„Elrejtem magamat és a dolgaimat”

Nagyinterjú Kosziba Klaudia képzőművésszel

2023 októberében nyílt meg Kosziba Klaudia Before Metamorphosis című, nagyszabású egyéni kiállítása a Pozsonyi Városi Galériában, a festő azonban nem csak ezzel, de az előtte és azóta megnyíló kiállításaival is felhívta magára a figyelmet. Nagyinterjúnkban a Before Metamorphosis mögötti inspirációkról, a valóság festményekké alakításáról, e munkafolyamatnak a megragadhatóságáról beszélgettünk. Kiderül továbbá, hogy a festő szerint mit tanulhatnánk el a gombáktól, mi érdekli őt a temetőkben, és hogyan képes megragadni az időt a statikus festményeken.

Főként a klasszikus festészet három nagy műfajában alkotsz: leginkább portrét, tájképet és csendéletet festesz. Mindhárom zsáner a valóságot igyekszik leképezni. Milyen stratégiákkal próbálsz átmenetet teremteni a hagyományos műfajok valóságimitálása és a kortárs képzőművészet önreflektivitása között?

Mindig keresem az utamat, és nem igazán tudatosítom, hogy amit találok, az kortárs vagy egyéb stratégia-e. A munkám miatt kapcsolatban vagyok a fiatal művészekkel (Kosziba Klaudia a Pozsonyi Képzőművészeti Főiskola festő tanszékének tanára – szerk.), figyelem a pályájukat, az aktuális történéseket, ez pedig biztosan visszahat rám is.

Nem úgy gondolkodom vagy dolgozom, hogy az elejétől teljesen világos az irány, ráadásul szerintem sokkal érdekesebb, ha sokféle irányzat találkozik egy-egy művön belül. Az ember néha baktat, és nem találja azonnal a megoldást… azt hiszem, hogy már elég régóta foglalkozom festészettel, és számomra mostanra érdekesebb ez a fajta munkamódszer. Lehet, hogy ez nem stratégia, talán csak taktika? A stratégia hosszú távon működik, a taktizálás inkább pillanatról pillanatra való lépéseket jelent.

Melyek voltak számodra azok az újrafelfedezési, újragondolási lehetőségek, melyek leginkább vonzottak/vonzanak ezekben a hagyományos festészeti műfajokban?

Nem tudok erre a kérdésre egyenes választ adni. Sokáig tartott, amíg kifejlesztettem a saját munkamódszeremet. Ez azzal is összefügg, hogy az 1990-es években, amikor a Képzőművészeti Főiskolán tanultam, Szlovákiában és a térségben a klasszikus műfajok mellőzve voltak. Ma már egészen más a helyzet.

Azt gondolom, hogy minden emberre vagy alkotóra hat az, amin átment fiatal korában. Nekem ezzel kellett szembesülnöm, de nem tartom ezt traumának: ha valamire, mondjuk egy festészeti műfajra nem irányul túl nagy figyelem, az nem azt jelenti, hogy az a dolog nem létezik. Sokkal inkább jelenti azt, hogy több tér marad a nyugodt munkára. Persze rossz is, ha nincs meg a kellő figyelem, de másrészt nyomás sincs. Szerintem ilyen szempontból eléggé nehéz most a fiatal művészeknek.

Nem állnak távol tőled az intermediális átjárások sem, sőt, több szinten is kísérletezel velük. Miként próbálod a fénykép által kreált virtuális látványt reprodukálni és egyben újraértelmezni a festészet eszközeivel?

Ezt sem csinálom teljesen szándékosan, tehát nem egy előre kitalált eredmény kedvéért cselekszem. Néha csak úgy jönnek hozzám a dolgok. Persze, az intermediális meg a különféle helyekről származó dolgok. Néha nem is tudom pontosan, hogy mi az, ami befolyásol, mert sok mindent érzékelek, lehet, hogy többet is, mint kellene. Számomra ez egy elég jó hozzáállás. Arra hasonlít, amikor egy folyó közepén állsz, érzed az áramlatot, és bár körülötted haladnak a dolgok, te csak állsz. Nem törsz előre, a sodrás ellen. Ha visszagondolok a múltra, néha azt gondolom, hogy egyszerűen csak kibírtam, mert voltak, illetve néha még mindig vannak krízisek. Most sokkal érdekesebb figyelnem, hogy mi minden van, és mi minden befolyásolja a festészetet, és hogyan tud a festészet ezekből táplálkozni, és mennyire tud reagálni az új kihívásokra.

