Csillagok az éjszakában

Ján Jánoš ékszertervező kiállítása az érsekújvári Ernest Zmeták Művészeti Galériában

A tárlat a sötétség és a fény iránti, olykor egészen ambivalens érzéseink megtapasztalásához nyújt teret. Ján Jánoš ékszerei apró, térbeli objektumok, az éj sötétjében felcsillanó ezüst csillagok, melyeket egy több érzékszervre ható kiállítási installációba ágyazva fedezhet fel a szemlélő.

Térbeli objektumok, kép, videó, hang és szöveg áll rendelkezésünkre, hogy megtaláljuk saját, személyes kapcsolódási pontjainkat az ékszerekhez – csakúgy, mint a sötétséghez és a háborítatlan, vad természethez. Az érsekújvári Ernest Zmeták Művészeti Galéria 2021-ben indította Projekt -1 nevű platformját, melynek keretén belül a képzőművészek és a társművészetek alkotói kapnak bemutatkozási lehetőséget a galéria alagsori tereiben. A Sötétséget akarok (Chcem tmu) című kiállítás 2024. április 25-én nyílt és június 29-ig látogatható.

Ján Jánoš 1988-ban született, tanulmányait a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola textil- illetve ékszertervező szakán végezte. Jelenleg is Pozsonyban él és alkot. Ékszerdizájneri munkájáért Szlovákiában Nemzeti Formatervezési Díjjal (Národná cena za dizajn) tüntették ki 2023-ban. Ékszertárgyait az Ateliér Hora név alatt készíti, és számos egyéni és kollektív kiállításon mutatta be.

Az érsekújvári kiállítási anyag az ellentétes pólusok játéka mentén épül fel. A tárlat központi elvét a sötétség és a fény jelenségének ütköztetése szolgáltatja. Az ellentét természetesen vizuálisan is jelen van (a galéria fehér falai az ékszereket bemutató, sötétre festett tartószerkezetekkel állnak kontrasztban), de az alkotót sokkal inkább az érdekelte, hogy milyen kérdéseket vet fel a fényhez, és még inkább a sötétséghez fűződő viszonyunk a jelenkori létünk perspektívájából nézve.

A tárlaton az ember és a természet kapcsolatának univerzális dimenziója aktiválódik, illetve felmerül egyfajta mély, személyes megtapasztalás lehetősége is. Mit jelent az, hogy a nagyváros kiolthatatlan fényeinek bűvkörében sosem látjuk meg a csillagokat? Hogyan hat ránk a vadonban gyújtott, kihunyni készülő tábortűz parazsának pislogása?

Ahogy a szemlélő elmerül a tárlat anyagában, fokozatosan rajzolódnak ki azok a kontrasztok, amelyek a személyes attitűdök másságából erednek: a biztonság, az oltalom fontossága egyfajta megzabolázhatatlansággal, nyersességgel, vad erővel áll szemben. Nem utolsó sorban pedig a kiállításon használt anyagok is kontrasztban állnak egymással: az évszázados tapasztalatokban gyökerező kézművesség kortárs médiumokkal (pl. videóval) lép interakcióba.

A tárlat címe – Sötétséget akarok – már önmagában kérdéseket vet fel. Milyen sötétségre vágyik a címben megszólaló alany? Ki szólal meg a címben: az alkotó, esetleg valaki más? Teljes sötétségről van szó? A teljes sötétben nem látunk, a tárlatra azonban nyilván azért jövünk, hogy lássunk, hiszen megnézni szeretnénk valamit. A sötétség gondolata a hellyel is kapcsolatba hozható, hiszen a kiállítást alagsorban rendezték be – míg fel nem kapcsolják a művi megvilágítást, ezen a helyen valóban teljes sötétség uralkodik.

A kiállítótérbe lépve egy szöveg vár a látogatóra, mely kulcsként szolgál a kiállított anyagok dekódolásához. A narratív szemlélet egyébként is jellemző Ján Jánošra: a rövid, lírai jellegű prózák központi szerepet játszanak az egyes kollekciók prezentálásában, miközben a szövegek mind az alkotó weboldalán, mind pedig a kiállításain megjelennek. Az érsekújvári kiállítás szövegében a narrátor, illetve narrátorok (feltehetően kettő) szemszögéből vetül elénk a sötétséghez fűződő emberi érzelmek széles skálája. Bár a karakterek nem rajzolódnak ki élesen, érzékelhető a narrátorok közötti kapcsolat kérdésének fontossága.

