Minden nyelven beszélő nyelv

Interjú Carolina E. Santo-val, a 2023-as Prágai Quadriennálé performansz-kurátorával

Az 1967 óta, négyévente megrendezésre kerülő Prágai Quadriennálé (PQ) tizenötödik alkalmát idén június 8-18. között szervezik meg. A PQ több évtizedes története önálló publikációt kíván, és ez a szöveg más céllal készült, de a régióban és a maga nemében is teljesen egyedülálló nemzetközi szcenográfiai esemény kompakt online archívuma szabadon hozzáférhető: a fényképek, összefoglaló leírások és katalógusok mellett angol nyelvű, archív felvételekből vágott videóbemutatók is elérhetőek.

A Prágai Quadriennálé a biennálék mintája szerint felépített szcenográfiai fesztivál, tehát alapvetően országok és régiók szerinti felosztásban, „pavilonnak” nevezett elkülönülő blokkokban mutatja be a munkákat. Az Országok és Régiók Kiállítása (Exhibition of Countries and Regions) nyújtja a program törzsét, amelyen alapvetően intézmények és egyéni alkotók prezentálják komplex díszlet-, látvány- és jelmeztervezői projektjeiket. A PQ nagy hangsúlyt fektet az oktatási intézmények és hallgatóik képviseletére és bevonására. A diák kiállítók mellett a világ minden részéről érkező sokfős egyetemi csoportokba lehet botlani. 

A Diák Kiállítás (Student Exhibition) szintén pavilonos elrendezésben, idén egy prágai piac, a Holešovická tržnice tágas terén valósul meg. Emellett a helyi Színművészeti Egyetemen, a DAMU-n a PQ Studio nemzetközi diákprogramja is hallgatói performanszoknak és kiállításoknak, valamint limitált férőhelyes, de mindenki számára elérhető workshopoknak ad helyet. Az idei programot a participatív, bevonó munkák, tehát az alkotók és látogatók közötti folyamatos interakció jellemzi. A legtöbb ország kiállítói személyesen is részt vesznek a Quadriennálén, és alkalmanként az informális vezetések és beszélgetések mellett a kiállítást dinamizáló performanszokat is rendeznek saját pavilonjukban. Ezeken túl a rendkívül kiterjedt program fontos bázisa az önálló performansz szekció, a PQ Performance. 

A performatív munkák bemutatása nem a kezdetektől fogva képezi a műsorpolitika alapvető részét,

mára viszont saját, idén huszonegy programos szekcióval, és így saját kurátorral is rendelkezik.

Június elején, a Prágai Quadriennálé kezdete előtt készítettem interjút Carolina E. Santo-val, az idei PQ Performance vezető kurátorával. A beszélgetés a válogatás menetét, szempontjait, valamint a szempontok miértjeit ismerteti az olvasókkal. 

Santo a PQ előző, 2019-es programjában egy nyilvános prágai parkban mutatta be Excavating the Remains of French Scenography in Prague (A francia szcenográfia maradványainak feltárása Prágában) című helyspecifikus projektjét. Franciaország Prágai Quadriennálén való hivatalos képviseletének tükrében, tizenkét társalkotó, különböző generációkból való francia látványtervezők bevonásával tárta fel a francia szcenográfia karakterét. Santo elmondása szerint a munkafolyamatban alkotóként is való jártassága, tehát a „praktikus dimenzió” ismerete elősegítette az idei fesztivál performansz programjainak konzisztens építkezését, és a kiválasztottakkal történő gördülékeny együttműködést: „A 2019-es Site Specific Performance Festival-os (Helyspecifikus Performansz Fesztivál, a PQ 2019 egyik szekciója – a szerk.) szereplésem miatt tisztában vagyok vele, hogy mit jelent a PQ művészének lenni, átlátom a belső működést. A kiválasztás szempontjai mindig a programok aktuális helyszínéhez igazodnak, ami idén a prágai piac (Holešovická tržnice). Ebből adódóan a legtöbb helyszín szabadtéri, ezért a performanszoknak elég önjárónak kell lenniük. A kiértékelésben többek között a megvalósíthatóság is kulcsfontosságú szempont volt.”

