Elképzelt tér, a képzelet tere

EGY FIKTÍV MÚZEUM ÉS EGY JÁTSZÓTÉR LEHETŐSÉGEI A 15. DOCUMENTÁN

A kortárs művészeti mező egyik legnagyobb, legmeghatározóbb eseményét, a Documentát 1955 óta rendezik meg, minden ötödik évben. Megalakulásától kezdve a mai napig ugyanaz a csendes, nyugodt németországi város, Kassel az otthona. A száz napos látogatási idő miatt „száz napos múzeumként” vonult be a nagy művészeti események történetébe, létrehozásához képest húsz évvel később pedig már sokkal inkább a progresszív művészet szinonimájaként tekintett magára, és ehhez azóta is tartja magát. Hagyományosan egy főkurátor gondoskodik az esemény koncepciójának kidolgozásáról, idén azonban nem egyetlen személy, hanem egy indonéz művészeti kollektíva, a ruangrupa került ebbe a pozícióba. A ruangrupa saját működését egy non-profit szervezethez hasonlítja: fesztiválok, kiállítások szervezése mellett céljuk a kritikai gondolkodást, kreativitást, tudásmegosztást támogató közösségi terek létrehozása. 

A documenta fifteen-re megalkotott koncepciójuk központi fogalma a lumbung volt, ami az indonéz nyelvben rizsraktárat jelent, azaz a rurális közösségek azon épületét, ahol a rizs betakarítása után megmaradt fölösleget az emberek közösen tárolják. A lumbung átvitt értelemben a tudás, a források és gyakorlatok megosztásának központját jelenti. A ruangrupa további törekvése egy nemzetközi lumbung-hálózat kidolgozása volt, ennek megfelelően olyan egyéni alkotókat, művészeti csoportokat, civil kezdeményezéseket kerestek fel, akiknek munkássága összhangban van az általuk képviseltekkel. Így kapott meghívást Kasselba a budapesti OFF-Biennálé, a legnagyobb magyarországi független kortárs művészeti esemény. 

Az OFF csapata két nemzetközi projekttel volt jelen a documenta fifteen-en, az egyik a 2017-es, a másik a 2021-es Biennálé koncepciójára és műveire támaszkodva jött létre. Ezek közül az egyik a Documenta központi épületében, a Fridericianumban, a European Roma Institute of Arts and Culture-el (ERIAC) együtt létrehozott, „Lesz még egyszer ünnep a világon – RomaMoMA” című csoportos kiállítás volt. A másik, a „Millenehák és Miértnék: OFF-Játszótér” című projekt a Fulda folyó partján található, AHOI! nevű csónakházban jött létre.

A „Lesz még egyszer ünnep a világon” projekt roma művészek, valamint roma és nem roma kurátorok közös munkájának eredménye. A kiállítás egy fiktív, transznacionális kortárs roma művészeti intézmény, a RomaMoma „gyűjteményi” válogatásaként értelmezhető. Ahogyan az OFF kísérőszövege is írja, a projekt mögött két vállalás húzódik: a kurátorok az elképzelt múzeumon keresztül a roma alkotók örökös kánonon kívüliségét akarták ellensúlyozni, valamint felhívni a figyelmet a roma művészeti reprezentáció óriási hiányára és visszásságaira. A kiállítás másik tétje egy azonnali reflexió az elképzelt intézmény szerepére, az önkritikus pozíció felvételének gesztusa, hiszen ahogyan a kísérőszövegben is olvasható, a Lesz még egyszer… „dekonstruálni is [akarja] ezt az intézményi víziót: nem csak azáltal, hogy a Fridericianumban szétszórva mutatja be öt roma származású kortárs művész újabb munkáit, hanem a kiválasztott művészeti pozíciók által is, amelyek a kortárs identitásformálás végtelen komplexitásáról tesznek tanúságot.”

Tehát a Lesz még egyszer… létrehozói előtt a „megszüntetve megalkotni” elve lebeghetett A feladat természetesen paradox, ahogyan erre maguk a kurátorok is felhívják a figyelmet. De csak addig marad az, ameddig ragaszkodunk hozzá, hogy a roma múzeum víziójának megteremtése és lebontása egy adott történelmi pillanatban, egyetlen eseményen, történetesen a documenta fifteen keretein belül valósuljon meg. Amint kitágítjuk a reflexió köreit és tereit, a vállalás már nem is annyira lehetetlen és ellentmondásos. Ha ugyanis a projekten kívüli alkotók, elméleti szakemberek, szervezetek is elkezdik megosztani elképzeléseiket a RomaMoMA és annak kritikája kapcsán, feloldódik annak feszültsége, hogy ugyanaz a közösség próbálja meg megkérdőjelezni az elképzelt intézmény misszióját, amelyik létrehozta azt. 

