Nemzeti camp – variációk nacionalizmusra

A nacionalizmus kortárs értelmezései a graz-i steirischer herbst ’24 művészeti fesztivál Horror Patriae című kiállításán

Graz nagy múltú, ám folyton megújulni képes művészeti fesztiválja, a steirischer herbst 2024-es edíciója egybesűríti mindazt, ami nemcsak az elmúlt év, hanem az elmúlt évtizedek politikai valóságát is meghatározta. A fesztivál és a hozzá tartozó tematikus kiállítás friss szemmel tekint a nacionalizmus örökös problémájára. A Horror Patriae programsorozat – melynek címe a horror vacui (az ürességtől való félelem) és az amor patriae (hazaszeretet) szókapcsolatok ötletes keveréke – azt a lélektani űrt vizsgálja, amelynek a helyébe az egyre erősödő nacionalista ideológia és a kirekesztésen alapuló politizálás lépett. A fesztivál a horror műfaját izgalmas módon kapcsolja össze azokkal az ellentmondásos érzésekkel, amelyek sok emberben felmerülnek a haza és a nemzet szavak hallatán. A Horror Patriae számos riasztó kérdést feszeget: Van-e félelmetesebb a nemzeti érdeken alapuló erőszaknál? Meddig mélyülhetnek még a társadalmi szakadékok? Vége lesz-e egyszer a politikai permakrízisnek?^[1]

A téma időszerűségét még inkább igazolja, hogy az ENSZ 2024-re mint „mega választási évre” hivatkozott: több mint száz választást tartottak a nemzetállamok világszerte; beleértve az európai parlamenti választásokat, az Egyesült Államok elnökválasztását, valamint az ausztriai parlamenti választást. ^[2]

A Neue Galerie Graz-ban rendezett kiállítás a nacionalizmuson túl a nemzeti múzeumok intézménytípusát is kritika tárgyává teszi mint azon intézmények egyike, amelyeket a nemzetállamok 19. századi megszilárdulása hívott életre. A kiállítás kurátorait idézve: „A nemzeti múzeumok kísértetkastélyok. Olyan birodalmak és államok által jöttek létre, amelyek már rég nem léteznek akkori formájukban, és nemzeti mítoszok létrejöttét és visszaigazolását szolgálták.” ^[3]

A nemzeti múzeumok problémája nem csak a koncepció szintjén jelenik meg, hiszen a Neue Galerie terében a kortárs művek párbeszédbe kerülnek különféle nemzeti, történeti és néprajzi gyűjteményekből kölcsönzött műtárgyakkal. Ez a dialogikus rendezési elv a tematikus termek mindegyikén végigkövethető. Az egyes termek sajátos aspektusból fogalmazzák meg a nacionalizmus kritikáját, olyan játékos fantázianeveket viselve, mint az „Enyhe megalománia osztálya” vagy a „Váratlan hazafiak kamrája”.

A kiállítótérbe való belépés előtt, a lépcsősor felett Thomas Hörl Ahnengalerie (Ősgaléria) című installációjával szembesülünk, ami a Horror Patriae nyitóműveként, és egyfajta vizuális mottóként is értelmezhető. A tíz méteres fotóinstalláció az alpesi folklór egyik ambivalens alakjából, Perchtából indul ki. Az alpesi pogány hitvilág szerint (Frau) Perchta gyönyörű hófehér nő vagy rémisztő banya képében jön el a tél közepén, hogy a jól viselkedő gyermekeket megjutalmazza, a rosszak hasát pedig szalmával tömje ki. Hörl számára Frau Perchta alakjában – és az őt kísérő, androgün Perchten lényekben – a gyermeki rémtörténetektől való borzongás, és az egyházzal szemben álló, fluid gender kifejezésmód keveredik. Fontos megjegyezni, hogy a Harmadik Birodalom idején a hasonló alakoskodó néphagyományok újraélesztésében nagy szerepet játszottak bizonyos náci folklórkutatók, akik a hagyományőrzés által igyekeztek erősíteni a német identitást.

A Neue Galerie első terme Ausztria identitáskonstrukcióinak építőköveit vizsgálja – nem kevés öniróniával. A terem egyik legizgalmasabb párosításában Karl Haiding néprajzi fotói és VALIE EXPORT egy kevésbé ismert akciója kerül párbeszédbe. Karl Haiding az osztrák-nacionalista folklórkutatás hírhedt alakja volt. A német nemzetiszocialista párt tagjaként néptáncot tanított a Hitlerjugendnek, életét az árja néphagyományok kutatásának és a germanizáció előkészítésének szentelte. Kutatásai során fotódokumentációt is készített, amelyből egy bikahajtást ábrázoló képsorozat került be a kiállítótérbe. Haiding fekete-fehér fotói vizualitásukban és rituális tartalmukban is hasonlítanak VALIE EXPORT 1973-as Homometer című akciójának dokumentációjához. A performanszban EXPORT bokáihoz két hatalmas kenyér van kötve, így mászik ki egy homokos tengerpartra, majd egyfajta öngyilkosságra utalva, visszasétál a vízbe. A performanszban a kenyér – mint az élet és az anyaság (anyaföld) szimbóluma – egy megterhelő és elnyomó tárggyá válik.

