Kiállítást nem csinálhattunk, csak amit a „főnökök” elrendeltek

Interjú Štefunková Szabó Erzsébet képzőművésszel

Štefunková Szabó Erzsébet (1941) vágtornóci születésű festő, grafikus és illusztrátor. Tizennégy éves korától Pozsonyban tanult képzőművészetet, először az Iparművészeti Középiskola grafikai szakán (1955-59), majd a Képzőművészeti Főiskolán (1960-66), ahol Vincent Hložník volt rá nagy hatással. Tanulmányai után grafikusként és illusztrátorként dolgozott, a szlovákiai képzőművészeti életben az 1970-es évektől volt jelen. 1992-ben Uherské Hradiště-be költözött, ahol 1996-2002 között az Iparművészeti Középiskolában tanított cipő- és bőrdíszműtervezést.

Művészetében a fantasztikum köszön vissza, ami meghatározta illusztrátori munkásságát is. Bár festményei első ránézésre álomvilágot idéznek, ha az ember kicsit tovább kutatja a különböző rétegeket, további mélységeket találhat. Š. Szabó Erzsébet  a nyúl, a tyúk vagy a természet motívumait olyan belső félelmekkel, megélésekkel ruházza fel, amelyek az emberi élet elhagyhatatlan részei. Kubička Kucsera Klára szerint Š. Szabó Erzsébet festészete maga a bipolaritás: dráma és humor, ébrenlét és álom, realitás és irrealitás belső feszültsége.

Azt olvastam a munkájáról, hogy az emberi lét élet-halálra menő küzdelmére, az életkor és emberi megérés folyamatára, a nők fájó tapasztalataira reflektál a művészetében. Ön hogyan jellemezné a saját munkásságát?

Igen, elég jól rátapintott a lényegre. Olyan hosszú évek vannak mögöttem, végeredményben hatvan éve dolgozom. Illusztrátor voltam, és akkor természetesen azt csináltam, amit a könyv megkívánt. Legjobban a japán mitológiát szerettem. Fantasztikus és érdekes volt, mivel általa az ember belépett a fantázia világába, ami nekem nagyon is megfelelt. Ha realista könyvet kaptam, azt vissza is utasítottam. Hiába az illusztrálás volt a megélhetésem, tudtam, hogy a realisztikus ábrázolásmód nem az én asztalom.

Mesélne még arról, hogyan kapcsolódik a japán motívumokhoz?

Az 1980-as években azt a feladatot kaptam, hogy illusztráljak egy könyvet^[1] a japán mitológiáról. Általában öt-hat hónapig dolgozott az ember egy könyvön, és bizonyos idő elteltével be kellett mutatnia, milyen irányba halad az illusztráció. Ez így történt ennek a könyvnek az esetében is. Emlékszem, hogy nyolc illusztráció helyett tizenkettőt mutattam be, mert annyira odavoltam érte, annyira közel állt hozzám a téma. Aztán az illusztrátori munkámat akkor vesztettem el, mikor ideköltöztem (Š. Szabó Erzsébet 1992-ben költözött Uherské Hradiště-be, jelenleg Brünnben él – szerk.).

Abban az időben még Csehszlovákiáról beszélünk, miért döntött mégis úgy, hogy a szlovák területről átköltözik a csehre?

Mert én már akkor tudtam, hogy a kettő szét fog válni. Ha az ember kicsit körülnézett, tudhatta, hogy ez így nem fog sokáig tartani. Tehát először Uherské Hradiště-be mentem, mert oda járt a lányom az Iparművészeti Középiskolába, így a város nem volt számomra teljesen ismeretlen. Persze ettől még új volt, nem olyan ismerős, mint az ember szülőfaluja. Egy új panelházban vettem egy lakást, ami előtt egy óriási rét volt, és egy nap kora reggel érdekes hangokat hallottam. Aztán rájöttem, hogy a fácánokat hallom, amiknek a hangját még addig sose tapasztaltam. A rét tele volt élettel: nyulak, fácánok, néha egy-egy őz is elszaladt.

Hogyan került Brünnbe?

Mikor Uherské Hradiště-ben az Iparművészeti Középiskolán tanítottam, akkor költözött a lányom Brünnbe a családjával. Aztán úgy láttuk jobbnak, hogy én is jövök velük.

Milyen volt művészként helytállni a szocialista rezsimben, hogyan küzdött meg a rendszer szabályaival?

Voltak pozitívumai is, ami épp abból keletkezett, ami negatív volt. Nekünk semmit sem szabadott csinálni, önállóan kezdeményezni. Főiskola után megkaptuk a tagságot a Képzőművészeti Szövetségbe, de semmi kiállítást nem csinálhattunk, csak azt, amit a „főnökök” elrendeltek. És épp ez volt az, ami az összes képzőművészt úgy összekovácsolta, hogy ötven kilométeren belül mindenki ismert mindenkit, ha volt kiállítás valahol, elmentünk, mindenhova. És valójában nagyon boldogan éltünk, mert sok barátunk, ismerősünk volt, Magyarországról is. Különben, Magyarország szerintem akkoriban, az 1970-es években sokkal nyitottabb volt a világ felé, mint Csehszlovákia.

