„A múzeumban rejlenek lehetőségek, csak el kellene dönteni, hogy kultúrházként vagy múzeumként szeretnénk használni”

Interjú Rácz Noémi grafikussal, művészetpedagógussal, a kassai Löffler Múzeum lemondott igazgatójával

Rácz Noémi (1972) a pozsonyi Comenius Egyetem Pedagógiai Karán diplomázott angol-képzőművészet tanár szakon, majd a pozsonyi Képzőművészeti Főiskolán végezte el a grafika szakot. Az egyetemi évek után visszatért szülővárosába, Kassára, ahol máig az Iparművészeti Középiskola tanára, illetve 2021-től közelmúltbeli lemondásáig a kassai Löffler Múzeum igazgatója volt.

Interjúnkban a közkedvelt művészetpedagógust szakmai munkásságáról kérdeztük, többek között arról, hogy milyen örökséget kapott a családjától, hogyan látja a grafika pozícióját a képzőművészeten belül, mit gondol a mesterséges intelligenciáról, és milyen emlékek kötik a Löffler-házaspárhoz. Szó lesz a Löffler Múzeum élén eltöltött elmúlt két évéről, és a lemondása okairól is.

Honnan jött a művészeti érdeklődés az Ön életében?

Szerintem a családból. Olyan környezetben nőttem fel, ahol természetes volt, ha bárhova is utaztunk édesapámmal, édesanyámmal és a húgaimmal, mindig megnéztük a képtárat, a múzeumot, meglátogattuk a helyi kulturális érdekességeket. Másrészt a nagyapám, Rácz Olivér, író, költő, és műfordító volt, és amikor náluk nyaraltam, a nappaliban Halász-Hradil Elemér, Collinásy György festményei, és mindenhol könyvek voltak; azok között nőttem fel.

De nem csak a nagyszülőknél, otthon is ilyen volt a környezet. A könyvekben az illusztrációk fogtak meg először, később persze már maga az irodalom is. Illetve nagymamámnak járt a Füles Magazin, abban pedig a képregények keltették fel az érdeklődésemet. Szerintem az, hogy az ember a művészet és a kultúra irányába nyitott lesz-e, nagyban függ attól, hogy milyen családban nő fel.

De nálunk ez nem csak a képzőművészettel függött össze: édesapám mint orvos sokszor a színházban teljesített szolgálatot, ilyenkor pedig én is elkísértem. Az elején csak a gyerekdarabokra, majd jöttek az operák, a balett, mindig volt bérletünk a Kassai Zenei Tavaszra. A kultúra szerves része volt az életünknek.

Tudható, hogy olyan családi háttérrel rendelkezik, amelynek tagjai számos területen sikeresek. Nagyapja a már említett Rácz Olivér, a nagynénje, Rácz Katalin olimpiai vívóbajnok, édesapja orvosprofesszor, édesanyja pedig röntgenlaboráns. Hogy látja, milyen konkrét örökséget kapott a családjától, és mit tudott ebből tovább vinni?

Édesanyámnak a kézügyességemet köszönhetem, mert ő gyönyörűen varr. Az 1970-1980-as években nőttünk fel, amikor nem lehetett válogatni a ruhák, anyagok között, de anya mindig megtalálta a módját, hogy nekünk csinos, elegáns öltözetünk legyen. Édesapámtól talán a munkatempót és a tanulás utáni vágyat kaptam, mert mint kutató orvos a mai napig állandóan képzi magát, dolgozik. Vívó nagynénémtől a sport szeretetét, ami szintén az életünk része volt.

Zsófi, a lányom is gyönyörű, precíz tudományos rajzokat csinál. Imádja az állatokat, és ahogy a szüleim, ő is a természettudomány irányába érdeklődik.

A szülei művészeti érdeklődése honnan eredhet?

Azt hiszem, hogy ez a klasszikus nevelésből ered. Úgy nőttünk fel, hogy ha valaki valami felé hajlott, azt ki is próbálhatta. Én például jártam zeneiskolába, csellóztam két-három évig, pedig semmi hallásom nincs, de mindenáron ki akartam próbálni. De jártunk síelni, korcsolyázni is. Szerintem ez a régi nevelésnek, talán a Monarchia-kori gyermeknevelésnek a része volt.