Ha visszatérünk a 90-es évekhez, amikor bejöttek az új irányzatok, – a videóművészet és a többi, akkor nagyon menő dolgok –, a festészet mintha azt mondta volna, hogy ami most történik, az nem rám tartozik. Csak késve tudott szembesülni az új technológiák teremtette helyzettel. Most pedig már nagyon izgalmas, ezt a mediális változást is magukba integráló festmények jönnek létre. Mindenesetre érdekes az a szünet, ami a kezdeti szakaszban volt tapasztalható.

Festményeiden nemcsak egyféle valóságot, hanem számos különböző valóságváltozatot, illetve olyan valóságreprezentációkat is megpróbálsz leképezni, melyek irodalmi alapművekből vagy híres képzőművészeti alkotásokból származnak. A Pozsonyi Városi Galériában megvalósított Before Metamorphosis című kiállításod festményein leginkább Ovidius, Tiziano, Kosziba Klaudia és a nézők valóságpercepciói találkoznak.^[1] A felsoroltakon kívül kinek vagy minek a valóságát próbáltad még visszaadni ezeken az alkotásokon?

Ez eléggé rizikós állítás, ahogy kiemeled ezeket a neveket, mivel elég nagy időbeli spektrumot fognak be. Az is egy bátor állítás, hogy az irodalomnak és a történelemnek ilyen fontos szerepet tulajdonítunk, mivel nem vagyok teljesen magabiztos ezeken a területeken. A Before Metamorphosis-kiállítás leginkább egy természetes folytatása volt annak a munkának, amit elkezdtem egy évvel korábban.

Sokszor mondtam, hogy az inspirációs háttér lényegében mindegy, hogy a motívum csak egy ürügy, hogy festhessek, de egyre inkább azt gondolom, hogy ez nem teljesen igaz. Igenis fontos, hogy mit választok ki, és persze, hogy miből. A festészetben komoly nehézségekkel találom szembe magam, amikor valamit nagyon pontosan át akarok venni. Általában a fényképeken látható motívumok azok, amik érdekelni kezdenek – de nem az emlékekkel kapcsolatos vonzalom miatt. A fotóra inkább úgy tekintek, mint egy rögzítő pontra, ami aztán radikális változáson esik át a festményeimen.

Az utolsó kiállításom (Before Metamorphosis, Pozsonyi Városi Galéria, 2023/2024 – szerk.) figurális képeket foglalt magába, ami nem jellemző rám. A figura mindig valamiféle szembenézés, szembesülés: ha figurát látsz a képen, akkor feljön az aha, ezt ismerem-érzés. Szerintem ahhoz, hogy valami hihető legyen a festészetben, minimálisan kétszer kell átfordítani. A kétszeres negáció valami egészen mást hoz létre. Nem tudom, hogy ez festészeti módszernek számít-e, mert ez nehezen dönthető el, de ha mégis stratégiáról szeretnék beszélni, lehet, hogy ez lenne az. Nem az a lényeg, hogy hogyan festek, mert az mindenkinél azzal függ össze, hogy milyen a temperamentuma, de nálam azt hiszem, hogy a módszer a lényeg.

Sokat gondolkodom a dolgokon, néha többet is, mint kellene, és ez azzal jár, hogy nem mindig adottak a körülmények arra, hogy festhessek, szóval a kontinuitás rengetegszer meg van szakítva. Bár tavaly ez nem így volt, mert folyamatosan dolgoznom kellett. Bevállaltam három kiállítást, ami nagyon ritka dolog. Ez a kiállítás, amiről beszélgetünk, nagyon érdekes körülmények között jött létre, tehát ha valami újszerűség érzékelhető a képeimen, akkor az talán abból ered, hogy nagyon kellett spórolnom az energiámat, hogy egyáltalán megcsináljam a kiállítást, mert többnyire arra tartalékolom magam, hogy megcsináljak egy jó képet, vagy egy olyan képet, amit már egyszerűen nem tudok többször átfordítani – most az volt a tét, hogy ezek a fordulatok működjenek a kiállításon belül.

