A szlovákiai monumentális kerámia felfedezése

Zagiba Mátyás, a MOME keramikus hallgatója 2021-ben indította el a LenHlina című platformot, amelynek célja a Szlovákia-szerte elfelejtett, az ideológiai konnotációk miatt szinte láthatatlanná vált köztéri monumentális kerámiák feltérképezése, kutatása. A projektről, a monumentális alkotások történelmi kontextusáról, regionális sajátosságokról Zagiba írt szöveget a Kontur Magazinnak.

Az 1950-1980 közötti korszak köztéri művészete az elmúlt néhány évben egyre nagyobb hangsúlyt kapott a művészettörténet szakmai köreiben. A 2013-ban megjelent Vetřelci a volavky (Földönkívüliek és gémek)^[1] című könyv megjelenése óta több kezdeményezés is igyekszik felhívni a figyelmünket ezen alkotásokra. Ezek közé tartozik a LenHlina platform (Csak agyag) is, amelyben a szlovákiai monumentális kerámia feltérképezését tűztem ki célként, így csatlakozva olyan kezdeményezésekhez, mint a Čierne diery (Fekete lyukak), amely már 2014 óta törekszik a szocializmus alatt készült köztéri alkotások szakmai méltatására, elsősorban kutatási és publikációs tevékenységén keresztül.

Kerámiatervezés hallgatóként fontosnak tartottam felhívni a figyelmet a szlovákiai monumentális kerámiákra, melyek a jellemzően eklektikus szlovákiai városok szocialista időszakban épült épületein mintha fokozatosan láthatatlanná váltak volna. A pandémia idején megkezdett kutatásomat egyfajta felelősségvállalásként értelmeztem a keramikus szakmával szemben. Kezdetben a közvetlen környezetemben, Rozsnyón (Rožňava) és környékén található alkotásokat térképeztem fel, később a kutatást a teljes kelet-szlovákiai régióra is kiterjesztettem. 2022 decemberében a What the hell***is?^[2] című előadás-sorozat keretein belül Kassán és Homonnán (Košice; Humenné) mutattuk be a projekt eddigi, Kelet-Szlovákiát érintő kutatási eredményeit, amely jelenleg a magyarországi Új Nemzeti Kiválósági Program támogatásával folytatódik.

De egyáltalán, hogyan jutottunk a kerámia korsóktól a monumentális kerámiáig, és mit is értünk pontosan e kifejezés alatt?

Az ipari forradalmat követően a 19. század második felében és a 20. század első felében a képzőművészet és az iparművészet is hatalmas változásokon esett át. Ez alól a kerámia sem volt kivétel. Szerepe és funkciója sokkal átfogóbb és komplexebb lett, mint a történelem során bármikor.^[3] Bernard Leach, a stúdió kerámia mozgalom atyjaként is ismert angol keramikus gondolatisága hamar elterjedt az európai művészközösségben, az agyag pedig egyre izgalmasabb anyagnak bizonyult a képzőművészek számára. Ismert példa lehet Pablo Picasso, de a szlovák monumentális kerámia viszonylatában fontos megemlíteni Joan Miró munkáit is, hiszen ő már az 1950-es évek elején foglalkozott épületdíszítő kerámiával. Az agyaggal kapcsolatos kísérletezése, illetve az agyagnak a képalkotás egy új médiumaként való felhasználása hasonló ahhoz az úthoz, melyet később Imrich Vanek (1931-2015) is képviselt.

Az épületdíszítő kerámia megjelenését nem tekinthetjük kizárólag a 20. század második felének újdonságaként. Tágabb értelmezésben már a bizánci építészetben is találkozunk a kerámia ilyen típusú alkalmazásával, de a szecessziós építészet is jelentős hangsúlyt fektetett dekoratív kerámiaburkolatok felhasználására. A 20. század második felének épületdíszítő kerámiái esetében azonban különösen fontos figyelembe venni azok létrejöttének kontextusát.

Ebben az időszakban a modern szlovák kerámiaművesség már magáévá tette az alkotás nyugat-európai tendenciáit, és az úgynevezett „szocialista környezetfejlesztési koncepció” részeként a monumentális kerámia iránt is megnövekedett az érdeklődés. Ugyanis törvényileg szabályozva volt ún. monumentális műalkotások elhelyezése az állami fejlesztések részeként épülő középületeken és köztereken.