Az érem másik oldala pedig a város, ahol a szüleim felnőttek. Kassa egy nagyon erős kulturális központ volt. Nagyapám ismerte például Halász-Hradil Elemért,^[1] Csordák Lajost,^[2] biztosan Krón Jenőt^[3] is, az ilyesmi pedig formálja az embert, és ezt továbbadja a gyerekeinek is.

Helyeződött bármiféle nyomás Önre, hogy fel kell érnie a családtagjai eredményeihez, vagy egy meghatározott irányba kell elindulnia?

Egyáltalán nem; az volt a fontos, hogy szeressük, amivel foglalkozunk, bármi is legyen az. A diákjaimat is mindig megkérdezem, hogy miért jöttek az Iparművészetire (Škola umeleckého priemyslu/Iparművészeti Iskola – szerk.). Mert ha csak azért, hogy pénzt keressenek, akkor nem jó helyen járnak. Szerintem fontos, hogy élvezzék is, amit csinálnak.

Mesélne az egyetemi éveiről?

Először textil szakra jelentkeztem a pozsonyi Képzőművészeti Főiskolára, ahova nem kerültem be. Úgyhogy Pozsonyba mentem a Comenius Egyetemre pedagógia szakra, konkrétan angol-rajz szakra. Ez épp a rendszerváltás után történet, amikor még nagyon kevés volt az angoltanár. Nekem a nyelvek mindig könnyen mentek, szeretek beszélgetni az emberekkel. Ha utazom valahova, megpróbálok elbeszélgetni az emberekkel a saját nyelvükön.

Hogyan emlékszik vissza a Pedagógiai Karra?

A rendszerváltás miatt nagyon sok jó tanár, képzőművész ment el a Képzőmuveszeti Főiskoláról, akik aztán a pedagógia szakra jöttek tanítani, például Emil Sedlák és Karol Ondreička grafikusművészek, Jozef Trepáč festőművész, Alojz Drahoš szobrász. Nagyon jó csapat volt, és szerintem örültek, hogy foglalkozhattak velünk.

Az angol szak pedig azért volt nagyszerű, mert akkoriban nyíltak meg az első lehetőségek Erasmus-kiutazásokra, és mi voltunk az első évfolyam, ami kiutazhatott ösztöndíjjal Londonba, ahol ha jól emlékszem, két hónapot töltöttem. Délelőtt volt pár órám, délután pedig enyém volt a város. Mindennap mentem, ahova csak tudtam: a Nemzeti Galériába, a Tate képtárba, bejártam Londont.

Ezután kezdte el a Képzőművészetit?

Úgy döntöttem, hogy mégis kipróbálom az Képzőművészeti Főiskolát. Egy évet tanítottam Pozsonyban angoltanárként, és közben újra felvételiztem, és fel is vettek. Közben már a férjem, Lukács Zsolt is oda járt, bár nem lettünk osztálytársak, de az egyetemen úgy működik a műterem, hogy több évfolyamból vannak ott együtt a diákok.

Milyen szakirányra jelentkezett ekkor?

Grafika és könyvillusztráció szakra, mivel mire a pedagógiát végeztem, már a Vasárnap hetilap gyerekrovatába rajzoltam heti rendszerességgel. Nagyon vonzott az illusztráció. Emlékszem, hogy gyerekkoromban mindig kérdezgettem nagyapámat, hogy illusztrálhatom-e a verseit.  Biztos voltam benne, hogy egyszer Rácz Olivér-verseket is fogok illusztrálni. Tehát egyértelmű volt a választás.

Milyen élményei vannak az alkalmazott művészet, például a grafika és a klasszikus értelemben vett magas művészet kapcsolatáról, akár az egyetemen, akár azon kívül?