Ezen a kurátori állításon persze nem érdemes sokáig időzni, hiszen a Lesz még egyszer… különösen erős, koncepciózus válogatás. Ebben az elképzelt múzeumban szinte nincs olyan szempont, amit a művek ne érintenének: a romaság egyszerre jelenik meg mint kollektív tapasztalat, történelmi trauma, mint egyéni sors, mint a női emancipáció kevéssé érintett szelete, mint legfontosabb erőforrás, mint lerombolhatatlannak tűnő korlát. Mint egy prizma, ami az identitás kérdését számos új fénytörésben képes felmutatni. 

A Fridericianum homlokzatára kihelyezett, az épületen belül szétszórt, illetve más művek közé vegyített kortárs művek azonban kevésbé az intézményre irányuló dekonstrukció gesztusaként voltak értelmezhetőek. Befogadóként ezek az installálási módok, a kortárs művek között létrejött „hézagosság” (szemben a modern művek egybentartásásával, amelyek egy teremben lettek kiállítva, lineáris történeti vonalat alkotva) sokkal inkább a roma és a többségi kultúra/művészet viszonyának leképezését jelentették. A roma művészet elszigeteltségét, különállóságát, mégis nyilvánvaló jelenlétét mutatták be, illetve megidézték a pszeudointézmény transznacionalitását is. 

Ennek az installálási módnak köszönhetően kerültek egymáshoz térben közel, illetve párbeszédbe az Archives des luttes des femmes en Algérie (Algír nők harcainak archívuma) nevű független kezdeményezés archív, 1980-as évekből származó felvételei Małgorzata Mirga-Tas kortárs lengyel-roma származású művész hatalmas textilkollázsaival. Az archív videók az egyenlő munkavállalási feltételekért és jogokért küzdő algír nők tüntetéseiből mutatnak be részleteket, Mirga-Tas pedig roma nőket ábrázol különféle, tradicionálisan női vagy éppen férfimunkák végzése közben.

További dialógus alakult Mirga-Tas falikárpitja és Péli Tamás 1983-ban készült, a roma etnogenezist bemutató nagyméretű pannói között is. Mindkettőjük alapproblémája, hogy ha az elmúlt évszázadokban készültek is a romákról ábrázolások, azok vagy sztereotipikusak, vagy a mindenkori Másikként jelenítik meg őket, így a két alkotó saját, valóban roma tekintetének megalkotására tett kísérletet. Mirga-Tas mikromozzanatain keresztül a nőket övező hiedelmekre cáfol rá, aktív, cselekvő személyekként ábrázolja őket, míg Péli a roma eredettörténet egy-egy állomásának felmutatásán keresztül azt erősíti meg, hogy a romáknak is van saját történelmük, illetve történelemalakító szerepük. 

A Lesz még egyszer… bekapcsolódik a documenta fifteen által leginkább tematizált problémahalmazba is, a globális Dél és Észak között húzódó konfliktusokba. Ebben a felosztásban a globális Észak a Dél felé érzett bűntudata, vagy éppen  önfelmentése miatt hajlamos úgy tekinteni magára, mint ami problémáit illetően sokkal homogénebb, rendezettebb. Azzal, hogy a RomaMoMA művészei geokulturális szempontból a globális Északhoz tartoznak, rámutatnak a legnagyobb európai etnikai kisebbség alulreprezentáltságára, évszázados kívülállására, árnyaltabbá teszik e társadalmak homogenitásának képét.  

A kiállítás egyetlen hiányossága a két évvel ezelőtt elhunyt Oláh Mara, vagyis Omara festményeihez köthető. Omara kiállított munkáiban saját, többszörösen hátrányos helyzetét tematizálja: például azt, hogy roma nőként milyen részvételi lehetőségei vannak a kortárs művészeti diskurzusban, ráadásul úgy, hogy formális művészeti oktatásban sohasem részesült. Omara második legfontosabb médiuma az írás volt, képeire magyarázó kommentárokat is festett. Ám ezek angol fordítása a Documenta által kiadott kísérőszövegben nem volt elérhető, így a nem magyar közönség számára a festmények (Omara személyével együtt) aligha voltak érthetőek, kontextusba helyezhetőek.

