] A tervek Keserü Ilona hivatalos honlapján elérhetőek.

^[23] Keserü I.: i. m., 38.

^[24] Aknai K.: i. m. (doktori disszertáció), 153.

^[25] Keserü Ilona tudta, hogy az utóképek látványának megragadásához igazából a mozgóképes médium lenne a legalkalmasabb, ezért 2002-ben Fodor Pál informatikussal közösen létrehozott egy számítógépes animációt az Utókép transzpozíció című képét felhasználva.

^[26] A Római napló 2001-ből a Cirka művészeti folyóiratban jelent meg 2016-ban (1. évf., 2. sz.), mely online is elérhető.

^[27] Csizmadia K.: i. m., 10.

^[28] Aknai Katalin (szerk.): Ilona Keserü Ilona. Művek 1982–2008 (Képerdő – Ilona Keserü Ilona művei 1982–2008 című kiállítás katalógusa) MODEM, Debrecen, 2009, 62.

^[29] A Művészportálok: Keserü Ilona című videóban beszél lakhelyéről a művész, amely megtekinthető a Magyar Nemzeti Galéria kiállításán, valamint az alábbi linken is. A felvétel alapjául a Budapest Galériában 1998-ban rendezett Művészportálok című kiállítás és az ehhez kapcsolódó kiadvány (szerk. Kovács Péter Balázs) szolgált.

^[30] A Művészportálok: Keserü Ilona című kisfilmben (3:35 – 4:13) elhangzottak alapján.