Már röviden utaltam Ovidiusra, akinek Átváltozások című művéből a kiállítás festményei egy bizonyos mértékig ihletődtek. Ugyanakkor már a korábbi tárlataidnak is visszatérő témái voltak az antik helyszínek és a mitológiai motívumok, mint például a labirintus vagy az ősi temető. Mit jelent számodra ez a korszak, illetve annak művészi reprezentációi?

Ezek a témák bevésődtek az emberiség történelmébe és kultúrájába. Engem az foglalkoztat, hogy általuk megkérdőjelezhessem a festészetemet. Ezek a kérdésfeltevések olyan gondolatokat eredményezhetnek, amelyek a megszokottól eltérő válaszokat igényelnek.

Vannak sorozataim, amelyek Piero della Francesca művészetére utalnak – ezek szintén kitettek egy egész, saját kiállítást. A komolyabb érdeklődésem a festmény felülete és struktúrája iránt itt kezdődött. Azon a kiállításon (Hamu és kén/Popol a síra/Ash and Sulphur, Krokus galéria, 2018 – szerk.), ami már több, mint öt éve volt, egy olyan eljárást használtam, ami pentimenti néven ismert, és szándékváltozást jelent, de nemcsak abban az értelemben, hogy átfestek valamit, ami pillanatnyilag nem tetszik, hanem ebben az esetben egy totális, radikális átváltozást is jelentett.

Ezeken a műveken arra használtam a hamut, hogy betemessem vele azokat a régi festményeimet, amelyekkel nem voltam elégedett. Ez utalás a változásra, átváltozásra, mivel az időről való gondolkozás nagyon közel áll hozzám, és talán ezt az aktuális kiállítást is azért neveztem el Before Metamorphosis-nek, vagyis Változás előttnek, mert nem magukat a változásokat veszem figyelembe, nem is az eredményüket, hanem az azt megelőző pillanatot.

Köze lehet ennek az antik mítoszok és tragédiák sajátos időszemléletéhez, mely értelmében a történet hőse nem kerülheti el végzetét? Hathatott ez a festményeid időkezelésére, időábrázolására?

Szerintem igen, és nagyon segített az is, hogy kutattam. Bár a munka elején tudatosítottam, hogy nem vagyok képzett a történeti témákban, de érdekelnek, és azt hiszem, hogy rájöttem összefüggésekre is. A kutatás sokat segített abban, hogy átéljem a motívumokat, ha lehet így mondani. Az is nagyon sokat segített, hogy bizonyos jeleneteknek nagyon sokféle ábrázolása van az antik mitológiában. Ezek a motívumok és témák a kollektív emlékezet részét képezik: ha valakinek azt mondom, hogy Nárcisz, akkor eszébe juthat az a kép, amin egy fiatal fiú a tükörbe néz, és szembesül a saját szépségével. Ha valakiről azt mondjuk, hogy nárcisztikus, akkor arra gondolunk, hogy nem tud túllépni az önimádatán; azonban rátaláltam egy teljesen más ábrázolásra is, ami szerintem Nárcisznak nem az arcát, nem is a szépségét jelzi: ezen a fiú teljesen bele van borulva egy nárciszba, és ez számomra megfordítja az ábrázolás jelentését is.

Tehát azok a motívumok ragadják meg a figyelmemet, amelyek már átmentek egyfajta változáson – esetleg én teszem hozzájuk azt a változást, amire a festmény szempontjából szükségem van. Általában olyan motívumokat válogatok, amelyeknek része egyfajta nyugtalanság, és ez provokálja az én további lépéseimet is.

Az Irodalmi Szemle 2019-ben megjelent 3. számát a te munkáiddal illusztrálták. A munkásságodat ismertető szövegben ez olvasható: „Gyakran alkalmazza a roncsolás, elkenődés, szétitatás eszközét is, efemerré, múlandóvá téve így a munkákat.” Mit jelent számodra a múlandóság és átalakulás kapcsolata? Hogyan tudod festményeidben a hiányt, a veszteséget valamiféle többletként ábrázolni?

Érdekel, hogy a dolgok nem állandóak. Szerintem a festészet számára nehéz, hogy a múlandóságot megragadja, viszont a múlandósággal való foglalkozás számomra egy természetes dolog. Sok ember azt hiszi, hogy a festészet egy statikus dolog, és persze én is folyamatosan szembesülök vele, hogy a festmény elkészítése sok időt igényel, így nem lehet megragadni vele a gyors változókat. 

