A lényeg szintézise

Recenzió a Szabó Gyula-monográfiáról

A Kubička Kucsera Klárára emlékező cikksorozatunk következő állomásában a tavaly elhunyt művészettörténész által szerkesztett, 2007-ben megjelent hiánypótló Szabó Gyula-kötetről közlünk recenziót.

Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés nemcsak földrajzilag, gazdaságilag, politikailag, hanem kulturális és művészeti értelemben is felszabdalta a történelmi Magyarországot. A széttöredezésből fokozatosan kialakuló, egyedi regionális sajátosságokkal rendelkező magyar művészi közösségek és művészek munkásságának egyetemes magyar művészettörténetbe való integrációja kapcsán máig számtalan megválaszolatlan kérdés merül fel. Például, hogyan építhetőek be ezen szervezetek és életművek a magyar művészettörténetbe, van-e más mód erre, mint a centrum viszonyában, tulajdonképpen az attól való távolság vagy idegenség alapján meghatározott betagolás.

Azonban ahhoz, hogy az ilyen szempontokat is figyelembe vevő és megvizsgáló, átfogó művek megszülethessenek, feltétlenül szükséges az 1920-as változást követően határon túlivá vált, szülőföldjükön maradt és ott alkotó magyar művészek életművének megismerése és megismertetése. Ennek a megismerésnek több fokozata figyelhető meg, vannak olyan alkotók, akiknek neve már ismerős a művészettörténészi körökben, így a munkásságukkal kapcsolatos tudásanyag elmélyítése kínálja magát; és vannak olyan művészek is, akiknek neve csak elvétve tűnik fel a 20. századi magyar művészettel kapcsolatos szakmai eszmecserékben.

Az ezen írás tárgyát képező könyv szerzői is egy ilyen alkotó, Szabó Gyula munkásságának átfogóbb megismertetését tűzték ki célul. A kötetet 2007-ben, a losonci származású művész születésének századik, és a halálának harmincötödik évfordulóján adták ki. Az alkotó életpályáját különböző szempontokból bemutató és vizsgáló hat tanulmány mellett egy, a művész írásaiból és leveleiből összeállított válogatás is helyet kapott a monográfiában. A tanulmányokat szlovák és angol nyelvű rövid absztraktok foglalják össze. A szövegekhez gazdag képanyag társul, amely áttekinti az életmű minden korszakát, betekintést engedve és illusztrálva a minden szempontból sokrétű  életművet.

A kötet életrajzi adatokat, adattárat, kiállítások jegyzékét, képjegyzéket és bibliográfiát is tartalmaz, vagyis a Szabó-munkásság lehető legteljesebb bemutatásának igényével lép fel.

Az életmű eddigi feldolgozásának részlegességét szemlélteti, hogy Szabó Gyula irodalmi műveibe magyar nyelven a tárgyalt monográfia előtt mindössze egyetlen kötet (Szabó Gyula-breviárium, Madách-Posonium, 2001) engedett mélyebb betekintést. Minderre részben magyarázatot nyújthat az életmű puszta mérete, nem csupán mennyiségben, hanem sokrétűségében is. Szabó művészi működése igen sokoldalú volt, témában, stílusban, eszköz-, illetve anyaghasználatban is. Hagyatéka több mint hatezer műtárgyat számlál, herkulesi feladat elé állítva az érdeklődő kutatókat.

E komplexitásból adódóan a kötet bevezetőjében is megfogalmazott egyik vállalt cél az volt, hogy a benne szereplő tanulmányok bizonyos résztémákra reflektáljanak. 