Tényleg? Két évvel ezelőtt Bak Imrével volt szerencsém beszélgetni, aki azt mondta, hogy szerinte Csehszlovákia volt a nyitottabb.

Szerintem a csehekkel lehetett kapcsolatban, mert velük kevésbé volt szigorú a rendszer. Mi Besztercebányához tartoztunk, és Csehországban Ostrava, Magyarországon pedig Salgótarján volt a testvérvárosunk. Magyarországon nyitottsággal találkoztunk, ott nem szelektálták az embereket, olyan könyveket lehetett kapni, ami nálunk nem volt elérhető. Salgótarjánban volt a Rajz Biennálé, amit mi átvettünk, és Zsolnán is megvalósítottuk. Nagyon jó összetétele volt a kiállításnak, olyan friss volt. Például ott szerepelt Bočkay Milan, aki szuperrealista, és gyűrött papírokat állított ki. Amikor jött a komisszió, akinek ellenőriznie kellett a kiállított műveket, az egyik elvtársnak az volt a kifogása, hogy milyen dolog gyűrött papírt kiállítani, mi pedig csak nevettünk.

Hogy élte meg a változást a rendszerváltás után?

Óriási volt a változás. A lányom akkor járt Prágába főiskolára, mikor a forradalom történt. Amit néha nem is szabad mondani, mert némelyek szerint jobb volt a szocializmusban, amit mosollyal kell fogadni, mert hát, némelyeknek jobb volt.

Hogyan emlékszik vissza az 1950-1960-as évek Pozsonyára?

Mindig a rajz volt a szerelmem, és a pozsonyi Iparművészeti Középiskolára jártam, ami óriási élmény volt számomra. Egyrészt, hogy Tornócról felkerültem a fővárosba, másrészt, hogy ott tanulhattam, abban az iskolában. Nagyon jó tanáraink voltak, de ami miatt igazán izgalmas volt ez az időszak, az a kollégiumi élet. A kollégiumunk egy valamikori zárda volt, ahol annyian voltunk összezsúfolva, hogy az egyszemélyes szobában nyolcan voltunk. A zárda egyik felében voltak a fiúk, a másikban a lányok. Fura volt az egész, de még gyerekek voltunk, és azt tartottuk normálisnak. A nemrégiben elhunyt rendező, Juraj Jakubisko is abban a kollégiumban lakott, és egy másik rendezővel minden este színházat csináltak. Volt egy ablak, amit kivilágítottak, és általában az volt a téma, hogy milyen betont kaptunk ebédre. Élvezet volt ott élni.

Milyenek voltak a főiskolás évei?

A főiskolára nem vettek fel rögtön, hanem az előkészítőbe, ami öt évig tartott, (aztán rá is jöttek, hogy ez időpocsékolás). Minden nap volt műteremgyakorlatunk, a tanárok ott voltak, segítettek, de az előkészítőben nem kaptunk se kollégiumot, se menzát. Szerencsére még diákkoromban megszólítottak a magyar lapok, például A Hét^[2]. Még emlékszem, hogy az első fizetésem tizenhat korona volt. Szóval nagyon keveset, de valamit mégiscsak kerestem. Mellette rengeteget rajzoltam ebben az időben, legtöbbször a vonatállomáson, ahol a nagy szoknyájú kofás nénikről készítettem rajzokat. Némelyik pózolt, némelyik haragudott érte. De ott legalább meleg volt, és a rendőrök is békén hagytak.

Hogy zajlott a felvételije?

Maga a felvételi egy hétig tartott, és a felvételi munkák ott maradtak abban a helyiségben, ahol készítettük őket. A bizottságban mindig volt egy diák is, aki elmondta nekünk az eredményhirdetés előtt, hogy kit vettek fel, úgyhogy tudtam, hogy felvettek. De jött az ún. kvesztor, aki gondoskodott arról, hogy a főiskolák működése összhangban legyen a szocialista rezsim érdekeivel. Ő volt a valódi hatalom birtokosa, nem a rektor. Orlíknak hívták, és kijelentette, hogy nem vagyok felvéve. Mert a barátnőmnek, akit nem vettek fel, pilóta volt az édesapja a Zólyom melletti Tri duby repülőállomáson, így a lánya bejutott a helyemre. Hiába álltak mellém az osztálytársaim is, a kvesztor hajthatatlan volt. Akkoriban Hložník volt a rektor, akihez bementem panaszt tenni. Hiába állt mögötte a kvesztor, kijelentette, hogy fel vagyok véve.

Ladislav Čemický és Vincent Hložník voltak a mesterei a főiskolán. Hogyan befolyásolták az Ön művészetét, ill. miben hatottak Önre, mint tanítók?