„Egész nap ülünk a tűznél. Igyekszünk megtartani, ameddig lehetséges. . . . Mindenáron elkerülni a sötétséget”^[1]  – olvashatjuk a szöveg elején. Majd fordul a kocka, a narrátor mégis sötétségre vágyik: „A sötétségről fogok álmodni… Tiszta, csillagos égboltot akarok neked. Csak a légzésemet és a sötétséget körülöttünk.” A sötétség itt a biztonságot, az oltalmazást szimbolizálja, pár sorral lejjebb a második narrátor ezzel szemben azzal fenyegetőzik, hogy „Kivilágítok és kitörlöm a csillagaidat.” Később, mikor ismét az elsőként megszólaló narrátor veszi át a szót, kiderül, hogy a sötétség számára a megnyugvás lehetőségét rejti magában: „Mondj valamit, amivel eltaposod a tüzet.”

A narrátor-karakterek sötétséghez való hozzáállása tehát ambivalens: míg egyiküket taszítja a sötétség és a mindent betöltő fényt keresi, a másik számára a sötétség a kapcsolati biztonság szimbóluma, mindeközben pedig az is kiderül, hogy a sötétséggel való kapcsolat meg is változhat.

A szövegben felmerül a sötétség és a természeti környezet köteléke is. A sötétség az, ahol az ember igazán el tud csendesedni, távol tud kerülni a nagyváros zajától. „Azt akarom, hogy elhallgasson a metró zaja. Azt akarom, hogy kikapcsoljanak a lámpák. Azt akarom, hogy az autók megálljanak” – mondja a narrátor, majd ezt követően teszi hozzá a fent már idézett mondatot, miszerint „Tiszta, csillagos égboltot akarok neked.”

A metropoliszból menekülők óhaja, hogy a fényszennyezésből kikerülve megláthassák a csillagokat, egyfajta ősi elvágyódást testesít meg: a civilizációból való menekvést a vadonba. Az urbanizált térből való távozás vágyát sejteti a kiállítóterem falára vetített videó is. Ezen egy, a szemlélőnek háttal álló alakot láthatunk, a háttérben pedig erdőt sejtető, sötétbe burkolózó fák bontakoznak ki. Az alak fekete kabátot visel, kapucnival fedi el a fejét, kezén megcsillannak a gyűrűk.

A szövegben elhangzó tiszta csillagos égbolt motívuma természetesen vizuális jelentőséggel bír. Bár nem látjuk, ott sejtjük a videón látható alak feje felett, miközben a kiállított ékszerek egy része – a gyűrűk – a feketére festett fa konstrukción elhelyezve valóban csillagokként hat a sötét felületen.

Az alkotó számára a vadon és a civilizáció, a természetes és a művi, az organikus és a szintetikus összefüggéseinek problémája elválaszthatatlan a sötétség, illetve a fény iránti vágyainktól. Míg a tömegesen gyártott ékszerekre a geometrikus szabályosság a jellemző, Ján Jánoš alkotásai organikus formavilágot tárnak elénk: az ékszerek agancsot, hattyú nyakát, vagy épp egymásba fonódó levelek sorát idézik. Az organikus formák azonban párbeszédben állnak az inorganikussal, a nagyvárosi léttel is, az urbanizált környezet is belevetíti saját mintáit az alkotásokba: olykor úgy tűnik, mintha egymásba kapcsolódó fogaskerekek részleteit néznénk.

Ez a formavilág hosszas kísérletezés eredményeképp jött létre. A gyűrűk és a nyakláncok minden egyes, apró és egymásba kapaszkodó darabja kézzel készült, egyedi darab. Az alkotó, mielőtt ezek elkészítésébe kezd, elsőként agyaggal dolgozik. Az agyag segítségével nagyobb objektumként tervezi meg az adott részt, maguk az ékszerek ezen prototípusok alapján jönnek létre. A kiállítás külön érdekessége, hogy ezekből az agyagobjektumokból is láthatunk egy válogatást: hatásukra úgy érezzük, hogy maguk az ékszerek is kilépnek a dekorációs tárgyak szerepéből – és akár szobrokként, műtárgyakként is értelmezhetőek.

A különböző anyagok és médiumok vegyítésével az alkotó tehát multiszenzoriális élményt kínál a látogatónak, ahol az egyes elemek különféle kontrasztban állnak egymással. Az egyik oldalon megjelennek a hagyományos eszközök és anyagok, a másik oldalon pedig a kortárs képzőművészetre jellemző vizuális és audiovizuális élményben lehet részünk, és meglepően fontos szerepet játszik a szavak által megformált gondolatiság is. Az agyag, amely a szobrászat egyik legősibb anyaga, illetve az ékszerművesség hagyományos technikái eközben az új médiumokkal lépnek párbeszédbe.

Fotók: Decsi Kati

Ján Jánoš: Sötétséget akarok (Chcem tmu), (kurátor: Decsi Kati), Ernest Zmeták Művészeti Galéria, Érsekújvár, 2024. 04. 25. – 2024. 06. 29.