A monográfia első írása (Csillagsors), egy személyes hangvételű visszaemlékezés a festő feleségétől, Szabó Haltenberger Kingától. Az írás felidézi megismerkedésük körülményeit, és áttekinti Szabó Gyula életpályáját, a legkorábbi éveitől kezdve egészen a Prágában 1972-ben bekövetkezett haláláig. Haltenberger Kinga élete utolsó éveiben lett társa a festőnek, de a megismerkedésük előtti időszakról is első kézből származó ismeretekkel rendelkezik, Szabó szóbeli közlései és naplófeljegyzései által. A Haltenberger szerepéből adódó közelség a tanulmány egyik legnagyobb erőssége, így a kötetet nem egy szokványos, biográfiai felütés nyitja meg, hanem egy személyes emlékek által gazdagon átszőtt életrajzi összegzés. A művészi életpálya teljesebb megértéshez különösen érdekes adalékokkal szolgál e tanulmány. Egyik ilyen részinformáció, hogy az első világháborút követően Szabó jó ideig nem rendelkezett állampolgársággal az újonnan létrejövő Csehszlovákiában.

A monográfia második tanulmányát (A lényeg csodálatos szintézise) Böröczfy Virág jegyzi. A cím Szabó Gyula egyik, a művészi hitvallását kifejtő leveléből származik. A tanulmány Szabó munkásságát a korabeli magyar és nemzetközi képzőművészeti színtér kontextusában vizsgálja és helyezi el. A pályaívet korszakokra bontva nemcsak a rá ható vagy személyéhez köthető művészeket, irányzatokat (például Csontváryt, a Nagyváradi iskolát) veszi sorra, hanem az egyes korszakaira jellemző témákat, kifejezési módokat és stílusokat is. Szabó művészeti pályaképéből az alkalmazkodás, illetve az egyéni utak keresésének kettőssége rajzolódik ki.

A tanulmány leírja Szabó egész életművén végigvonuló művészetfelfogását és művészeti krédóját, melynek központi eleme lehetett a korokon és stílusokon átívelő, folyamatos szintézisre való törekvés. Böröczfy meghatározása szerint Szabó „nem formai, esztétikai szempontból volt újító, hanem emberi mivoltában, az élethez, a művészethez való viszonyában, százada »látnokai« formakincsét a saját mondanivalója számára szintetizálta, és ezzel teremtett új valóságokat mindenki tanítására.”^[1]

Kubička Kucsera Klára tanulmánya (Inter arma silent musae? / Fegyverek között hallgatnak a múzsák?) című tanulmánya elsősorban Szabó második világháború idején született műveit teszi vizsgálata tárgyáva. A szerző példákkal illusztrálva amellett érvel, hogy a művész ezekben az években egy akkor még egyedülállónak számító művészeti módszert használt bizonyos képeinél: festményeibe más művészek képeit emelte be, mintegy háttérként, kifejezőeszközként (például a Hegyi beszéd című, 1942-es alkotásában Bernáth Aurél Riviéra című festményének és Csontváry Kosztka Tivadar stílusjegyeinek jelenléte figyelhető meg), hogy aztán saját üzenetével, jelentésével töltse meg a mű egészét. Kubička meglátása szerint ezen műalkotások egy posztmodernhez köthető, appropriációként, vagyis kisajátításként leírható alkotói technikával születtek, melynek során Szabó meglévő műalkotásokat használt fel, valamint átvette azok kifejezőeszközeit, szimbólumait. Kubička Kucsera Klára talán Szabó életművének legavatottabb ismerője volt a művészettörténészek között, több olyan kiadvány^[2] szerzője is volt, amely Szabó művészetét és életét mutatta be.

Kubička szövegének címében egy talán szándékos, talán szándékolatlan játék is megfigyelhető. A fegyverek között hallgatnak a múzsák latin mondás eredetije Cicero egyik beszédében hangzott el, eredeti formája így szól: Inter arma silent leges, vagyis a háború során hallgatnak a törvények. Ez a mondat leírja Kubička másik következtetését, mely szerint Szabó csak a háború idején alkotott olyan szabadsággal, mint a halála előtti években. Vagyis a háború alatt a művészeti hagyományoktól és irányzatoktól függetlenül alkotott.