De milyen idő az, ami a festmény elkészülte során történik? Az időkategóriákat az ember találta ki, valamilyen okból, valamilyen irányítás vagy dinamika megvalósítása céljából. Lehet, hogy ez klisé, de ha festesz vagy alkotsz, akkor az idő múlását nem nagyon veszed számításba, illetve az az ideális, ha nem veszed számításba. Ez az időszemlélet a képeknek is a részévé válik, és ami hat bennük, az talán ez: hogy amikor csinálod, akkor másképp kapcsolódsz a valósághoz, és mindenhez, amit képes vagy megragadni. Reménykedem abban, hogy az én dolgaimban is van valami abból, ami a pillanatnyi pillantásokban fellelhető.

Ugyanebben a folyóiratban Szili József Hegedű-idő című versében így fogalmaz: „mert idétlen ami időtlen”. Mi a véleményed erről? Te is ettől az „idétlen időtlenségtől” próbálod megóvni a festményeidet? Ezért vetül vissza bennük az elkerülhetetlen jövő?

Szerintem ez nagyon individuális dolog, és ha van is ilyen szándék, én nem szeretném ezt kikényszeríteni. Lehet, hogy nem is mindig sikerül, és a festmények nem mindig vannak ilyen hatással az emberekre. Bár sokszor tapasztalom azt, hogy a képek egyfajta megnyugvást, vagy a gyerekkorba való visszatérést idéznek elő. Ami érdekes, hogy ezek nem minden esetben látható emlékek: néha illatok vagy helyzetek, ami azért különleges, mert nem tudatosan csinálom.

A Before Metamorphosis-kiállítás nagy hangsúlyt fektet Aktaión és Diana mítoszára, melyben az istennő szarvassá változtatja az őt megleső vadászt. Ez a tárlat azonban mintha visszafelé mesélné el a jól ismert történetet. A mítosz kollektív emlékezetben élő következménye felől ragadja meg azt a pillanatot, amikor az átalakulás még nem ment végbe.^[2] Hogyan tudsz ennyi dinamikát belevinni ebbe a térben kimerevített pillanatba?

Ezt a témát valóban nagyon izgalmas volt megfesteni. Pontosan emlékszem, ahogy csináltam az átmeneteket: hogy működjön a pillanat, amikor a vadász még hallja a saját hangját, de a külseje már nem emberi. És benne van az istennő akaratlan megalázása is – ez Diana elpirulásával van kifejezve a festményeken.

Ez az egyetlen kép, aminek más formátuma van. Bár megcsináltam még egy változatot, azt nem állítottam ki. Lehet, hogy egy következő kiállításon bemutatom majd, amin olyan sorozatok lesznek kiállítva, amelyekkel 2015 óta foglalkozom. A kiállítás képeit nem a közös téma fogja majd össze, hanem az a módszertani választás, hogy miért csinálok mindig kettő vagy akár négy változatot is ugyanabból a témából. (A kiállítás az interjú felvétele óta megvalósult, és 2024. április 14-ig látogatható a Kiszucai Galériában. – szerk.)

Nem úgy állok hozzá, hogy a különböző verziók vázlatok vagy előtanulmányok lennének; elkezdem a festést, majd leállítom, vagyis nem fejezem be vagy nem folytatom, de nem azért, mert már biztos vagyok benne, hogy így a legjobb. Azért teszek így, mert valami olyat találok benne, amit ha folytatok, akkor elzavarom azt, amit ott és akkor érzékelek benne. Így jönnek létre a sorozatok és a ciklusok.

De ha visszatérünk ehhez az egy képhez, amely Dianát és Aktaiónt ábrázolja, tulajdonképpen két isteni lényt, akik mégis nagyon emberszerűek, hiszen ugyanúgy néznek ki, mint mi, mégis emberen túli tulajdonságaik is vannak. Ez egy olyan szempont, ami engem nagyon felcsigázott. A képen látható jelenet tulajdonképpen arról szól, hogy Aktaiónt nem ismerik fel a saját kutyái, mert átváltozik állattá, és azok a kutyák, amelyek korábban mindig szót fogadtak neki, megtámadják. Alakján még nem jelentek meg az egyértelmű jelek, például még nincs rajta szőrzet, mégis tudjuk, hogy valami átalakulóban van.