Szintén az első teremben kap helyet Michéle Pagel két szobra. Pagel White Trash Bag (Fehér szemeteszsák) című, gipszből és acélból formált plasztikái a „fehér identitás” konstrukcióját vizsgálják. A szobrok antropomorf, szemeteszsák-formájú testét rozsdás acéllemezből készült lederhosen (bajor bőrnadrág) és dirndl (fűzőszerű osztrák, ill. bajor női viselet) köti gúzsba; mintha a ritkán viselt, kihízott viselettel akarnának valamit eltakarni.

Alina Kleytman ukrán képzőművész szintén a szatíra eszközén keresztül vizsgálja a „fehérség” árnyalatait. Az A Place to See Before You Die (Egy hely, amit látnod kell, mielőtt meghalsz) című videómunka az utazási irodák reklámvideóit parodizálja: a film főszereplője a Kleytman által alakított Dirty White Victim and Fool (Mocskos Fehér Áldozat és Bolond) nevezetű fiktív karakter, aki Harkiv lebombázott városát és újonnan épült temetőit vonzó turisztikai desztinációként mutatja be. A karakter neve (Dirty White) és szörnyetegszerű alakja a „piszkos fehérség” fogalmát emeli be, amely a kelet-európai emberek perifériális pozíciójára utal, az „univerzális fehérség” feltételezett privilégiumaival szemben.^[4]

A kiállításon szereplő művekben a humor legváltozatosabb módozatai jelennek meg: néhol csak finom utalások szintjén, máshol pedig egyenesen maró gúnyként. Szembetűnő például Jakub Jansa és Madison Bycroft munkáiban a szerepjáték-alapú világteremtés és a nevetségességig felfokozott camp esztétika. A camp fogalma nehezen megragadható, esszenciája leginkább a szándékos túlzásokban rejlik. A camp kisajátítja a „rossz ízlést” és a művészeti alkotás eszközeként újszerűen alkalmazza. 

Jakub Jansa Pumpkinville című videóinstallációja tv-szobrokból és egy tizenöt perces narratív videóból áll. Jansa fiktív világát ember-zöldség hibridek alkotják, akiknek élete nem sokban különbözik a miénktől. Hozzánk hasonlóan a rögvalóság elől reality tv-műsorokba menekülnek, szorongásokkal küzdenek, és minden probléma gyökerét a társadalmi-gazdasági rendszerben keresik. A film főszereplője, Celeriac – a kiégett zellergumó, aki leginkább egy film noir-ból ismerős nyomozó karakterre hasonlít – arra szánja el magát, hogy leleplezze a legnépszerűbb zöldség-valóságshow, a Pumpkinville hazugságait és megmentse Pumpkint, aki születése óta egy reality műsor szereplőjeként tereli el a tágabb zöldség-társadalom figyelmét a valódi problémákról.

Madison Bycroft a római antikvitás egy kiforgatott, queer változatát teremti meg, amelyben a politikai ármánykodás és a madárjóslás kerül a figyelem középpontjába. Bycroft színekben, textúrákban és camp elemekben gazdag videóművének központi alakja Felix, a fiatal madárjós, akinek beavatása alkalmából egy fényűző lakomát szervez a jósok kollégiuma. Bycroft a rítusok, szokások és mítoszok konstruált természetével játszik. Munkája olyan magatartásokat ünnepel, mint a bizonytalanság, a megtévesztés és a többértelműség; szemben a politikai ideológia azon formáival, amelyek az autentikusságot, a rigid hagyományokat, és a rögzített nemi szerepeket hangsúlyozzák.