Téves lenne azt gondolni, hogy a monumentális jelző kizárólag az alkotások méretére értendő. A gyakorlatban e kifejezés autonóm plasztikákat, iparművészeti és dizájn tárgyakat is magába foglalt.^[4] Ezek megrendelése a Szlovák Művészeti Alapon (Slovenský fond výtvarných umení) keresztül történt, amely biztosította az alkotások művészi minőségét és ideológiai tartalmát ellenőrző bizottságokat is.

A fogalmat a korabeli művészetkritika az orosz kortársakra hivatkozva is próbálta definiálni, miszerint a monumentális művészet célja „a valós környezet alakítása”. Továbbá kiemelték az épület, az épített környezet és a műalkotás közötti szoros kapcsolatot, mely a környezetfejlesztési koncepció integráló és szintetizáló törekvéseinek eredményeként születik meg.^[5]  Elmondható tehát, hogy

a monumentális művészet, ezen belül pedig a monumentális kerámia minden olyan alkotást magába foglal, amely a fentebb említett koncepció keretén belül lett létrehozva, kültérre és beltérre egyaránt, a szocialista élettér esztétikai formálásának céljából.

Ezzel szemben a nyugati műleírásokban a monumentális jelzőt méretmegjelölésként alkalmazzák, és az épületeket, illetve köztereket díszítő alkotásokat public artként (nyilvános/köztéri művészetként) definiálják.

Az 1960-as évektől a kerámia egyre hangsúlyosabb részévé vált a szlovákiai monumentális művészetnek. Tartóssága miatt megfelelő anyagnak bizonyult épületdíszítő alkotások kivitelezéséhez, így keramikusokon kívül más pályáról érkező alkotók is kísérleteztek vele.

Széleskörű elterjedése ellenére azonban megfigyelhetünk regionális specifikusságokat is, ahogy arra a Vetřelci… szerzői is felhívják figyelmünket: Kelet-Szlovákia viszonylatában mindenképp meg kell említenünk az ún. sugárzók (žiariče) jelenségét. Ezen alkotások jellemzően az épületek homlokzatán elhelyezett, erőteljes színhatású, nagyrészt kerámia kompozíciók: céljuk az egzotikum érzetének előhívása, a városi betonszürkeség sajátos kontrasztjaként.

Ilyen típusú alkotásokhoz köthető Imrich Vanek neve, aki egyben a modern szlovákiai kerámia egyik legkiemelkedőbb alakja, és köztéri alkotások tekintetében is az egyik legaktívabb keramikus volt. Hasonló mennyiségben és minőségben hozott létre épületdíszítő kerámiákat kortársa, Juraj Marth is, azonban az ő munkássága leginkább a nyugat-szlovákiai régióhoz köthető, míg Vanek aktívan részt vett a kelet-szlovákiai városképek formálásában is. Kassán több kültéri és beltéri alkotása is látható, de Iglón (Spišská Nová Ves) vagy épp Pelsőcön (Plešivec) is találkozhatunk alkotásaival.

A beton és a kerámia ötvözésére kiváló példával szolgálnak a Čepek házaspár monumentális művei. Ilyen típusú munkáik az 1970-es évek első felére jellemzőek, köztük például a rozsnyói vasútállomás homlokzatát díszítő alkotás is.

Lýdia Čepková azonban önállóan is dolgozott monumentális megrendeléseken. Munkásságának egy részét óvodák és játszóterek művészeti kiegészítésének szentelte. Az 1980-as évek második felére egyre inkább az organikus absztrakció jegyében alkotott, textil- és kötélnyomatokkal is kísérletezett. A házaspár munkáival többek között Rozsnyó, Kassa és Tőketerebes (Trebišov) épületein és közterein találkozhatunk.

Tőketerebes kapcsán érdemes megemlíteni a nemrégiben lezajlott Városi uszoda felújítását, ahol sikerült megmenteni két kerámia muráliát az uszoda belső tereiben (Ondrej Priatka és Nikolaj Feďkovič alkotásait). Valószínű, hogy ez Ondrej Priatka utolsó megmaradt muráliája, mivel két másik rozsnyói alkotását már eltávolították: az egyik az egykori Jednota élelmiszerbolt bontásakor semmisült meg, míg a másik a Vadász söröző (Piváreň u Poľovníka) átépítésekor valószínűleg hőszigetelés alá került, vagy el lett távolítva. 