Úgy döntöttem, hogy a kutyákra terelem a figyelmet: a festmény azt a pillanatot ragadja meg, amikor a kutyák meg vannak tévesztve. Ami tanulságos lehet az embereknek is: amikor magabiztosak vagyunk, és azt hisszük, hogy kontrolláljuk a környezetünkkel való kapcsolatunkat, valójában épp ekkor nagyon törékeny az emberekhez, az állatokhoz, a környezethez való viszonyunk.

A festményen a zöld szín használata a növényekre, az élővilágra utal, ami az eredeti ábrázoláson nem jelent meg, mert ez a jelenet egy kősziklába volt belefaragva, egy ókori szicíliai templomban.

A festményeid átváltozás-motívuma a keleti filozófia spirituális tanításaival is ötvöződik. A lélekvándorlással kapcsolatos nézetek hogyan hatottak az alkotói szemléletedre, és arra, ahogyan a festészet szerepére tekintesz?

Ez nagyon nagyon jó és fontos kérdés. Ezt úgysem hagytam volna ki, mert nagyon fontosnak tartom elmondani, hogy ezt a kiállítást, illetve az After Virtue címűt is egy fiatal kurátorral, Matúš Novosaddal hoztuk létre, aki szintén festő, és már hosszabb ideje együttműködünk, de ez volt az a két kiállítás, amit tulajdonképpen együtt csináltunk. Nagyon érdekes módszert választott, amikor a kiállítás szövegeit megírta. Sajátos és önálló szövegeket hozott létre, amelyek egyenrangúak a képanyaggal. Ez nemcsak azt jelenti, hogy ismerte a munkákat és képes volt kapcsolódni hozzájuk, de még sokkal többet is. Egy intellektuális és spirituális légkört is jelent, amivel ő is körülvette a gondolatokat és az ötleteket. Lehet, hogy az írása kissé szokatlan, de azt hiszem, hogy a kortárs művészetről és kortárs festészetről lehet úgy is beszélni, hogy bele van vonva az irodalom is, vagy egyéb, művészettörténeti és filozófiai szempontok is.

Ha elolvasod a szöveget, első olvasásra talán bonyolult, sok ráutalást és nem megmagyarázott dolgot tartalmaz, de ha figyelmesen olvasod, rájössz, hogy amit a szövegből érzékelsz, az nagyon közel áll ahhoz, amit a kiállításból is érzékelhetsz.

Január 24-én csinálunk egy workshopot a kiállításon belül (az interjú felvétele még a kiállítás nyitvatartása alatt, és a workshop megvalósulása előtt készült – szerk.), ahol sötétben fogunk festeni világító festékekkel. Fontos lépésnek tartom, hogy ezzel a programmal nyitunk a közönség felé, és nemcsak a titokzatos képek és a titkokkal átszőtt szövegek maradnak utána. Talán sokszor én is elrejtem magamat és a dolgaimat, de most már kicsit más a helyzet, akár amiatt is, hogy most ennyit beszélgetünk erről a kiállításról. Ami nagy kihívás számomra, mert nem szoktam ennyit nyilatkozni.

A Before Metamorphosis tárlatán megtekinthető négy, egymást követő festmény, melyek mintha egyetlen folyamatot vezetnének végig. Az első alkotás szinte kivehetetlen sötétségéből fokozatosan bontakozik ki a látvány, mely leginkább a harmadik képen ölt felismerhető alakot, majd a negyediken ismét elmosódik, elhomályosul, de merőben eltér az elsőtől, mivel már nem tér vissza ugyanabba a sötétségbe.^[3] Tudatosan választottad ezeket az izgalmas színátmeneteket az átváltozás fázisainak ábrázolására, vagy inkább ösztönösen történt?

Elhatároztam, hogy egyetlen motívummal fogok dolgozni, és ez utalás volt az előző, After Virtue című kiállításra is, ami egy éve volt ugyanennek az épületnek (Pálffy-palota, Pozsony – szerk.) a pincehelyiségeiben. Azoknál a festményeknél az utolsó réteget egy lumineszcens anyag képezte, ami kizárólag UV-fény hatására világított, illetve mutatott meg részleteket. Ezzel a láthatatlan valósággal való szembesülés élményét szerettem volna átadni. Amikor valamit tenni kell azért, hogy valami láthatóvá váljon, mivel az adott dolog nem mindenkinek mutatkozik meg, vagy nem mindig, nem minden alkalommal. Remélem, hogy ez nem úgy hangzik, mint egy kényszeres misztifikálás, mert ezek létező dolgok. A gombák tényleg világítanak a sötétben. Nagyon szép és megható, ha ilyesmivel találkozol a természetben, és pont erre gondoltam, amikor festettem ezt a sorozatot – bár a motívum az megint egy antik mitológia részletéből származik, ezúttal Perszephoné és Démétér istennők jelenetei láthatóak. Az ábrázolás ezúttal is egy domborműből ered, amelyen a kezek valószínűleg a két istennőhöz tartoznak, azonban az én ábrázolásomban több a kéz, és néha nem világos, hogy mit tartanak – szerintem gombát. Ezekhez az istennőkhöz ismert és érdekes misztériumok fűződnek, az eleusziszi misztériumok, amelyek számomra is fontos inspirációs források voltak.

