Az állati lét boldog tudatlansága

Mathias Bar szürrealista festményei a temesvári META Spațiu-ban

Mi tesz bennünket emberré? Mely tulajdonságaink különböztetnek meg bennünket az állatoktól? A gondolkodásmódunk, az önreflexivitásra való képességünk, vagy a valóságészlelésünk? Milyen fontos eltéréseket és milyen analógiákat ismerhetünk fel az emberek és az állatok viselkedésmintái között? Hogyan változott meg az életünk az öntudatra ébredést követően? Miféle többlettel telítődött és miről kellett lemondanunk? Ezeken a kérdéseken sokunk elgondolkozott már, de Mathias Bar képzőművész nemcsak elmélkedik a témán, hanem sajátos megközelítésmódját meg is osztja a szürrealista festményein keresztül. Az Almost Night, Almost Light (Majdnem éj, majdnem fény) című kiállítása április 21-ig tekinthető meg a temesvári META Spațiu nevű kortárs képzőművészeti galériában.

Mathias Bar 1997-ben született Kolozsváron, jelenleg is ott él és alkot. 2021-ben végezte el a mesterképzést festészet szakon a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetemen, ahol jelenleg doktorandusz hallgató. Fontosabb kiállításai közé sorolható az Ada Muntean kortárs romániai képzőművésszel közös tárlata, amelynek címét Orson Welles színész és filmrendező egyik híres gondolata ihlette (No Story has a Happy Ending, Unless You Stop Telling it Before it’s Over), és amelyet a berlini Fantom Gallery-ben állítottak ki 2023-ban. Szintén Ada Munteannal együttműködve jött létre az Anatomy of a Tragedy címet viselő kiállítás, amelyet 2022-ben lehetett megtekinteni a bukaresti X Flux Studio-ban, és amely azért is érdekes, mivel Bar egyes, itt kiállított munkái visszatérnek az Almost Night, Almost Light című jelenlegi tárlatán is.

A temesvári META Spațiu-ban korábban két csoportos kiállításon is szerepelt (2022-ben és 2023-ban). Képzőművészeti tevékenysége több területre is kiterjed, alkotói vízióit festményekben, grafikákban és installációkban egyaránt kifejezi. Ahogyan erre a kurátori szöveg is rámutat, a művészt leginkább az emberi test képe, illetve a test társadalmi megítélésének identitásformáló hatásai foglalkoztatják. A szürrealista és szimbolikus elemeket ötvöző alkotásaiban gyakran ábrázol mitikus alakokat, amelyek az időtlenség érzetét idézik elő, illetve egyféle kollektív tudásra alapoznak. Továbbá festményeinek központi témája az emberi és az állati létformák közti átmenetek, kapcsolatok vizsgálata.

Ez a téma uralja jelenlegi kiállításának az alkotásait is, amelynek már a címe is erre enged következtetni: Almost Night, Almost Light, azaz Majdnem éj, majdnem fény. A cím által hordozott dualitás számos konnotációval telítődhet. Az egyik lehetséges értelmezés felől megközelítve az állatias ösztönlény, és a megvilágosodott, öntudatára ébredt ember közötti létállapotot is szimbolizálhatja. Bar festményein egyféle kontrasztot élez ki az állati létezés „boldog tudatlansága” és az ember túlzott tudatosságából fakadó boldogtalansága között. Az állatok ugyanis leginkább csak a jelent érzékelik, és ezáltal teljességében tudják megélni a pillanatot; tetteiket, döntéseiket is főként az adott helyzetben aktuális vágyaik, szükségleteik motiválják.

Ezzel ellentétben az embert gyakran a múlt és a jövő terhe, az emlékeik és az elérhetetlen álmaik, vagy éppen a jövő bizonytalansága teszik boldogtalanná. Mindezt Bar izgalmasan ábrázolja egyik festményén, amelyen egy könnyező nő látható, szemei látványosan kivörösödtek a sírástól, mellette pedig egy fekete párduc fekszik, amelynek tekintete valósággal ragyog (Anatomy of a Tragedy II/Egy tragédia anatómiája II). Ez a kettősség magában hordozhatja a remény és a reménytelenség, az önfeledtség és a szenvedés, vagy akár a szabadság és a rabság dualitását is, amely leginkább az állatok és az emberek eltérő valóságpercepciójából fakad.

A festményeken azonban nemcsak különbségeket fedezhetünk fel az ember és állat között, hanem fontos párhuzamokat is. Ilyen például a kommunikáció, a közlés fontossága és annak különböző formái, amelyek az állatokat és az embereket egyaránt érintik. Erre utalhat például a tetoválás visszatérő motívuma, amely a verbális kommunikáción túlmutató közlés lehetőségeként is értelmezhető. Nonverbális és gyakran vizuális gesztusokkal próbáljuk kifejezni azt, amit szavakkal nem tudunk: például a szeretetet, mint a festményen, amelyen egy férfi nyakán a mom, azaz anya felirat olvasható egy szívbe zárva. De ezek a vizuális reprezentációk akár a kulturális örökségünket is képviselhetik. Ilyen az a sárkányszerű, dühös arcot ábrázoló tetoválás, amely a chonmage-t^[1] és kimonót viselő férfi tarkóján látható (Take Me to the Club IV/Vigyél el a klubba IV).