Az egyetemen néha éreztem valami olyasmit, hogy „Ti illusztrátorok, ti csak rajzolgattok, de mi, konceptuális művészek a művészetünkkel reflektálunk a társadalomra…”. Ezek inkább kedves huzavonák voltak, ami mindenhol megjelenik. Valójában nagyon kreatív és támogató volt a közeg. Pozsonyban ismertem meg Németh Ilona képzőművészt, és hála neki néhány olyan könyvet is illusztrálhattam, amelyeket Ilona nem győzött. Szóval így jutottam diákként rendes megrendelésekhez. Ráadásul mivel a műtermek átjárhatóak voltak, ha az ember ki akart próbálni valami mást, akkor semmi nem gátolta ebben. Amikor elsősök voltunk, végig kellett menni három kötelező kurzuson. Így voltam fotón, szobrászaton; majd ezekhez jött utolsóként a grafika.

A mai napig él Szlovákia keleti részéről az ország nyugati része által felállított narratíva, miszerint az egy „más világ”. Önt érte kultúrsokk, amikor Pozsonyban kezdett tanulni?

Egyáltalán nem. Ismertem Pozsonyt, mivel a nagyszüleim ott laktak. Sőt, három évesen már egyedül repültem Pozsonyba, nyakamban a cetlivel, hogy kihez megyek. Anyuék felraktak a repülőre Kassán, a nagymamáék pedig összeszedtek Pozsonyban. Minden nyarat Pozsonyban töltöttem, sőt, a kassai gimnázium negyedik osztályában, még a szocializmus alatt, kötelező egy hetes brigádra kellett mennünk. Nekem a szüleim elintézték  – nem tudom, hogyan –, hogy a brigád helyett bejárhattam a pozsonyi  Duna Utcai Gimnáziumba, és délutánonként konzultálhattam Ondreička Károllyal a műtermében. Ő megnézte a rajzaimat, és elmondta, hogy mit kéne még elkészíteni a felvételihez. Voltam Lederer Ivettnél^[4] is, mivel textil szakra készültem: ő is adott tanácsokat. A szlovák nyelvvel egyáltalán nem volt gondom, mert otthon az volt a mondás, hogy ha itt élünk, akkor illik megtanulni ezt a nyelvet. Tehát szlovák óvodába jártam, majd onnan magyar alapiskolába és magyar gimnáziumba mentem.

Az egyetemi évek után rögtön visszatért Kassára? Volt valamilyen víziója, mit szeretne csinálni a diploma után?

A Képzőművészeti Főiskola utolsó évében összeházasodtunk a férjemmel, majd babát vártam, úgyhogy az egyetemet már úgy fejeztem be, hogy jöttem-mentem Pozsony és Kassa között. Miután befejeztem az iskolát, hazatelepültünk, és egy év anyasági után megürült egy hely az Iparművészeti Középiskolán. Beadtam a porfóliómat, és felvettek, pedig akkoriban elég nehéz volt tanárként bekerülni oda. A grafika szakon először tanárként, majd 2009-ben a tanszék vezetőjeként kezdtem dolgozni.

Diákként milyen elképzelése volt a szakmáról, a kulturális életben való munkáról, és ehhez képest milyen volt a valóság?

Nem vagyok egy előre tervező típus. Tudtam, hogy mit akarok tanulni, aztán úgy voltam vele, hogy a többi majd alakul. A diákjaimnak is azt tanítom, hogy fontos a flexibilitás, ugyanis a mai világban nehéz megmondani, milyen területen fognak majd dolgozni. A mostani negyedikeseim elsős korukban még nem hallottak a mesterséges intelligenciáról a képzőművészetben. Most már arról beszélünk a diákokkal, hogy milyen hibák vannak az AI által generált képekben, például az olyan finom részleteknél, mint a kezek. Azt gondolom, hogy pár hónap múlva ezek a hibák már nem lesznek. Erre tanítom a diákokat is, hogy állandóan kell tanulniuk, figyelni a trendeket, és rugalmasnak lenni. 

Ebből ered a digitális művészet iránti érdeklődése?