Az After Virtue című kiállításod mintha szintén egyfajta fordított időrendben próbált volna kapcsolatot teremteni a jelenlegivel, a Before Metamorphosis-szal.^[4] Milyen mértékben járult hozzá ezen tárlatközi párbeszéd lehetőségéhez, hogy az After Virtue alkotásai a pozsonyi Pálffy-palota sötét pincehelyiségeiben, míg a Before Metamorphosis festményei annak legfelső emeletén lettek kiállítva?

Ez egyáltalán nem volt előre megtervezve. Mondanám, hogy ez puszta véletlen, bár semmi se véletlen. A Before Metamorphosis nem lenne After Virtue nélkül, de tulajdonképpen eredetileg csak After Virtue-ról volt szó. Mikor megcsináltam  az első kiállítást, akkor adódott ez a lehetőség.

Az After Virtue-kiállítás festményein látható pöttyök az öregedés egyik alapvető jelére, a májfoltokra emlékeztetnek. Gondoltál erre az analógiára a képek festésekor? Vagy ennél intuitívabban választottad ezt a pöttyözési technikát a múlandóság érzékeltetésére?

Erre eddig nem gondoltam. Pedig érdekes párhuzamnak tűnik, amire eddig senki nem hívta fel a figyelmem. Ez egyfajta elsajátított pöttyözés vagy dripping (csepegtetés – szerk.), aminek vannak bizonyos módszerei, mert nem mindegy, hogy hogyan esik a csepp a felületre. Egyrészt van az egészben valami véletlenszerűség, másrészt a valóságban látható felületek (például a zuzmókkal és mohákkal borított régi sírkövek) leképeződései. Az ezeken látható szürkés árnyalatok nagyon izgalmasak számomra.

A kiállítási anyag elkészítéséhez ösztöndíjat is kaptam, ami elég kivételes dolog, mivel nem szoktam így dolgozni. Egy-két héttel azután, hogy értesültem az ösztöndíjról, kitört a háború Ukrajnában, ami annyira lesújtó volt, hogy bár az egyik oldalon ott volt a most alkothatsz, amennyit bírsz-életérzés, de másrészről ott volt a nagy kérdés, hogy ilyen körülmények között mégis mit? Nagyon nehéz volt akkoriban másra koncentrálni, mást csinálni, és egyáltalán nem volt mindegy, hogy milyen témával fogok foglalkozni.

Akkoriban sokat jártam temetőkbe, és arról gondolkodtam, hogy az emberek mire képesek. Azt hiszem, hogy a régi temetők sírkövei sokat elárulnak arról, hogy hogyan bánik az emberiség a halállal, vagyis a halottakkal. Azt kezdtem el figyelni, hogy hogyan néznek ki ezek a terek, és felfigyeltem olyan dolgokra, amelyeket azelőtt nem vettem észre. A képekbe belekomponáltam a felületek iránti vonzalmamat, és belekomponáltam láthatatlan létezőket is, például gombákat. Azt szerettem volna megmutatni, hogy mi marad utánunk, és hogy a természet majd valahogy boldogul, ha hagyjuk. De azt nem gondoltam, hogy ezt egyetlen nagy képben meg tudnám fogalmazni, és ezért választottam megint a sorozatban való munkát.