Hasonló kulturális jelentéseket hordozhat az a tetoválás is, amely egy másik festményen látható egy személy^[2] hátán, és amely egy emberi vonásokkal felruházott elefántalakot ábrázol. Mindez egyértelműen az indiai kultúrához és a hindu valláshoz köthető, ahol Ganeshának, az elefántfejű istenségnek jelentős kultusza van. A hinduizmus tanításai szerint az elefántistenség emberi teste a fizikai létet, míg a feje a lelket vagy a személyiséget reprezentálja. Ez azért izgalmas a festmény szempontjából, mivel a képen látható személy feje le van takarva, sötétségben marad, így valódi identitásáról kizárólag a hátán látható tetoválás alapján tudhatunk meg többet.

A fény és a sötétség kettőssége a tudat és a tudattalan, az ébrenlét és az alvás állapotának kapcsolatára, elválaszthatatlanságára is utalhat. Több festménynek is visszatérő motívuma a behunyt szemű, alvó ember. Ezek közül a legizgalmasabb, amelyiken egy alvó nő párnára helyezett arcának egy részletét láthatjuk, amely szándékosan úgy van elhelyezve a képen, mintha majdnem kívül esne a művész látószögén (The dream/Az álom). Ezzel szemben a kép legnagyobb részét a keretig nyúló és mindent behálózó, burjánzó növények absztrakt látványa tölti ki. A nő fejéhez pedig egy első ránézésre amorf, sötét elem van hozzátapadva vagy inkább hozzánőve: ha alaposabban szemügyre vesszük, leginkább egy bomlófélben lévő növényre vagy megszáradt avarszőnyegre emlékeztet, majd hirtelen kirajzolódik egy szúrós tekintet is, ami olyan, mintha bennünket figyelne. Mindez az alvás folyamatát is szimbolizálhatja, azt, ahogyan az álommunka során a tudattalanunk manifesztumai, vágyaink és félelmeink egyre inkább átveszik az irányítást a tudatunk fölött.

A kukucskálás, a megfigyelés gesztusa a művész több festményének fontos eleme. Ilyen az is, amelynek középpontjában egy madárfejű, meztelen férfialak látható, akit a távolból egy bújkáló nő figyel (The Lure/A csali). Ugyan kissé merész asszociáció, de nekem erről Prométheusz mítosza jutott az eszembe, az öntörvényű titáné, aki ellopta az istenektől a tüzet, a megvilágosodás tüzét, és az embereknek ajándékozta. A madárfej utalhat a büntetésére, arra az Ethon nevet viselő sasra, amely minden nap csipegetett a Kaukázus hegyének egyik sziklájához láncolt Prométheusz májából. A kukucskáló nőalak pedig a tudattalant, az ösztönös vágyakat reprezentálhatja.

 A kiállítás alapvető gondolatmenete, a fény-árnyék játékának kettős hatása a színhasználatban is visszaköszön. Ez leginkább azon a festménypáron figyelhető meg, amelyet leleményesen a sarokban helyeztek el, hogy a két alkotás „egymásra nézhessen”, tükrözhessék egymást. Mindkettőn két nőalak látható, de míg az egyiken a fény hiánya, és ebből adódóan a szürke árnyalatai dominálnak, addig a másikon Bar napfényben jeleníti meg a két nőt, így a színek is sokkal élénkebbé és változatosabbá válnak.

Érdekes továbbá, hogy az egyik nőt cigarettával a kezében ábrázolja mindkét festményen. Mindez azért izgalmas, mivel a sötétség és a fény, a tudattalan és a tudatosság gesztusai összeolvadnak benne. Egyfelől ugyanis a dohányzás szenvedélybetegsége a tudattalan vágyainkhoz köthető, másfelől a nők esetében lehet egyféle tudatos lázadás is az elnyomó patriarchális rendszer ellen, mivel sokáig leginkább csak a férfiaknak illett dohányozni, alkoholt fogyasztani és egyéb vágyaikat szabadon megélni. A nők gyakran részesültek/részesülnek negatív társadalmi megítélésben az ilyen magatartásformák miatt, ugyanis szembemennek az illedelmes, jól nevelt nő eszményével.

Az ösztönösség a szexualitás, a szexuális vágyak szintjén is megjelenítődik. Az egyik festményen a nőalak egy félig állatszerű, félig testrészszerű, hosszú csövet vesz a szájába, ami egy egyszerre madár- és férfifejű hibridlényhez tartozik (Today is the First Day/Ma van az első nap). Mindez a kielégülés, kielégítés fallikus reprezentációjaként is értelmezhető. Az alkotás továbbá a nő és a férfi közötti kapcsolódás ellehetetlenülésére is utalhat, hiszen egy tárgyat ékelnek be maguk közé, hogy kötődni tudjanak egymáshoz.