Ez gyakorlati okokból következett. Mivel a férjemmel nem volt műtermünk, elkezdtük a számítógépes illusztráció készítését kitanulni, internetes oktatóvideók alapján. Amikor ezt a diákok látták az órán, akik addig csak a klasszikus grafikát gyakorolták, elkezdte őket érdekelni ez az irány. Erre a férjemmel beiktattuk az óráinkba, és tanítani kezdtük. Először olyan szabad programokon keresztül, mint a GIMP vagy a Krita. Azok a diákok, akik ezt megtanulták, gyorsabban és könnyebben elhelyezkedtek a munkaerőpiacon, vagy kerültek be az egyetemekre.

Azt gondoltuk, hogy szükség lenne egy ilyen szakra. Akkoriban indult be a videójáték-fejlesztés is. Felkerestük a fejlesztőket, például a Pixel Federationt Pozsonyban, vagy a Functu céget Eperjesen, és érdeklődtünk, van-e elég alkalmazottuk, szükségük lenne-e középiskolás gyakornokokra, amire az volt a válasz, hogy igen, mert addig külföldi diákokkal és művészekkel dolgoztak, mivel Szlovákiában nem volt elegendő ilyen irányultságú művész.

Egy olaszországi családi nyaraláson összeállítottuk a tantervet: az összes szaktantárgy részletes tervét az szerint, hogy szerintünk mit kellene tanítani. Ezt pedig beadtuk az Iskolaügyi Minisztériumba jóváhagyásra. Az említett cégek nagyon sokat segítettek, támogattak, hogy ez fontos szak lesz.

Pozsonyban és Trencsénben 2016-ban kezdetét vette az ún. próbaidőszak, mivel egy új szak bevezetésénél összehasonlításképpen minimum két iskolán kell folynia a tanításnak ugyanazon tanterv szerint; mára pedig több iskola is hivatalosan megnyithatja ezt a szakot. Kicsit minden évben újra kellett írnunk a tantervet, mivel olyan gyorsan fejlődik, változik ez a terület. Például a mesterséges intelligencia eredetileg nem volt benne a tervezetben, mostanra pedig már nem lehet megkerülni.

Művészként hogyan látja a mesterséges intelligenciát, mi lesz a jövője, kell-e tartani tőle?

Ez már itt van, és meg kell tanulni használni. Olyan, mint a könyvnyomtatás. Másrészt ügyesen kell használni, kreatívan. Látom, ahogy a férjem dolgozik vele: nem csak egyszerűen beírja, hogy ilyen vagy olyan kép legyen, hanem órákon át alkot és fejleszti a saját ötletét. Azt gondolom, hogy továbbra is az alkotó a művész, aki kitalálja, mit szeretne létrehozni, a mesterséges intelligencia pedig egy eszköz, ami segít létrehozni azt. Annak, aki fél tőle, azt szoktam mondani, hogy te azért vagy képzőművész, mert élvezed, amit csinálsz, és ha így van, akkor az alkotás örömét senki sem fogja elvenni tőled. Ha nem akarod, ne használd az AI-t, de ha igen, akkor használd kreatívan.

Milyen a személyes tapasztalata a digitális művészettel?

Ahogy említettem, praktikai okokból kezdtem el tanulni, részben azért is, hogy felgyorsítsam az alkotói folyamatot. Az egyetemen megtanították, hogy hogyan építsek fel egy illusztrációt, milyen kompozíciót használjak, hogyan kezdjek egy mesekönyv tervezésébe, de a digitalizációt nem. Sokáig kézzel rajzoltam, a kész munkát elküldtem a kiadónak, majd kézhez kaptam a kész könyvet, és sokkot kaptam: rosszul voltak beszkennelve a képek, a rózsaszínből például sötétlila lett. Ezért eldöntöttem, hogy szerkeszteni is én fogom az illusztrációimat. Megtanultam szkennelni a rajzokat, könyvet tördelni, így nyomdakészen küldöm a kiadóknak, hogy a végeredmény olyan legyen, amilyennek én szeretném.

2018-ban a Szakképzési kiválóság díj kapcsán Szlovákia legjobb tanára mezőnyben közönségdíjat szerzett, és egészen a döntőig jutott.