Az interjú közlése előtt tisztázandó kérdés, hogy a performansz műfaja tualjdonképpen milyen viszonyban áll a szcenográfia aktuális trendjeivel. A Prágai Quadriennálé sarokköve a színházi design, ebből adódóan a performansz szekció olyan struktúrába ágyazódik be, ahol pozíciója egy kívülálló számára nem magától értetődő. Santo rámutatott, hogy a szcenográfia területén növekvő igény mutatkozik a performatív gyakolatokra, így a szekció organikusan kapcsolódik a „sarokkövekhez”, miközben a maga sajátosságai is megvannak: „1967-ben a Prágai Quadriennálé még valami egészen más volt, mint ma. Úgy látom, a színházi tervezők a szcenográfia performatív megnyilvánulásai felé mozdulnak. Már nem csak tárgyak és rajzok kiállításáról van szó, hanem élményekről. A szcenográfusok élményeket terveznek és hívnak életre, hogy ezeken keresztül értessék meg a közönséggel a szcenográfia lényegét – a performansz fesztivál azért vált a program részévé, mert maga a színházi tervezés ebbe az irányba fejlődött. A performansz szekció lehetőséget ad arra, hogy megmutassa a nemzetközi szcenográfiai mező élettelteliségét; mivel a résztvevők – például az országos nevezésektől eltérően, – egy közvetlen felhíváson keresztül kerülnek be.”

Ismertetnéd röviden a kiválasztási folyamatot, a PQ Performance 2023 programja mögött álló kritériumok kulcsfontosságú elemeit?

A performansz nem versenyszekció a Prágai Quadriennálén. A legtöbb blokk kompetitív, tehát egy zsűri dönt a díjazásokról, de a performanszok kívül esnek ezen a versenyen. Ötvenkét országból majdnem háromszáz jelentkezés érkezett, a legnagyobb részük Brazíliából. Ezeket először egy ötvenes listára szűkítettem, amiből végül huszonegy került be. Az első válogatási fordulóban igyekeztem szem előtt tartani az általam írt felhívás fontos elemeit, például az együttlét gondolatát. Olyan munkákat kerestem, amik összehozzák az embereket, ezért is van sok részvételi előadás. Találkozásokról szóló fenntartható gyakorlatokat akartam behozni – olyanokat, amik nemcsak ökológiailag fenntarthatóak, hanem a tekintetben is, hogy a találkozások mentén kialakuló kapcsolatok fennmaradnak.

Kiemelkedő alapot jelentett az, amin nem is olyan régen a COVID miatt mindannyian keresztülmentünk. A fő kérdésem az volt, hogy „mit kell sürgősen megvalósítani?” Másképpen mondva: mi az, ami égető, hogy el legyen mondva, hogy meg legyen osztva? A felhívásban olyan projekteket vártam, amelyek valamilyen ritka tapasztalatot nyújtanak. Hogyan fejezed ki és kelted életre a belső világodat? Különösen figyeltem az izgalomra, amit egy-egy projekt kiváltott belőlem. Ez talán a legfontosabb, amikor sok pályázatot kell végignézni; néha van egy szikra, ami izgalomba hoz, amiről többet akarsz tudni, és ezért mélyebbre ásol. Végül, de nem utolsósorban kulcsfontosságú szempont volt a performansz-design jövőképe; azaz a kérdés, hogy mihez kezdünk ezután?

Amikor átnéztem az idei programot, feltűnt, hogy az egyszerűség fogalma is hangsúlyos a kurátori koncepcióban.