Ezzel a tárlattal párhuzamosan nyílt meg A megmentés ritmusa című kiállításod, mely 2023. november 10-től 2024. szeptember 29-ig tekinthető meg a selmecbányai Jozef Kollár Galériában (az interjú elkészülte óta Kosziba Klaudia is aláírta a nyilatkozatot, amiben elhatárolódik a galériát fenntartató intézmény jelenlegi vezetésétől, és idő előtt bezárta saját kiállítását – szerk.). A kiállítótér ebben az esetben is interakcióba lép a kiállított elemekkel. A gombák nem rekednek a kétdimenziós reprezentáció keretei között, hanem kilépnek onnan, és a bejárható tér részeivé válnak. Ahogyan a sötétség-fény kettősségének is ismét van jelentősége, hiszen a gombák csak a sötétben világítanak. Mennyire fontos számodra a kiállítótér és az alkotásaid közötti interakció?

Nagyon fontos, ugyanakkor nem tudom befolyásolni, hogy merre nézzen a néző, vagy mit figyeljen. Mindenkinek megadom a bizalmat, hogy azt csinál a kiállítással, amit akar. A selmecbányai projekt annyiban más volt, hogy előre tudtam, hogy nem szeretnék képeket festeni, már csak azért is, mert a galériának nagyon speciális, a természetvédelmi kérdésekre érzékenyen reflektáló programja van (a galéria a Bányászati Múzeum része, mindkettő a Környezetvédelmi Minisztérium alá tartozik – szerk.), vagyis sajnos már csak volt, mivel nagyon radikális dolgok történtek ott (Kosziba Klaudia Zuzana Denková igazgatónő azonnali, indoklás nélküli leváltására utal – szerk.).

Ezeket a tényeket, a tér adottságait előre átgondoltam, és elhatároztam, hogy olyan munkát szeretnék csinálni, ami mozog és nagy és világít. Távol állnak tőlem ezek a fordulatok, úgyhogy tudtam, hogy ez is valami finoman működő dolog lesz, és azt hiszem, ez sikerült is. Persze ezekkel a lumineszcens, világító alapanyagokkal nehéz dolgozni, könnyen giccsbe fordulhat az egész. Félek az ilyesmitől, és sokszor jót mulatok az ötleteimen, de végül nem valósítom meg őket, mert tudom, hogy kisiklanának abból, amit ténylegesen meg tudnék csinálni. Úgyhogy ez a kiállítás nagy kihívás volt számomra. Végül egy egyszerű dolgot találtam ki, ami szerencsére működik is.

A megmentés ritmusa című kiállításon Szőke Erika szlovákiai képzőművész is részt vesz vendégként. Dolgoztatok már együtt korábban? Van valami fontos kapcsolódási pont a művészi látásmódotokban, témaválasztásaitokban?

Nagyon örülök, hogy sikerült ez a fajta együttműködés Szőke Erikával, akivel egyébként is szoros barátság köt össze. Voltak közös ötleteink, illetve korábban is hoztunk már létre közös munkákat vagy alkottunk egymás mellett. Jelenleg is egy közös kiállításon dolgozunk, ami remélem, sikerülni fog (Kosziba Klaudia és Szőke Erika közös, Élettelen élet című kiállítása 2024. március 27-én nyílik meg a somorjai At Home Galleryben – szerk.).

A megmentés ritmusa valamilyen értelemben egy első próba volt, az első olyan kiállítás, amikor egy közös ötletből, közös kísérletezésből indultunk ki. Erika nagyon jól kiegészíti az én monumentális objektemet a saját módszereivel létrehozott, fénykép alapon működő képobjektumaival, ahol szintén szerepet kapnak a világító rétegek. A képei kapcsolódásokat ábrázolnak, a motívumok is utalnak valamifajta összekapcsolódásra, és végül ott vannak az objektek alapját képező micéliumfonalak, amelyek szintén „összekapcsolnak”.

Egy másik közelmúltbeli kiállításodnak (A gombák megáldása, 2023. október 6. – november 2. között, Galéria19, Pozsony) is a gombák voltak a témái. Meg tudnád fogalmazni, mit jelentenek számodra ezek az élőlények?

Csodálom őket, tökéletesek. Magukban hordozzák a változás lehetőségét, amiről az elején sokat beszéltünk. Elképesztő, hogy hogyan mutatkoznak meg. Vannak, akik szeretik a gombákat, vagyis szeretnek gombászni, és vannak, akik nem szeretik őket – én az elsők közé tartozom. Van egyfajta vonzalmam a gombák felé, mondhatjuk úgy is, hogy a mániáim. Bár tavaly ősszel csak festettem a gombákat, egyszer sem voltam gombászni, mert nem volt rá időm.