Az első két évben általános oktatás folyt, festők, grafikusok együtt voltak, illetve a szobrászok külön, azt Čemický^[3] vezette, aztán jelentkeztem át Hložníkhoz.^[4] Hložník rettenetes egyenes ember volt, szemernyi hamisság sem volt benne. Megismertetett velünk különböző technikákat, még a maratást is kipróbáltuk. Azt tartják róla, hogy túl nagy hatással volt a diákokra, és egy egész generáció dolgozik úgy, mint ő. Ami szerintem nem igaz: amikor én a diplomaosztályba kerültem, akkor épp el voltam varázsolva a reneszánsz kompozícióktól. Hložníknak viszont dinamikus volt a kompozícióelképzelése, míg az enyém nyugodt. Hiába próbált lebeszélni róla, én elmondtam, hogy mit akarok vele kifejezni, ő pedig elfogadta.

Milyen volt az 1960-as évek Pozsonyának művészi közege, milyen volt a hangulat?

Baráti volt az egész. Az iskolánk szabadabb szellemben működött, mint a többi intézmény.

Később pedagógusként is dolgozott. Ez milyen tapasztalatokkal gazdagította?

Nekem nagy szerencsém volt, mert számunkra kötelező volt elvégezni a pedagógiai minimumot, aminek akkoriban persze nem örültünk. Aztán amikor átköltöztem a cseh régióba, és az Uherské Hradiště-i Iparművészeti Középiskolán cipőtervezést tanítottam, mégiscsak jól jött. Bár mindig is imádtam a cipőket, nem értettem hozzájuk. Az első év nagyon nehéz volt, de aztán megszerettem. Illetve igyekeztem az oktatásban is újítani, és nem csak az alapokat átadni a diákoknak. A bőrmegmunkálásnál például nem azt adtam ki feladatnak, hogy szemüvegtartót csináljanak, hanem, hogy könyveket. És a diákok végtelen kreatív ötletekkel álltak elő. 

Milyen kihívásokkal küzdött leginkább pályakezdő művészként, és ezek mennyire fogyatkoztak meg az évek során?

Mi még egy teljesen más légkörbe pottyantunk bele, mint azok, akik most végzik el a Képzőművészetit. Amikor kikerültem az iskolából és Martinba költöztem a szobrász férjemmel,^[5] akkor egész Közép-Szlovákiában hét női képzőművész volt, míg most minden évben kikerül legalább harminc. Bár azt gondolom, hogy nekünk könnyebb volt, mert kevesebben voltunk.

Érzett különbséget akkoriban a női és férfi alkotók között?

Talán csak egyszer esett meg velem, hogy igen. Martinban volt egy könyvkiadó, ami orvostudományi könyvekkel is foglalkozott, én pedig zsűriztem az előkészületben lévő könyvek illusztrációit. Egy ilyen zsűrizés alkalmával, mire odaértem a megbeszélt időpontra, egy könyv kiértékelése már lezajlott, mert az a férfi nemi szervre fókuszált, és szégyellték magukat előttem. Ezen kívül nem éreztem, hogy megkülönböztetnének a férfi művészektől.

A Művészeti Alapnak többször is volt díjazottja (1973, 1989, 1993). Ennek kapcsán az merült fel bennem, hogy mi számít Önnek nagyobb elismerésnek: a szakmától kapott, vagy a közönségtől jövő?

Igen, voltam többször is, de én azt nem számolom. Soha nem volt nagy közönségem. Persze, jól esik, mikor az ember megkapja a díjat, de nem volt az nekem olyan nagyon fontos.

Címlapkép: Pongrácz Emma

---

^[1] Štefunková Szabó Erzsébet japán mitológiához kapcsolódó illusztrációi az alábbi kötetben jelentek meg: Cesty bohov, Japonské mýty, Bratislava, Mladé letá, 1988

^[2] A Hét egy 1956-1995 között futó kulturális hetilap volt, amelyet a Csemadok Központi Bizottsága adott ki, és a Fáklya (1951-1956) utódjaként a csehszlovákiai magyarok kulturális életének szentelt figyelmet, támogatta a csehszlovákiai magyar irodalmi élet szervezését és népszerűsítését, ill. aktuális kulturális és irodalompolitikai kérdésekkel foglalkozott.

^[3] Ladislav Čemický (1909-2000): szlovák festő, egyetemi tanár. A budapesti Képzőművészeti Akadémián végzett. Munkásságára nagy hatással volt Picasso és a Párizsi Iskola művészei. Műveiben gyakran foglalkozott társadalmi kérdésekkel, és köszönt vissza a polgárság iránti érdeklődése.

^[4] Vincent Hložník (1919-1997): szlovák grafikus, festő, illusztrátor, a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola tanára, majd 1959-63 között a rektora. Tanulmányait a prágai Iparművészeti Főiskolán végezte. Műveiben az európai képzőművészeti modernizmus és a két világháború közötti csehszlovák avantgárd hatások köszönnek vissza.

^[5] Milan Štefunko (1940-): szlovák szobrász. Tanulmányait Pozsonyban végezte, ahol Jozef Kostka volt a mestere.