A PQ számomra a találkozásokról és beszélgetésekről szól. Ez az a hely, ahol a nagyon különböző kultúrákból és országokból érkező szcenográfusok összejöhetnek és eszmét cserélhetnek. A szelekció mögött az a legfőbb gondolat, hogy olyan művészeket találjunk, akik a munkáikon keresztül olyan nyelven szólalnak meg, ami minden nyelvet beszél. Az egyszerűség ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy az alkotások a beszélt nyelvtől függetlenül is kifejezőek. Szerintem „a minden nyelven beszélő nyelv” leíróbb, mint az egyszerű, mert amit a művek elmondanak és megosztanak, azok néha nagyon összetett történetek, nagyon mély és súlyos jelentésekkel – ilyen szempontból az egyszerű kissé félrevezető. Egy másik találó kifejezés a hatáskapacitás. 

A PQ központja Prága egyik telített köztere, a Holešovice piac. Az előadások itt, illetve a környéken zajlanak, és gyakran élnek a városi térben való mozgással, sétával és felvonulással. Mik voltak a térszervezéssel kapcsolatos meghatározó elképzelések?

A piac mint fő helyszín kiválasztása mögötti szándék alapvetően az volt, hogy súrlódási felületet teremtsen a városi felhasználók és a szakközönség vagy akkreditált közönség között. Szerintem ez egy érdekes aspektusa a PQ-nak: mindenféle réteget megszólít, nem csak azokat, akik kifejezetten az eseményre érkeznek. Úgyhogy szerintem jó dolog, hogy az idei esemény a piacon zajlik, kíváncsi vagyok, hogyan bontakozik ki a két közönség találkozása, és hogy a találkozások milyen vitákat, meglepetéseket, elégedettséget vagy elégedetlenséget generálnak.

A köztéri művészet közönségének a „céltudatos” látogatói része talán a leghomogénebb (azaz a művészetbe általánosságban beavatott, a konkrét műbe pedig szándékosan beavatódó), de egyébként rendkívül sokféle is a város mindennapi használóinak széles skálájával együtt; egy piac esetében például olyan szereplőkkel, mint az árusok, vásárlók, kéregetők, rendfenntartók stb. Látsz-e olyan tendenciákat vagy visszatérő stratégiákat, amelyek a részvételi művek esetében hozzájárulnak a közönség sikeres bevonásához?

Azt hiszem, a performanszok kiválasztására hatással volt Augusto Boal láthatatlan színháza, ami a nyilvános terekben történő színházcsinálás taktikáit, stratégiáit dolgozta ki. Valószínűleg az e gyakorlatok iránti érdeklődésem és az, hogy a PQ ezen a helyszínen valósul meg, befolyásolta azon előadások kiválasztását, amik Boal színházához hasonlóan avatkoznak be az életbe, a városba és a közönségbe. Mindezt tekinthetjük demokratikusnak is. Úgy gondolom, hogy a művészeknek éppúgy van mit tanulniuk a városban szerzett tapasztalataikból, mint ahogy a város használóinak is van mit tanulniuk a városi térben művészetüket bemutató művészektől. Ebben az értelemben tehát ez egy kétoldalú folyamat.

Fontosnak tartom, hogy foglalkozzunk a biennálé típusú rendezvények megkérdőjelezhető tényezőivel. A biennálék kezdettől fogva kritikus hangokat váltanak ki a művészeti diskurzusban, a PQ esetében ezek közül a turisztikai jelleg és a nagyszabású rendezvények helyi környezetre és közösségekre gyakorolt kedvezőtlen hatásai tűnnek a legrelevánsabbnak. 