Ha jobban megfigyelnénk azt, ahogy a gombák együttműködnek a földalatti, számunkra láthatatlan szférákban, akkor lehet, hogy jobban megértenénk, hogy együttműködni muszáj, mert anélkül egyszerűen nincs tovább. Ha úgy gondoljuk, hogy a művészetnek kell, hogy legyen valami értelme, hogy közvetítenie kell valamilyen üzenetet az emberek felé, mert hát többnyire az embereknek szól, akkor részemről ez volna az.

A Galéria19 oldalán ezt olvastam a kiállításról: „Mintha egy különös fénnyel izzó túlvilági vagy víz alatti térbe pillantanánk be, amelyben medúzák, buborékok, vagy megtestesülésre kész lelkek éteri alakjai csillognak.” Erre pedig gyönyörűen rímelnek Nemes Nagy Ágnes Között című versének következő sorai: „az élő pára fái, felkanyarodva / akár a vágy, a fenti lombba, / percenként hússzor lélegezni / a zúzmarás, nagy angyalokat.” Nemes Nagyhoz hasonlóan téged sem csak az emberi és a nem-emberi közöttisége érdekel, hanem a természet és valamiféle transzcendencia közötti valóság vagy létállapot is. Mesélnél erről?

Előfordul, hogy az emberek egészen mást látnak a festményeken, mint amire én gondolok festés közben, ami teljesen rendben van. Épp ezen a kiállításon fordult elő, hogy tárlatvezetést tartottunk középiskolásoknak, és páran közülük, annak ellenére, hogy a címben is szerepel a gomba, mégis a medúzát és egyéb tengeralatti lényeket érzékeltek benne, és engem ez egyáltalán nem zavar. Lehet, hogy ezek a dolgok a tudatalattiból szivárognak át.

2023 egy rendkívül produktív és mozgalmas év volt számodra a művészi aktivitásod szempontjából. Hogyan éled ezt meg?

Túléltem. Kicsit gépesítettem magam, és remélem, hogy ennek nem lesz negatív hatása arra nézve, ami ezután jön. Azt hittem, hogy ez egy kivételes év volt, de úgy látszik, hogy mégsem, mivel már idén is sorakoznak a dolgok. Egyrészt nagyon csodálkozom, és nem is értem; másrészt örülök. Mintha kitágult volna egy szűk átjáró. Jól érzem magam, ami meglepő, mert az év elején elég nehéz meghatározni, hogy mi vár ránk.

Borítókép: Kosziba Klaudia a Pozsonyi Városi Galériában (fotó: Barbora Girmanová)

---

^[1] Kosziba Klaudia alkotásai Ovidius Átváltozások című alapművére, illetve Tiziano Aktaión halála című festményére is rájátszanak.

^[2] Kosziba egyféle fordított időrendben ábrázolja a jól ismert mítoszt, az átalakulás pillanatába kódolva annak elkerülhetetlen beteljesülését, azáltal, hogy két létállapot között láttatja Aktaiónt.

^[3] Az első festményen leginkább a fekete tónusok dominálnak, mely a dekarmizáció reprezentációjaként is értelmezhető. A második képen megannyi árnyalat kerül a vászonra, a füstszerűen egymásba mosódó kék, lila, zöld, sárga tónusok a következő fázisként interpretálhatók, melyben az átalakulás, azaz a rekarmizáció kezdetét veszi. Majd a harmadik alkotáson a leginkább kivehető a látvány, emberi kezek és gombák interakcióját láthatjuk. Ez utalhat a megtestesülés fázisára, melyben minden mindennel összekapcsolódik. Végül a negyedik festményen ismét elmosódnak a részletek, a körvonalak, de az első fázis sötétségével ellentétben itt válik a leghangsúlyosabbá és a legélénkebbé a színátmenet. Mindez érzékeltetheti a művész ábrázolásmódjára jellemző kettősséget, hiszen a látvány az enyészet irányába mozdul el, mégis valamiféle többlettel telítődik ezáltal.

^[4] A két kiállítás feltételezhető kapcsolata szintén Kosziba sajátos időszemléletére reflektál, ugyanis az After Virtue című kiállítás, mely a veszteségtapasztalat után ragadja meg a pillanatot, időben megelőzte a Before Metamorphosis-t, mely pedig a hiány, a veszteség előtti pillanatot örökíti meg.