A Szlovákia legjobb tanára díjra több diákom jelölt névtelenül, majd öt órán keresztül töltöttem fel az online tanári portfóliómat, ami ahhoz kellett, hogy hivatalosan is nevezhessek. Ki kellett fejteni, hogy milyen módon tanítunk, milyen projektekben vettünk részt, vannak-e sikeres már végzett diákjaink, mi mindennel foglalkozom, mit tettem hozzá az iskolaügy fejlesztéséhez. Ezzel egyidőben nyílt a Szakmai Készségek Európai Hete (European Vocational Skills Week – szerk.), amiben Szlovákia még sosem vett részt, és gondoltam, miért is ne próbálnám ki azt is, és beneveztem.

Milyen érzés volt ebben az elismerésben részesülni?

A Szlovákia legjobb tanára közönségdíjért máig hálás vagyok, mert rengetegen szavaztak rám és az iskolámra, ami nagyon pozitív élmény volt, mivel akkoriban épp egy nehezebb időszakban voltam. Majd ennek köszönhetően jutottam ki Bécsbe a Szakképzési Kiválóság díjának döntőjébe, ahol mindössze ketten voltunk egész Európából: egy lengyel tanárnő és én, akivel máig tartom a kapcsolatot. Ez pedig úgy dőlt el, hogy mindkettőnkre csak a saját országunkból szavazhattak. Végül a lengyel tanárnő nyerte, de azért felfigyeltek rám, és két évig (2019-2020) voltam a Szakmai Készségek Európai Hetének szlovákiai nagykövete.

Mikor vette át a Löffler Múzeum vezetését?

2021 májusában kért fel Kassa Óvárosának Önkormányzata, hogy szükségük lenne egy megbízott igazgatóra, amíg kiírják a pályázatot. 2021 nyarán kiírták a pályázatot a pozícióra, amire jelentkeztem, mert ekkor már folytatni akartam az elkezdett munkát. Másrészt kicsit úgy éreztem, hogy tartozom a Löffler-házaspárnak, akiket személyesen ismertem; illetve a magyar közösségnek is.

Így 2021 augusztusától kinevezett igazgató lettem. Abban az időben a fenntartó megígérte, hogy segítenek majd ebben-abban. A konkrét problémákra nem térnék ki, mert nagyon komplikált volt az egész.

Löffler Béla szobrász a kassai művészeti közeg meghatározó alakja volt, aki a feleségével együtt sokat tett a helyi művészet ápolásáért. Hogyan került kapcsolatba a Löffler-házaspárral?

Löfflerék nyitott és progresszív emberek voltak. Klára volt az első rehabilitációs főnővér Kassán. Béla bácsinak pedig mindig nyitva állt az ajtaja, ha valaki alkotni akart, vagy csak meg akarta látogatni és beszélgetni szeretett volna vele. Gyerekként többször is voltam náluk, sőt, gimnazistaként is; a kollégám még a rajzaimat is megtalálta a Löffler Múzeumban. Édesapám és nagyapám is ismerte és látogatta őket, szóval volt egy személyes kapcsolatunk.

Hogyan alakult át a Löffler-házaspár otthona múzeummá?

A múzeum kicsi, de jelentős intézmény, ami idén ünnepli fenntartásának harmincadik évfordulóját. A Löffler-házaspárnak, Löffler Bélának és Schönherz Klárának nem voltak gyerekeik, és a Kmeť utcán éltek egy családi házban, műteremmel. Ezt a Kmeť utcai villát ajánlották fel a városnak a gyűjteménnyel együtt az 1980-as évek végén.

Hogyan alakult ki a gyűjtemény?

Löffler Béla szobrász volt, tehát rengeteg saját szobra és miniatűr munkája az intézményre maradt, de ezen kívül önarcképeket is gyűjtött híres, helyi művészektől és amatőröktől is, illetve gyűjtött kerámiát is. A város a felajánlott gyűjteményt először visszautasította, de az Óvárosban akkoriban Süli János volt a polgármester, aki ismerte a házaspárt, és ő megszerezte a kellő pénzt, mert tudta, hogy a gyűjtemény mekkora értéket képvisel.