Tisztában vagyok a kritikákkal, értem is őket, sőt, egyetértek velük. Mivel soha nem maradtam Prágában a PQ befejezése után, ez egy elég nehéz kérdés. Nyilvánvalóan nem tudok a prágai lakosok nevében beszélni, ők valószínűleg kritikusabbak lennének a fesztivállal kapcsolatban. Csak a magam nevében beszélhetek: szerintem a PQ otthagyja a nyomát a résztvevőkben. Megismerjük Prága városát, bejárjuk az egészet, miközben egyik helyszínről a másikig megyünk. A város tehát mélyen beíródik a szcenográfiai genetikai kódunkba, mint a szcenográfia városa. Úgy gondolom, hogy a PQ képes kapcsolatokat építeni, és ily módon valami jót hagyni hátra. Emellett a szakma és a PQ szakemberei rengeteg anyagot és „emléket”, például egy átfogó katalógust és különböző kiadványokat hoznak létre. Ezeket meg lehet őrizni, archiválni. De úgy gondolom, hogy az agyunkban, a bőrünkben és az érzelmeinkben hagyott nyomok a PQ legpozitívabb folyományai.

A PQ egy világméretű találkozó a kelet-európai régióban, ezért egyszerre bír globális és regionális jelentőséggel is. De vajon a helyi sajátosságok is érvényre tudnak jutni? Dél-Amerika képviselete nagyon hangsúlyos a performansz szekcióban, ami egyrészt ritka lehetőséget jelent a régió számára, hiszen olyan programokhoz fér hozzá, amikhez máskor jellemzően nem nagyon tud, másrészt viszont az irrelevancia veszélye is fennáll, ha a lokális kontextustól távoli vagy azzal közömbös művek kerülnek túlsúlyba.

Az idei fesztivál szerintem azért különleges, mert a COVID mindent megváltoztatott, amit a színházról és a performanszról gondoltunk. Ez valami egyértelműen globális, valami, ami mindenhol megtörtént. A PQ idén azt a kérdést veti fel, hogy „hogyan tovább?” Hogyan nyúljunk a szakmához? Úgy gondolom, az előadóművészet nagyon súlyos nehézségekkel küzd, gondoljunk a lemondásokra és a pénzügyi megszorításokra a művészeti ágazat egész területén, amik mindenkiben erős szorongást okoznak. Ezeket a nehézségeket valószínűsíthetően mindenki inkább diszkréten, magányosan élte meg. Hihetetlenül fontos, hogy megosszuk ezeket a tapasztalatokat, és ezzel megpróbáljunk egy új paradigma felé mozdulni. A reális elvárás, amit jelenleg megfogalmazhatunk a PQ-val kapcsolatban, hogy tegye lehetővé a gyülekezés aktusát, az ezeken a „gyűléseken” kialakuló párbeszédek pedig remélhetőleg az embereket összehozva, a versengés és rivalizálás helyett együttműködésen alapuló módszertanokra ösztönöznek majd. Személy szerint úgy gondolom, hogy tényleg az együttműködés és a kollektív intelligencia a paradigma kvintesszenciái, amiket a PQ 2023-ból meríthetünk.

Hogyan jellemeznéd a COVID-dal kapcsolatos munkák hangvételét?

Néhány projekt nagyon személyes és nagyon másmilyen kulturális szinten reagál a COVID-ra. A Görögországból érkező projekt, az I love 2020 egy elég közvetlen darab a koronavírus-járványról, ahol Eliza Soroga, az alkotó összegyűjt ötven-hatvan embert, akikkel menetet tartanak az utcán, és a COVID-bizonyítványuk QR-kódjával ellátott pólókat viselnek, a végén pedig kiengednek egy óriási üvöltést. Daniela Portillo Cisterna Chiléből elhozza az Alma Y Muertos-t (A lélek és a halottak), amely a járvány során elhunyt emberek előtti tisztelgés. És bizonyos értelemben a Complejo Conejo, a másik chilei csoport szintén nagyon sajátos és humoros módon reagál a What do astronauts do?-ban (Mit csinálnak az asztronauták?): a szereplők mint űrhajósok látogatnak el a Földre, hogy megnézzék, hogyan élnek itt az emberek. Gyakorlatilag egy kifordított antropológiai vizsgálódás a Föld bolygóról. Azt hiszem, ha az összes többi, most nem említett projektre tekintünk, szintén megláthatjuk, hogy a maguk sajátos módján mindannyian a járványra reagálnak valamilyen módon.