A különféle fiktív lények ábrázolása egyébként sem áll távol a művésztől,  a tárlat több festményén is találkozhatunk ilyen ábrázolásmóddal. Az egyiken egy oroszlánfóka-fejű, leopárdtestű hibridlény látható, egy másikon pedig egy olyan lény, amely leginkább az 1990-es évek híres képregényhősét és rajzfilmfiguráját, a Marsupilamit^[3] idézi, azonban Bar festményén női arccal rendelkezik (Hunter/Vadász).

Véleményem szerint a Marsupilami alakja ironikusan utalhat azokra az irreális elvárásokra, amelyeket a társadalom támaszt a nőkkel szemben. A legtöbb elérhetetlen és gyakran abszurd sztenderd a nők megjelenésére, öltözködési stílusára és testalkatára vonatkozik, amelyre erőteljesen mutat rá a festmény, mivel óhatatlanul a fantáziaszülte lény testére vonzza a tekintetet. A marsupilamiknak saját nyelve is van, bár az ember csak annyit ért belőle hogy Houba, Houba. Ez szintén cinikusan rámutathat arra, hogy a nőket gyakran szándékosan félremagyarázza a nyilvános narratíva, irracionálisként vagy logikátlanként bélyegezve meg a gondolkodásmódjukat, és azt a közkeletű sztereotípiát termeli újra, hogy „a nőket nem lehet megérteni”. A társadalom ítélkezésétől való félelem és szégyenérzet a fiktív állat testével rendelkező nő riadt tekintetében is megfigyelhető.

Egy másik festményen szintén egy közismert popkulturális alkotás motívumrendszere ismerhető fel: egy fekvő gyermeki alak látható egy dzsungelben, ahogy egy fekete párducot simogat. Mindez könnyedén megidézheti bennünk Rudyard Kipling A dzsungel könyve című világhírű művét, amelynek szintén egy vadonban nevelkedő kisfiú a főhőse. Azonban a kiállítás kontextusában mindez egyéb jelentésekkel is telítődhet, és utalhat a gyermeki énnek a felnőttekéhez képest önfeledtebb, gondtalanabb világnézetére, amely az állatokéhoz áll közelebb.

A művész festményei nemcsak mitológiai alakokat és popkulturális hősöket idéznek meg, hanem egyik alkotásán a múlt század egyik legjelentősebb festőművészének a témaválasztására és jellegzetes stílusára is rájátszik. A kiállításon látható egyetlen önarcképének alapvető jegyei ugyanis meglehetősen hasonlítanak a mexikói származású, világhírű 20. századi szürrealista festőművész, Frida Kahlo önarcképeire (Man with Monkey/Férfi majommal). A hasonlóságot csak tovább fokozza, hogy Kahlohoz hasonlóan Bar is egy majommal együtt ábrázolja magát, amely Kahlo háziállatára, a Fulang-Chang nevű pókmajomra is utalhat. Továbbá Bar színhasználata, a természetet idéző zöld és sárga tónusok is értelmezhetők a huszadik századi művész önarcképei előtti tisztelgésként, hiszen Kahlo képein is ezek a színek dominálnak.

Bar festményein további fontos párhuzamként értelmezhető a természet és ember között a hasonlóság, hogy ha számára nem kedvező, mérgező környezetbe kerül, vagy, hervadni, haldokolni kezd. Ez figyelhető meg a művész azon festményén, amelyen egy kimerültnek és boldogtalannak látszó lány fáradt tekintettel figyeli a vázában hervadó virágokat, fejét az asztalon pihentetve (Girl with foxglove/Lány gyűszűvirággal).

Számomra ezek a festmények szakmailag és emberként egyaránt lebilincselő élményt nyújtottak. Szakmailag azért, mert izgalmas tapasztalat volt minden egyes ecsetvonás és tónushasználat mögött egy újabb összefüggést vagy jelentésréteget találni a pszichológiai konnotációktól kezdve a mitológiai utalásokon át a művészettörténeti referenciákig. Magánszemélyként pedig elgondolkodtatott azon, mennyi mindent tanulhatnék a természettől és az állatoktól ahhoz, hogy boldogabban és szabadabban éljek.

Mathias Bar: Almost Night, Almost Light, META Spațiu, Temesvár, 2024. 02. 15. – 2024. 04. 21.

Borítókép és fotók: Benjamin Bledea és Loredana Nedelcu 

---

[1] A chonmage, azaz férfikonty az Edo-kori Japán hagyományos hajviselete volt.

[2] A neme nem határozható meg.

[3] A Marsupilami francia televíziós rajzfilmsorozat, amelynek képregény eredetije 1952-ben jelent meg a Spirou című magazinban. A Marsupilami kitalált állatfaj. A hímek és a nőstények hosszú farkuk segítségével bármit elérnek. Az állat sárga bundájú, rajta fekete foltokkal (illetve van folt nélküli sárga színű, és sötétkék-fekete színű változat is). Okos és a humora is megvan ahhoz, hogy túljárjon a rá vadászó emberek eszén.