Aztán szereztek egy házat az Erzsébet utcában, a Dóm mellett. Ezt felújították, és a házaspárt átköltöztették ebbe az Erzsébet utcai házba 1989-ben, ahol Klára még 1999-ig élt. A Kmeť utcai épületet pedig az Iparművészeti Középiskola használta, ma pedig a Rovás, tehát itt is megmaradt a képzőművészeti vonal.

Hogy nézett ki a múzeum működése, amikor belépett?

Amikor beléptem az intézménybe, alig volt alkalmazott: nem volt közgazdász, sem kurátor, projektmenedzser, vagy művészetpedagógus. Tehát hiányos volt a csapat, ami pedig elengedhetetlen a szakmai működéshez. Egyetlen alkalmazott dolgozott teljes állásban, a jegyszedő hölgy, a többiek pedig félállásban. Akkor csengett le a Covid-járvány, tehát a kulturális élet teljesen leállt. A múzeumnak kiállítási terve sem volt.

Mivel egy regisztrált múzeumról beszélünk, így vonatkoznak rá a múzeumokra és galériákra vonatkozó törvények, irányelvek. Kutatásokat kell végezni, restaurálni a műtárgyakat, kiállítani, művészetpedagógiai foglalkozásokat tartani. Amint beléptem, megpróbáltam újra beindítani a dolgokat, ami egy hiányos csapattal nem volt egyszerű. Felvettem egy közgazdászt, meghirdettünk egy open call-jellegű felhívást a kiállításokhoz, felállítottunk egy öttagú Galéria Tanácsot, amely a felhívásra beérkezett művészeti projektekből összeállította a kiállítási tervet. Ezekre a projektekre azonnal pályáztunk az FPÚ-hoz (Fond na podporu umenia/Művészetet Támogató Alap – szerk.), meg is kaptunk a támogatásokat. Elkezdtük rendbe tenni, amit csak lehetett. A weboldallal kezdtük, de minden napra jutott feladat. 

Úg gondolom, hogy az elmúlt két évben hatalmas munkát végeztünk a kollégákkal. Összesen hatan dolgoztunk: a jegykezelő, aki tárlatvezetéseket is tart magyar nyelven, a közgazdász, a gyűjteménykezelő, aki egy fantasztikus ember, ugyanis vállalt minden technikai jellegű munkát is, a takarítónő, aki egyedül dolgozik, pedig ez egy óriási épület, és a kerttel is ő foglalkozik. A rendezvények szervezésében segített a kolléganőm, és egy volt diákom, aki most főiskolás. Ő esti rajziskolát is tartott, amit nagyon szeretett a közönségünk.

Továbbá nagyon örülök, hogy az Iparművészeti Középiskolával együttműködve megtisztítottunk néhány festményt, és az egyiknél ennek köszönhetően jöttünk rá, hogy ami addig ismeretlen művész képeként volt regisztrálva, az egy Kernstock Károly festmény.

Az épület állapota sokkoló volt számomra. Bár egy műemlékről beszélünk, omladozott és nedvesedett a vakolat a kiállítótermekben, az épület meg volt repedve, a kanalizációval gondok voltak – és ezekről a dolgokról engem nem informáltak. Az előző években a a javításokkal nem számoltak a költségvetésben. Gondoltam, hogy mivel az épület a fenntartóé, fontos számára, hogy helyre rakjuk. Ahhoz azonban több előzetes feltárást is meg kellet csinálni, ami a korábbi években teljesen el volt hanyagolva. Ide tartozik például a történelmi-építészeti feltárás, a restaurálási feltárás, és az archeológiai feltárás is. Ezekre is sikeresen pályáztunk a Kulturális Minisztériumnál, és sikerült is elvégezni a kötelező történelmi-építészeti feltárást.

Hogyan tekint vissza az igazgatói munkásságára?

Nagyon szép munka galériában és múzeumban dolgozni, de fárasztó volt, hogy minden az én vállamon landolt: az épület karbantartása, a projektek írása, kiállítások és koncertek szervezése is rám hárult. Beindítottam a kamarakoncerteket, bevonzottam a fiatal konzervatóriumi és képzőművészeti diákokat. Beszélgetéseket rendeztünk, hogy visszaszoktassuk a magyar közönséget, mert az előző igazgatónő szlovák volt, és ebbe az irányba nem igazán tett lépéseket.

