„Egy körzőhöz volnék hasonlatos, amelynek acélcsúcsa Rozsnyóba van szúrva”

Tichy Gyula grafikus és festőművész tárlata a Magyar Nemzeti Galériában

A rimaszombati születésű Tichy Gyula (1879–1920) kamarakiállítása a Magyar Nemzeti Galéria első emeletének grafikai kabinetjében és annak előterében látható 2023. március 5-ig. A tárlat kurátora, Földi Eszter a Galéria 19-20. századi Festészeti és – a közelmúltban mintegy ötven új Tichy-művel gyarapodott – Grafikai Gyűjteményéből válogatott anyaggal az életmű eddigi legteljesebb bemutatására vállalkozott a kis méretű térben.

Tichy Gyula munkássága még szakmai körökben is kevéssé ismert, mely többek között azzal magyarázható, hogy élete jelentős részében viszonylagos elszigeteltségben élt Rozsnyón, és sem ekkor, sem ezt követően – mind ez idáig – nem igazán nyílt lehetőség művészetének önálló kiállítás keretében való megismerésére. Ez a mostani kiállítás tehát Tichy Gyula egyik első egyéni tárlata, [1] ahol a szintén festő és grafikus öccse, Tichy Kálmán (1888–1968) művei nélkül válik tanulmányozhatóvá művészete.

Kálmán, aki korán elhunyt bátyja életművét megőrizte az utókornak, jobban beleillett a 20. század elejének művészeti tendenciáiba, munkái könnyebben értelmezhetőek, befogadhatóak voltak a korabeli kritika és közönség számára, ezért közös kiállításaik alkalmával is nagyobb arányban szerepeltették az ő műveit. Még első, a 20. század második felében megvalósult bemutatkozásukon, a Magyar Nemzeti Galéria 1979-es emlékkiállításán is Kálmántól láthattak több grafikát a látogatók. Napjainkra megítélésük megfordult: a mai kritika már Gyula oeuvrejét tartja figyelemre méltóbbnak, eredetinek és modernnek.

Nemcsak a két testvér munkásságáról alkotott kép változott meg, hanem Tichy Gyula festészeti és grafikai alkotásainak értékelése is: a mostani tárlaton sokkal nagyobb hangsúly helyeződik a grafikai anyagra a festményekkel szemben, jelezve azok kvalitását és az életműben betöltött meghatározó szerepét.[2] Tichyt főként pályája korai szakaszában foglalkoztatta a festészet, később azonban egyre ritkábban festett, melyben folyamatosan kiújuló betegsége és anyagi körülményei is közrejátszottak. A most kiállított nyolc festménye közül önarcképe és a rozsnyói virágos udvart ábrázoló műve a tárlat előterében kapott helyet, amely a művész életének, legfontosabb helyszíneinek, művészeti közegének bemutatását szolgálja.

A kamaraterembe belépve az első falon látható néhány festmény (Séta a falakon túl, 1909; Királyasszony néném II., 1908; Endre királyfi Bizáncban, 1910 körül) témáját egy elképzelt magyar történelemből meríti. A stilárisan a gödöllői művésztelep és Gulácsy Lajos[3] törekvéseivel rokon szecessziós-szimbolista kompozíciókat a stilizáltság, a dekorativitás, a mély, bársonyos színek használata és a síkszerűség jellemzi. A három változatban is megfestett Királyasszony néném című képe irodalmi indíttatású, Arany János Zách Klára című balladájának kezdő jelenetét örökíti meg: „Királyasszony, néném,/ Az egekre kérném:/ Azt a rózsát, piros rózsát/ Haj, beh szeretném én!”

1909-1910 körül Tichy több festményt is készített Rozsnyó város életéről naturalisztikus felfogásban, élénk színekkel, sokszor szokatlan, meglepően eredeti nézőpontot megvalósítva. Ezek a látványra építő képek (Rozsnyói városkép, 1909 körül; Heti piac Rozsnyón télen, 1910) hűen ábrázolják a századeleji gömöri kisváros egykori atmoszféráját, jellegzetes alakjait, piacozó asszonyait. Ez a téma azért is kerülhetett előtérbe Tichy életművében, mert budapesti mintarajziskolai tanulmányait és sikeres rajztanári pályakezdését követően ekkortájt költözött végleg haza gyakori megbetegedései, hosszúra nyúló lábadozásai miatt. Budapesti kapcsolatait azonban nem szakította meg, rendszeresen kiállította munkáit a KÉVE (Magyar Képzőművészek és Iparművészek Egyesülete) művészegyesület tagjaként. Később egyik levelében így írt vidéki otthonáról és a fővároshoz fűződő viszonyáról:

„Egy körzőhöz volnék hasonlatos, amelynek acélcsúcsa Rozsnyóba van szúrva, a ceruzás vége pedig Pesten írja a magyar kultúrtörténet számára betűit”.

Tichy Gyula figyelme pályája második felében fordult a sokszorosított grafika és a rajzművészet felé, mely műfajok hazánkban éppen a századforduló táján váltak technikai eszközből művészi kifejezési formává, kisművészetből a képzőművészet szerves részévé.[4] A kiállítás mintegy hetven művel, három egységre bontva – Gondolatok grafikában elbeszélve: a linóleummetszés évei 1908–1913; Fantázia és tudomány; Utolsó évek: irodalom és rajz között – mutatja be ezt az időszakot.

1906 őszén Tichy Gyulát – az öccse által Münchenből hazahozott Dürer-metszetek reprodukcióinak hatására – erőteljesen foglalkoztatni kezdte a fametszés technikája. Még ebben az évben Morelli Gusztávhoz, a magyarországi fametszés nagymesteréhez fordult kérdéseivel, aki válaszlevelében tanácsokkal látta el a művészt. E kísérletezés eredményeként születtek meg A múzsa csókja (1907) és a Nő virággal (1907) című lapok, melyek még kissé esetlenek, de már megelőlegezik Tichy komponálási tehetségét.