Bozó Andrea írása (Jelképek és ősképek Szabó Gyula képzőművészetében) a Szabó Gyula műveiben felbukkanó szimbólumok és képek döntően jungiánus alapokon nyugvó értelmezését végzi el. Ezen, pszichológiai ihletettségű értelmezési keret szerint az emberiség közös, kollektív tudattalanját szimbólumok és ősképek (archetípusok) népesítik be, melyek révén jelentést találhatunk és útmutatást kaphatunk a személyes, de tágabb, társadalmi szintű történések és összefüggések megértéséhez is. Ezek a képek ősi jellegükből kifolyólag bizonyos esetekben találkoznak a keresztény ikonográfia alakjaival és ábrázolási módjaival, Szabó Gyula műveiben például a gyermek esetében. A szerző Kubička Kucsera Klára nyomán kiemeli azt is, hogy Szabó életművében a nő, a nőiesség sokkal hangsúlyosabb helyet foglal el, mint a férfias motívumok . Nő alakjai mintegy mitikus szintre emelkednek, miközben egyéni vonásaik eltűnnek, absztrakt formává válnak.

Lóska Lajos tanulmánya (A csillagoktól a csontokig: Szabó Gyula grafikáinak jellemző ikonográfiai típusairól) a művész későbbi életpályája során használt meghatározó kifejezési technika, a grafika, pontosabban a fametszés jellemző jegyeit vizsgálja, egyúttal rövid áttekintést ad Szabó grafikai munkásságáról és az abban megformált ikonográfiai típusokról. Összegezve a művész több mint harmincöt éves grafikai tevékenységét, Lóska azt a következtetést vonja le, hogy a művésznek már a második világháború előtt kialakult szociálisan érzékeny látásmódja és figurális stílusa segített elkerülni a háború utáni miliőben a sztereotipikus, szocialista realista ábrázolási módok felé való elmozdulást, azonban monumentális-realista stílusa élete végéig jellemező maradt. Ugyanakkor Szabó kifejezésmódja az utolsó éveiben megváltozott, szürrealista, non-figuratív vonásokat is magáévá tett.

A kötet következő fejezete nem tanulmány, hanem maga Szabó Gyula szólal meg válogatott írásain keresztül. A négy írás mintegy húsz évet fed le a művész életéből. Van köztük a későbbi feleségének címzett levél és vers, egy Szabó Gyulához iránymutatásért forduló, pályája elején álló művésznek írt válaszlevél, és a művészi látásról szóló eszmefuttatás is. A legkorábbi, 1948-as Nyílt levélből közölt részletből Szabó művészetről és még inkább a művészségről alkotott gondolatait ismerhetjük meg. A vélhetően művészi hitvallásnak szánt, hosszú Nyílt levélnek a megnevezés ellenére egyetlen címzettje volt: egykori mestere, Gerő Gusztáv.  Mindegyik, a kötetbe beválogatott írás tükrözi Szabó művészetértelmezését, művészképét, munkáját irányító értékeit, és szintézisre, egységre való törekvését.

A monográfia zárótanulmánya Szakolczay Lajostól származik (A költő szabadságkenyere. A losonci festő-költő Szabó Gyula lírájából), és Szabó lírai műveivel, verseivel foglalkozik. Ezek a művek az asztalfióknak íródtak, így olyan témák és élmények is nyíltan megjelenhettek bennük, melyekkel szerzőjük az 1950-es évek Csehszlovákiájában akár magára is vonhatta volna a hatalom rosszallását és megtorlását. Szabót foglalkoztatta például az 1956-os magyarországi forradalom vérbefojtása, az események miatt érzett dühének és fájdalmának több versében is hangot adott. Lírai munkássága a szélesebb nyilvánosság számára szinte teljesen ismeretlen, így Szakolczay írása fontos lépést tesz a művész kevéssé ismert arcának megismertetése felé. Emellett a tanulmány ahhoz is hozzásegít, hogy Szabó lírai munkásságának alaposabb bemutatása által dialógust teremtsen a művész képzőművészeti és irodalmi alkotásai között.