A Millenehák és Miértnék: OFF-Játszótér című projekt, ez a „játszótér lehetőségeivel bíró építési terület” különösen összhangban volt a ruangrupa küldetéstudatával, hiszen a ruangrupa fogalma valójában egy térmetafora, ugyanis indonézül „művészeti teret” is jelent. Az OFF-játszótere azonban nem egy jól körülírható társadalmi, vagy a művészeti mezőt érintő probléma kiragadására, megoldására törekedett. Az alkotók és a kurátorok a játékmetaforán keresztül sokkal inkább azt próbálták bemutatni, hogy a művészetcsinálás (és befogadás) egyszerre lehet cél és eszköz, azaz örömtevékenység és hasznos gyakorlat. Az önfeledtség pont annyira lehet hasznos, mint a társadalmi érzékenység, vagy a „vita activa”: az egyik nem kell, hogy kizárja a másikat. A projekt természetesen nem mellőzi az együttműködés gesztusát sem, hiszen létrehozásában építészek, kertészek, gyerekek dolgoztak együtt, a kiállított művek egy része pedig újrahasznosított anyagokból készült. 

Mind a művek, mind a „mi lenne ha, miért ne” kérdőszavakból összerakott cím is azt sugallják, hogy a kortárs művészetnek nem szükséges folyamatosan kijelentenie, határozottan képviselnie valamit, esetleg görcsösen tevékenykednie. Nem feltétlenül kell minden esetben konkrét megoldásokkal szolgálnia a társadalmi, környezeti problémákra (átvállalva így a terheket és a felelősséget a jólléti államok vezetőitől). Időnként megengedheti magának, hogy pusztán kérdéseket tegyen fel, hogy a bizonytalanság termékeny talajára tévedjen. Hogy a játék is lehet egy sokkal szorosabb együttműködésen alapuló világrend alapja, sőt, a játékon keresztül a társadalmi gyakorlatok akár újra is írhatóak. Ha túlélésre törekszünk, ha alkalmazkodni akarunk a megváltozott környezeti, társadalmi viszonyokhoz, akkor a társadalmi képzelőerő felszabadítása, a „játszás”, ez a mentális izommunka különösen fontos lehet.

A játéktérré alakított Fulda-part és AHOI! csónakház tehát a kollektív és egyéni játékban rejlő lehetőségeket vonultatta fel. Eva Koťátková Ábrándozó munkaállomás (Daydreaming Workstation, 2022) című, egész termet betöltő textilinstallációjában a játék mint lehetőség az ön(tudat) totális felszámolására, a racionális megélések eltávolítására jelent meg. Olyan cselekvés, amely közben a felnőtteknek is szabad félniük. Installációjának elemei paplanok, párnák, azaz a gyermekkori „bunkerépítések” legfőbb elemei, valamint pizsamák, hálóingek, az álom viseletei. A Koťátková által teremtett világban a szerephatárok összecsúsznak, nem világos, hogy ki kinek a gondozója; a gyermek felnőtté, sőt, óriássá, a felnőtt pedig gyermekké, máskor óriáscsecsemővé válik. Lényei álom-, emlék- és fantáziafoszlányoknak állított textilszobrok. Az installációban a játék egyszerre a vágyteljesítés végtelen terepe, másfelől lehetőség az egyébként artikulálhatatlan hiányok kifejezésére is. 

Kokesch Ádám Cím nélkül (Meander, 2021) című munkája fakockákból, építőjátékokból áll, amelyben a játék egy egyensúlyteremtésre törekvő gyakorlatként tűnt fel. A mű szigorúan szerkesztett, minden elemének meghatározott helye és szerepe van: satuk, csavarok tartják össze, mindeközben formájában szabálytalan, sőt, instabil, hiszen egy könnyen megbillenthető állványon áll. Kokesch műve a világunkat alkotó bonyolult gazdasági, társadalmi, természeti folyamatok merev, lassan megváltoztatható, mégis végtelenül sérülékeny természetének modellezése. Világmodell, ami megmutatja, mi történik, ha egy véletlenszerűen kiválasztott elem elmozdul a helyéről. Ami felhívja a figyelmet hétköznapi életünk törékenységére, arra, hogy milyen drasztikus következményekkel jár például a globális ellátási láncra nézve, ha Európában kitör a háború, vagy a Szuezi-csatornán keresztbe fordul egy hajó. 