A nacionalizmus vizsgálata során elkerülhetetlen az ellenségképek és a xenofóbia tematizálása is. A Vad fantáziák kórterme (Ward of Wild Fantasies) nevezetű tematikus szekcióból az AES+F művészcsoport digitális kollázsát és Robert Gabris videóperformanszát emelném ki. A moszkvai alapítású művészcsoport 1996 és 2003 között az Islamic Project című koncepciójával debütált, melyben a nyugati társadalmak jellegzetes épületeit és nevezetességeit ütköztették az Európán kívüli kultúrák sztereotipikus ábrázolásaival: a budapesti parlament előtt tevék vonultak, a kölni dóm mecsetté alakult, az amerikai Szabadság-szobor pedig burkát viselt. A ‘97-es steirischer herbst alkalmával az AES+F egy fiktív utazási irodát is berendezett az Islamic Project-hez kapcsolódóan, valamint megalkották a graz-i óratorony iszlám fennhatóság alatti, 2006-os jövőképét is, ami újra kiállításra került 2024-ben.

Insectology in My Body (Rovartan a testemben) című videóperformanszában Robert Gabris saját testét különféle rovarokká alakítja különös jelmezei és mozgása által. A kafkai rovarrá változás Gabris számára a többségi társadalom dehumanizáló tekintetét testesíti meg. Queer és roma művészként az európai etnográfiai kutatások problémás múltját vizsgálja, amely hosszú évekig dehumanizáló módon tekintett a nem európai emberekre és közösségekre. A nem európai testek pusztán kutatási anyagként szolgáltak, amik akár boncolások által is a megismerés tárgyát képezhették.

A kiállítás talán egyik legérzékenyebb műve, Assaf Gruber Miraculous Accident (Csodálatos véletlen) című rövidfilmje. A film Abdelkader Lagtaâ marokkói rendező életét dolgozza át egy több idősíkon játszódó, félig fiktív történetté. 1968-ban egy kultúrpolitikai program keretében észak-afrikai diákokat hívtak meg a szovjet blokk filmakadémiáira. Így találkozik és szeret egymásba Nadir, a marokkói diák és Edyta, a negyvenes éveiben járó lengyel-zsidó származású oktató a Łódź-i Filmakadémián. A két szereplő kapcsolata az 1968-as diáklázadások leverésével együtt ér véget. Nadir levelei sosem érnek célba, csak évekkel később értesül Edyta haláláról. 2024-ben az idős Nadir – Abdelkader Lagtaâ alakításában – nagysikerű rendezőként tér vissza a lengyel filmakadémiára, hogy élete utolsó filmjét Edytáról, és a ‘68-as év eseményeiről forgassa.

A Horror Patriae több ponton utal Benedict Anderson Elképzelt közösségek^[5] című alapművére. A fesztivál – Anderson nyomán – nem fél berögzült eszmék gyökerét kutatni, kliséket kiforgatni és rámutatni az eltúlzott nacionalizmusokban rejlő abszurdumra. A horror mellett a humor, és még inkább a Susan Sontagtól ismert camp,^[6] a kiállítás több elemében megfigyelhető. Ha belegondolunk, egészen kísérteties hasonlóságokat lehet felfedezni a camp esztétika és a nacionalizmus vizuális eszköztára között: felnagyított látványvilág, tömeges felvonulások, múltat idéző jelmezek, mítoszok végtelen újratermelése. Talán nem túlzás ezen átfedések mentén – a Horror Patriae kreált szókapcsolatához hasonlóan – megalkotni a nemzeti camp kifejezést. Nemzeti camp az Eurovíziós Dalfesztivál és nemzeti camp a történelmi újrajátszás, de nemzeti camp a konzervatív emlékezetpolitika is. A nemzeti camp egy tudatosabb, önreflektív és elgondolkodtató formája a steirischer herbst ‘24 egészét áthatja.

Horror Patriae (kurátorok: Ekaterina Degot, David Riff, Thury Gábor és Pieternel Vermoorte; kurátor-asszisztensek: Beatrice Forchini és Tobias Ihl.), Neue Galerie Graz, Graz, 2024. 09. 20. – 2025. 02. 16.

Borítókép: A Horror Patriae kiállítás bejárata.steirischer herbst ’24, Neue Galerie Graz. Fotó: steirischer herbst / kunst-dokumentation.com

---

^[1] Permakrízis: válságok sorozatos egymásutánja. 2022-ben az év szava a Collins English Dictionary szerint.

^[2] ‘Mega election’ 2024 could be a landmark for democracy: UN rights chief, news.un.org 2024. 03. 05.

^[3] „National museums are haunted houses. Established by empires and states that have long since ceased to exist, they served to construct and confirm national myths.” Idézet a kiállítás koncepciójából, a szerző fordítása.

^[4] Lásd még: József Böröcz, „Eurofehér” gőg és „piszkosfehér” sérelemérzet: A „rassz” – Európában, Replika, no. 125 (2022): 129–50.

^[5] Benedict Anderson, Elképzelt közösségek – gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről, L’Harmattan, 2006.

^[6] Susan Sontag, A pusztulás képei, Európa kiadó 1972, 277–299.