A kötetet tanulmányai ténylegesen bemutatják Szabó Gyula sokrétűségét. Ez a gazdagság megjelent egyrészt a képzőművészetet formális akadémiai tréning nélkül, autodidakta módon elsajátító művész technikai választásaiban, de a témák és azok megformálásának sokféleségében is. Ehhez társult még egy igen élénk érdeklődés az irodalmi kifejezési módok irányába, melynek révén tudatosan verbalizálta művészi felfogásának sarokköveit is.

Ezt a sokrétűséget elsőrendűen adja vissza a kötet nagy és gazdag képanyaga. Ez a könyv egyik nagy erénye, mivel a kiválasztott reprodukciók a művész teljes életművébe betekintést engednek. Szabónak Budapesten egyetlen egyszer, 1971-ben volt gyűjteményes kiállítása, így a bőséges képanyag elengedhetetlen a munkásság jobb megismeréséhez, és úgy tűnik, a kötet szerkesztői is tisztában voltak ezzel.

A tanulmányok hangvételéből azonban kitűnik, hogy szerzőik gyakran mintha túl közelről vizsgálnák az életművet. Ez a pozíció egyrészt pótolhatatlan értéket hordoz, hiszen olyan információkat és látásmódot kapunk általa, mely egy, a művész személyétől és hitvallásától tudatosan távolságot felvevő nézőpontból hozzáférhetetlen lenne. Azonban ahhoz, hogy egy életmű és a hozzá elválaszthatatlanul kapcsolódó művészeti teljesítmény a saját értékén keresztül legyen megítélhető, egy távolságtartóbb, objektívebb attitűdre is szükség van. Jelen kötet mindenképp segítheti azt, hogy Szabó munkássága még többek érdeklődését felkeltse, így járulva hozzá az életmű kutatásának kiszélesedéséhez, új szakmai szempontok megjelenéséhez.

Maga Szabó Gyula életútja és életműve új szempontokat adhat nemcsak a határon túli, szlovákiai, de az egyetemes magyar művészettörténet kutatóinak is. Egyrészt a művész autodidakta módon elsajátított, művészeti akadémiát nem végzett státusza, tehát a művészeti intézményrendszeren kívülisége kérdéseket vethet fel a hivatalos és informális tömörülések magyar művészetben betöltött szerepéről, akár arra is kitérve, hogy kiből lesz, kiből lehet egyáltalán „elismert”, „befutott” alkotó. Szabó életműve ezért is különösen érdekes, hiszen nemcsak az intézményi, de határon túlra került magyarként a magyarországi művészeti térnek sem volt szerves része, valamint a két világháború között sem magyar, sem csehszlovák állampolgársággal nem rendelkezett. Ugyanakkor a háború után javult a elfogadottsága, Csehszlovákiában többször is díjazták, országos valamint művészeti díjakkal. Magyarországon azonban korlátozott visszhangot kapott.

Mindez olyan általánosabb kérdéseket vethet fel, mint például a centrum, ebben az esetben Budapest és a periféria kapcsolata. De olyan kérdések is okkal merülhetnek fel, hogy lehetséges-e egyáltalán egyetemes igényű magyar művészettörténetet írni, és szükséges-e egyáltalán? Az ilyen szintetizáló ambíciókkal rendelkező művekben ugyanis igen gyakran még a legnagyobb jószándék és körültekintés mellett is a centrum-periféria viszonyrendszere képeződik le.

A szöveg pszichológiai tárgyú részeinél a szerzőt Pépel Julianna segítette.  

Kubička Kucsera Klára (szerk.) Szabó Gyula, 1907-1972. Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2007

---

^[1] 56 p.

^[2] Például: Kubička Kucsera Klára: Szabó Gyula. Madách könyvkiadó – Corvina Kiadó, Pozsony – Budapest, 1972