Németh Ilona Úszó kertek (2011-2022) című alkotásán keresztül a víz és a növények is a játék és együttműködés terepévé válnak. Az alkotó a Fulda folyón úszó, egyforma méretű szigeteken két aprócska „növényköztársaságot” hozott létre a Kasseli Egyetem Tájépítészeti, Tájgazdálkodási és Növényzetfejlesztési Tanszékének segítségével. A Gyógyító kertbe Kasselben otthonos, jótékony hatással bíró gyógy- és fűszernövényeket, valamint egymással szimbiotikus kapcsolatot teremtő növényeket ültetett. A Jövő kertjébe pedig olyanokat, amelyek képesek kivonni a földből az emberi tevékenységekből származó káros anyagokat, például a nehézfémeket, illetve olyanokat, amelyek a klímaváltozás hatására jelentek meg Kasselben az elmúlt évtizedben. Az Úszó kertek egyszerre vízió a növényi együttélés lehetőségeiről, illetve modellje a helyreállítás, alkalmazkodás új gyakorlatainak.  

Németh Ilona alkotása bekapcsolódik a fenntartható művészet diskurzusába is, a mű ugyanis egy „újrahasznosított” munka, hiszen első, 2011-es verziója óta már a harmadik típusú kertnek ad otthon. Az Úszó kertek mögött azonban egy önkritikus vállalás is húzódik: Németh arra is rávilágít, hogy a művészetcsinálásnak komoly környezetterhelés is lehet az eredménye. A két sziget tárolóedénye ugyanis pont abból az 500 év alatt lebomló műanyagból készült, mint amelyből a valódi úszómedencéket gyártják. A munka igazi tétje azonban a felelősségvállaláshoz, a gondoskodáshoz kapcsolódik, ugyanis a kertek gondozásának jogát ki lehetett bérelni száz napra, azaz a Documenta teljes időtartamára. Tehát a két sziget olyan kérdéseket is feszeget, minthogy valójában kinek van ideje és erőforrása egy közös kert ápolására? Tágabb kontextusba helyezve: ki vállalja a felelősséget a globális környezeti károkért? Milyen hosszútávú következményekkel jár, ha a helyreállítás és védelem problémáira művészek, és nem politikai aktorok próbálnak megoldásokat nyújtani?

Az idei Documentát botrányok övezték, számos kritika érte. Az egyik legnagyobb felháborodást egy antiszemita motívumot ábrázoló mű eltávolítása okozta, aminek következtében lemondott a Documenta igazgatója, Sabine Schormann.  A mű eltüntetése kapcsán azzal vádolták a ruangrupát, hogy nem hagyott teret a valódi párbeszédre, nem tartott megfelelő önvizsgálatot. Az antiszemitizmus mellett az esemény másik legerőteljesebb bírálata az volt, hogy túl naivan közelítette meg a közösségiség kérdéseit, valamint, hogy nem valódi kiállításokból, hanem társadalmi célú projektekből, alulról szerveződő szervezetek munkásságának dokumentációjából állt: azaz nem kiállítás-sorozat, hanem ’meta-esemény’ volt, ahol a hangsúly olyan tevékenységekre helyeződött, mint a kertészkedés, főzés, amire egy átlagos látogató a két napra szóló jegyével ráadásul nem is tudott bejutni. 

Az OFF-Biennálé két kiállításának jelentősége leginkább az utóbbi kritikák fényében rajzolódik ki. Az elképzelt roma múzeum és játszótér is azt bizonyították, hogy a kortárs képzőművészet igenis szólhat a közösségiségről, társadalmi és ökológiai problémákról, reprezentációs kérdésekről, a művészet közvetítő erejéről anélkül, hogy teljességgel mellőzné az autonóm esztétikai szempontokat, a tárgyalapú műveket. Megmutatta, hogy ha hátrányos társadalmi csoportok problémái, nyíltan politikai kérdések kerülnek be egy hagyományos múzeumba, a művészetnek még nem kell kivonulnia onnan.  Hogy az együttműködés alapja nem csak görcsös megoldáskeresés, hanem játékos kérdésfelvetés is lehet. 

documenta fifteen, Kassel (Németország), 2022. 06. 18. – 2022. 09. 25.