A koronavírus-járvány valóban egy közös tapasztalat, és izgalmas látni, hogy egy nagyszabású esemény zászlóra tűzi ezt a témát. De ha egy pillanatra hátrébb lépünk, mit gondolsz, fennáll egy általános feszültség a lokális vonatkozások és a nemzetközi felhozatal között?

A performansz műfaja kifejezetten alkalmas arra, hogy mindent expresszívvé tegyen, mint például egy anyagot, egy hangot, vagy egy mozdulatot. Ezek azok a nyelvek, amelyeket a performanszokban használunk: minden beszél, és ezért tud minden nyelven beszélni. Az előadás a kifejezés több különböző szintjén működik, és több jelentésréteggel bír. Szerintem egy performanszot a közönség a hangulatától, az érzékenységétől vagy a kulturális hátterétől függően mindig többféleképpen él meg. Még ha kétszer nézzük is meg ugyanazt az előadást, soha nem lesz ugyanolyan. A közönség sem fog egyetérteni abban, amit látott és tapasztalt. És ezért olyan fontos a színház és az performansz, mert beszélgetést generál.

Korábban említetted, hogy a performansz szekció független művészeket képvisel. Az ő problémáik, bizonytalanságuk és nehézségeik alapvető probléma a közép-kelet-európai régióban, de talán a művészeti világban általánosságban is. Milyen tapasztalataid vannak a közös munkáról, és mik tűnnek a leginkább kritikus pontoknak?

Ez egy nehéz, de fontos kérdés. Az előadásokra kiválasztott művészek mindegyikét nagyon bátorítjuk. A Prágai Quadriennálétól egy elég alacsony díjat kapnak, amely csak az alapvető költségeiket fedezi – az utazást és a szállás egy részét. Nagyon szorosan együttműködünk velük a további források biztosítása érdekében, és segítünk nekik pályázni, például európai intézményeknél. Mindent megteszünk, hogy segítsünk plusz anyagi támogatáshoz jutni. Természetesen az ideális helyzet az lenne, ha maga a fesztivál tudna megfelelő honoráriumot fizetni a számukra, erre mindenképpen törekedni is kell.

A függetlenek körében melyik korosztályból vannak a legtöbben a programban?

A performanszok esetében nagyon széles az életkorbeli skála.

A saját szemüvegeden keresztül látsz olyan vonásokat, amik kifejezetten a fiatal generációra jellemzőek?

A PQ Studio-ra érkező pályázatok közül is megnéztem, illetve megvitattunk jelentkezéseket Patrick Du Wors-szal, aki annak a szekciónak a kurátora. Alkalmanként magam is tanár vagyok, amikor van rá lehetőségem, hogy találkozzak a fiatal művészgeneráció karakterjegyeivel. Azt emelném ki, hogy nagyon tiszteletteljesnek tűnnek egymás között. Szerintem – és ez a saját meglátásom – a #metoo-mozgalom radikálisan megváltoztatta az egymás közötti interakcióink módját, és azt, hogy miről döntünk úgy, hogy elfogadjuk, és miről úgy, hogy nem. És miközben nekem – és az én korosztályomnak, negyvenöt vagyok – még dolgoznunk kell azon, hogy bizonyos helyzeteket megfelelően kezeljünk, és külön figyelemmel legyünk a szóhasználatra, a fiatal generáció jobban integrálta ezt a tudás, és egészen másképp viselkednek, mint ahogy mi tettük. Különösen a színházban, ahol szenvedned kellett, és kríziseken keresztül menni, hogy elég jó legyél. Összességében azt gondolom, hogy a sokféleség iránt egyértelműen nagyobb tisztelettel és figyelemmel vannak. Remélhetőleg mindez a kollektív intelligencia és az együttműködés irányába fog vezetni.

Az interjú angol nyelven is elérhető.