Összességében hálás vagyok, mert az itt töltött két év alatt rengeteget tanultam, szép időszak volt, de kimerítő. A 2023-as év különösen nehéz volt, mivel költségvetési provizóriumban működtünk. A költségvetést ugyan papíron áprilisban megkaptam, de a fenntartáshoz és működéshez szükséges pénzt nem. Szerencsére nagyon sok művésszel ápolok jó kapcsolatot, így sikerült a kiállításokat realizálni úgy, hogy saját zsebből fizették a költségeket, de ez így nagyon nincs rendjén. Próbáltam ugyan beszélni a fenntartóval, de az volt az érzésem, hogy teljesen más céljuk van a múzeummal, mint amit én szakmailag elfogadhatónak tartok. Ezért június végén beadtam a felmondásomat.

Ha jól tudom, Löfflerék részéről kitétel volt, hogy a kortárs művészet is helyet kapjon az intézményben. Annak köszönhetően maradt „élő” a múzeum, hogy Löffler Béla ilyen nyitottan, progresszíven, és előrelátóan gondolkodott?

Szerintem ez biztosan benne volt. Ha belegondolunk, Löffler Béla hivatását tekintve fogtechnikus volt. Szobrászatot magán úton tanult. Prágában, Párizsban és Budapesten is műtermeket látogatott. Megnyitotta a kassai házát és műtermét, ahol irodalmárok, orvosok, művészek találkoztak, beszélgettek. Óriási könyvtára volt, magyar, szlovák, német, cseh, francia nyelvű könyvekből: nem csak szépirodalmi alkotások, de szakirodalom is.

Lényegében összehozta a helyi közösséget, nem csak a magyart, de a szlovák és a zsidó közösséget is. Feld Lajos^[5] nála lakott egy ideig, mikor visszatért a koncentrációs táborból. Újságírók jártak hozzá beszélgetni, például id. Szaszák György^[6] is.

Tehát az az elképzelés, hogy a múzeumban az állandó tárlat mellett teret kapjanak a kortárs képzőművészek is, szerencsére nagyon jól működött. Összekapcsolódott a múlt és a jelen, beszélgetésekkel és kamarakoncertekkel gazdagítva. Valamilyen módon így tovább élt Löffler Béla eredeti vágya és ötlete.

Hasonló vízióval vágott bele a múzeum vezetésébe?

Szerettem volna, hogy a múzeum, a ház újra életre keljen. Úgy, mint annak idején a Kmeť utcai műteremház. Tanárként úgy érzem, hogy akkor lesz valaki művészetszerető ember, ha olyan nevelésben is részesül. Erre a mai családokban kevés idő van, amikor az anya, apa estig dolgozik. Már nincs idő elvinni a gyereket galériába; illetve ezek az intézmények sokszor nem használják a kortárs technológiákat, nem interaktívak, ami a fiatalok megszólítása szempontjából fontos szempont lenne. Amit szerettem volna megvalósítani, és még mindig dolgozom rajta, hogy egy interaktív prezentációt állítsunk össze arról, hogy milyen különféle kőzetekkel dolgozott Löffler Béla. 

Meg akartam szólítani az óvodákat, az általános iskolákat, a középiskolákat, hogy legyenek számukra tárlatvezetések és foglalkozások, ébresszük fel bennük a művészet iránti érdeklődést. Sok külföldi vendégünk volt, akik véletlenül tévedtek be, és nem értették a múzeum koncepcióját. Szóval az is a projekt része volt, hogy átdolgozzuk és letisztázzuk az intézmény arculatát, hogy audiovizuális tárlatvezetővel lehessen megtekinteni a kiállításainkat, amit végül is sikerült megvalósítani.

Hogyan látja jelenleg a kassai kortárs művészeti közeget?