Korábban szintén uszodaként funkcionált a 2013-ban felújított kassai Kunsthalle épülete. Belterében a medence elemein kívül Herta Ondrušová-Victorínová mozaikjait is meghagyták. Ondrušová rendkívüli mértékben formálta Kassa vizuális világát. Egyedi stílusa nagyjából 40 alkotásán látható a kelet-szlovákiai városban. A mozaik ladynek is becézett Ondrušová stílusára nagy hatással voltak külföldi útjai, a Bauhaus szellemisége és személyes kapcsolata Paul Kleevel, Oskar Kokoschkával és másokkal.^[6]

A szocialista modernista művészet szellemében előre gyártott csempékre, mázzal festett kompozíciókat hozott létre Jarmila Dicová-Ondrejíková és Mikuláš Dic. A házaspár nem dolgozott az agyag plasztikus lehetőségeivel, a hangsúlyt a festészeti megoldásokra helyezték. Alkotásaik érdekes kérdéseket vetnek fel a művészeti ágakon belüli kategorizáció kapcsán, ugyanis muráliáik valahol a festészet és a kerámia küszöbén állnak. Nagymihályban (Michalovce), Homonnán (Humenné) és Őrmezőn (Strážske) láthatók munkáik.

A felsorolt művészeken kívül Kelet-Szlovákia (ill. egész Szlovákia) városainak képét több száz alkotó munkássága formálta a 20. század második felében.

A szakmai párbeszéd sokáig megkerülte ezeket az alkotásokat, a közösségeknek általában nem alakult ki velük kapcsolata, illetve az ideológiai konnotációik miatt gyakran el lettek távolítva.

A monumentális művészet és a megvalósult szocialista diktatúra automatikus összekötése a művek diszkreditáló megítéléséhez vezetett, figyelmen kívül hagyva művészeti, művészettörténeti vagy épp lokális történelmi értéküket.

Ez már 1989-től is erősen érezhető volt, amikor a társadalom a rendszerváltás hevében az ideológiai jelképek megsemmisítése mellett monumentális alkotásokat is eltávolított.^[7] Az elmúlt néhány év törekvései azonban jól mutatják, hogy ezeknek az esetenként a nyugat-európai művészetre közvetlenül reagáló alkotásoknak fontos szerepe van vizuális kultúránk tekintetében. Objektív értékeiket folyamatosan próbáljuk feltárni. Ami a jelenről megállapítható, hogy e munkák hatással vannak a szlovákiai művészet és dizájn kortárs szereplőire, egyediséget biztosítva a helyi tárgyi és vizuális kultúrának.

Borítókép: Jarmila Dicová-Ondrejíková és Mikuláš Dic alkotása a homonnai Járási Hivatal előtt; 1978 (fotó: Zagiba Mátyás/LenHlina, 2022)

---

[1] Karous, Pavel: Vetřelci a volavky, Arbor Vitae, 2013. A könyv a köztéri szobrászat (más néven monumentális művészet) széleskörű jelenségével foglalkozik Csehszlovákiában a normalizáció időszakában, illetve kis kitérővel 1992-ig bezárólag.

[2] Az Alt30Collective edukációs formátuma, amely előadás-sorozatán keresztül próbálja bemutatni a szlovákiai modern építészetet és művészetet.

[3] Brestyánszky Ilona: Ismerjük meg a kerámiát, Gondolat, Budapest, 1976, (154.)

[4] Jankovičová, Sabína: K niektorým otázkam monumentálnej tvorby na Slovensku, In: Vetřelci a volavky, Arbor Vitae, 2013, (432.)

[5] Karous, Pavel: Vetřelci a volavky, Arbor Vitae, 2013

[6] Rozhlas a televízia Slovenska: Mozaiková lady, Košické štúdio, 2020 

[7] Jankovičová, Sabína: K niektorým otázkam monumentálnej tvorby na Slovensku, In: Vetrelci a volavky, Arbor Vitae, 2013, (447.)