Szerintem erősödik. Tőlem is kérdezték, hogy konkurenciája leszünk-e a többi kortárs kiállítótérnek. De nem hiszem, hogy konkurencia lennénk. A Kelet-Szlovákiai Galéria például egészen mást nyújt a látogatóknak. A fiataloknak ott van a VUNU Galéria, a Šopa Galéria, ahol performanszokat és videóművészetet, installációkat lehet megtekinteni. A K13-ban, a Tabačka-ban, a Kunsthalle-ban számos beszélgetés, előadás, táncelőadás zajlik. A Löffler Múzeumnak más a célja: elsősorban bemutatni a helyi kulturális örökséget. Egész estés koncerteket szervez a Filharmónia, de az általunk szervezett kamarakoncerteknek az idősebbek nagyon örültek, mivel korábban kezdődtek és rövidebbek is voltak. Ezek némelyikét a konzervatóriummal együtt szerveztem, ahol az intézmény végzős diákjai léptek fel, akik egyszer talán híres zenészek lesznek.

Amennyiben nem akartak konkurenciái lenni a helyi kortárs művészeti intézményeknek, mi alapján választották ki a művészeket és kiállítási anyagokat a kortárs szcénából?

Kassán jelenleg eléggé erős a művészeti közeg, talán azért is, mert itt van a Képzőművészeti Kar,^[7] és nagyon ügyes fiatal művészek tanulnak és dolgoznak itt, akiket öröm figyelni. Mindenképpen szerettem volna, hogy legyenek női kiálllítók, hogy képviselve legyen a tradicionális művészet, mint például Eckerdt Sándor vagy Hegyesi Gyula, akik a klasszikus művészet kedvelőit fogják meg, és legyen olyan is, ami teljesen modern és kortárs. Ilyen volt például a férjem, Lukács Zsolt kiállítása, amit a mesterséges intelligencia segítségével kreált. De óriási szerepet játszott a költségvetés, és hála a Szlovák Művészettámogató Alapnak, színvonalas kiállításokat tudtunk megvalósítani.

Már lezárult az igazgatói pozícióra való jelentkezés határideje. Tudható, hogy ki kerül az intézmény élére?

Amikor augusztus 31-én végleg eljöttem az intézménytől, a helyemet egy megbízott igazgató vette át, egy művészettörténész, aki decemberig fogja betölteni a pozíciót. Hogy mikor születik döntés a továbbiakról, nem tudom.

Hogyan látja az intézmény jövőjét?

Bízom benne, hogy győz a józan ész és a kulturális örökség szeretete, mert egy múzeumban nem elég csupán az ajtót kinyitni reggelente. Ez egy intézmény, aminek tennie kell a dolgát, ami törvény által van előírva. Az biztos, hogy a múzeumban rejlenek lehetőségek, tehát jövője lenne, csak el kellene dönteni, hogy kultúrházként vagy múzeumként szeretnénk használni.

Borítókép: Rácz Noémi portréja a saját maga által illusztrált könyvével (fotó: Németi Róbert/a fotós jóvoltából)

---

[1] Halász-Hradil Elemér (1873-1948): festő, grafikus. Művészeti tanulmányait Hollósy Simonnál kezdte Münchenben, majd tanult Párizsban és Budapesten is, Benczúr Gyulánál. Később Kassára költözött, ahol saját iskolát nyitott. A kassai Kelet-Szlovákiai Galériában 2023. 03. 10. és 09. 10. között monografikus kiállítása nyílt.

[2] Csordák Lajos (1864-1937): festő, Kassán élt és alkotott.

[3] Krón Jenő (1882-1947): grafikus, litográfus. Az 1920-as években a kassai Kelet-Szlovákiai Múzeum rajziskolájának vezetője volt.

[4] Lederer Ivett: textilművész, 1974-1980 között a prágai Iparművészeti Akadémián tanult. Művészetében vegyíti a textilművészetet, az üveg- és grafikai munkákat a monumentális építészettel és festészettel.

[5] Feld Lajos (1904-1991): festő. A budapesti Képzőművészeti Akadémián tanult grafikát.

[6] Szaszák György (1953): újságíró, publicista. Kassa társadalmi, kulturális és művészeti életéről írt számtalan cikket, idáig hét könyve jelent meg, melyek mindegyike Kassa városához kapcsolódik.

[7] A Képzőművészeti Kar a kassai Műszaki Egyetem keretén belül működik.