1908-ban továbbképezte magát Olgyai Viktor grafikai szaktanfolyamán a Mintarajziskolában, ahol megismerkedett egy új technikával, a linóleummetszéssel, melynek egy év alatt kiforrott stílusú mesterévé vált, s a későbbiek során is szinte csak ezt az egy magasnyomású eljárást alkalmazta mint mondanivalójának legjobb kifejezőeszközét. Az elkövetkezendő években készített művei a korszak hazai grafikai terméséből kiemelkedő alkotások, mind tematikájukban, mind kivitelezésükben rendkívül eredetiek.

Tichyt a kor modern eszméi és aktuális kérdései foglalkoztatták, mint a női szerepek, a város és vidék ellentéte, a technika problémája, mely gondolatok allegorikus formában jelentek meg metszetein.

Képalkotó módszerei közé tartozott a fogalmi ellentétpárok alkalmazása: Szeszély és akarat (1908), Pillanat és évezred (1909), Kultúra és naivság (1913 körül). Egyszín nyomású lapjain jellegzetes színeket – indigót, barnát és zöldet – használt, melyek sokkal légiesebbé, artisztikusabbá tették műveit a fekete nyomatoknál. A szecesszió lineáris, síkszerű, ornamentális formanyelvét hordozó lapjaira a japán fametszetek egymás fölé halmozott dekoratív motívumai, (feledi gyűjtőkörútjai nyomán) a népművészet, a kortárs angol (Walter Crane, Aubrey Beardsley) és bécsi szecessziós művészek (Gustav Klimt) stílusa is hatott.

Első igazi szakmai sikerét a Haldokló tavasz (1909) című linóleummetszete hozta meg számára, mely 1909-ben szerepelt a Műcsarnok nemzetközi grafikai kiállításán, és rangos folyóiratok (a Magyar Iparművészet és A Ház) is publikálták. A sötét és világos részek kontrasztjára építő lapon a Nyarat megtestesítő, robusztus, érett asszony tartja karjában a Tavaszt, egy erőtlen, fiatal nőalakot. Tichy a számára fontos művet az ugyanebben az évben kiadott Egy tusos üveg meséi című grafikai albumában is szerepeltette. A cinkográfiai nyomdai sokszorosítás technikájával készült képeket tartalmazó kiadvány mellett az eredeti tollrajzokból is bemutat a tárlat egy válogatást (Ígérkezik a tavasz, 1908; Város és falu, 1908). A kötet előszavát Bálint Aladár, a Nyugat művészeti kritikusa írta: „És elindult a Kéz. Alig egy tenyérnyi az a fehér sík, melyet befut, és mögötte uj csodák erdeje, egész világ.” Ez az idézet az album belső címlapképéhez, illetve Tichy egy másik grafikai munkájához, a KÉVE második kiállításához tervezett plakátjához is kapcsolódik, melyen autográf feliratként szintén ez szerepel: „És elindul a kéz…” Ez a gondolat arra utal, hogy a művészi idea elsőként a papírra vetett vonalban testesül meg. A kép művészi hitvallásként is értelmezhető, mely hangsúlyozza a rajz, a grafika elsődlegességét, az alkotó kezek jelentőségét, a női alakot öltő képzelőerő fontosságát.[5]

Tichy Gyula pályája elejétől kezdve kedvelte és művelte a tollrajz műfaját. A Magyar Nemzeti Galériában jelenleg kiállított, az 1910-es évek első felében keletkezett rajzain radikális szemléletváltás figyelhető meg stílusban és tematikában egyaránt. A korábbi szecessziós formanyelve fellazult, és egy új, természetesebb, bár némileg archaizáló stílusban kezdett el alkotni. Tichy kezdettől fogva meglévő műszaki[6] és természettudományos érdeklődése ebben az időszakban mélyült el; 1912-ben vásárolt látcsövével az eget fürkészte (Látcsővel, 1912 körül), fizikai (elektromossággal és optikával kapcsolatos) és kémiai (kristályokhoz fűződő) kísérleteket végzett. Ezekből a – fantasztikummal ötvöződő – megfigyelésekből indulnak ki rajzai, melyeken tudósok láthatók kutatólaboratóriumaikban különös, futurisztikus szerkezetekkel (Tudós, 1912) és sokszor meztelen nőalakok társaságában (Mrs. Omikron’s Loves, 1910-es évek).

A hagyatékban fennmaradt néhány érdekes, meghökkentő, az életmű korábbi szakaszaitól elkülönülő tanulmányrajz (Fejtanulmány számokkal, 1912; Kétfejű fantázia figura, 1912 körül), melyeket Földi Eszter, a kiállítás kurátora Tichy mérnöki, fizikusi gondolkodásának újabb megnyilvánulásaiként értékel, és „mérnökrajzoknak” nevez. Ezek a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe újonnan került lapok sokkal kisebb méretűek (160×115 mm) a tárlaton bemutatott többi rajzhoz, metszethez képest, ezért feltételezhető, hogy ezeket a művész nem kiállításra szánta, hanem saját maga számára készítette, vázolta fel. Tichy oeuvrejét az 1980-as évektől tanulmányozó Foltin Brunó lelkész, művészettörténész azonban korát meghaladó, progresszív törekvésekként hivatkozott ezekre a rajzokra, Kassák Lajos és Moholy-Nagy László 1920-as évek elején alkotott avantgárd szellemű, konstruktivista műveivel hozva párhuzamba Tichy munkáit.[7]

E mostani tárlat kurátora mindezt azzal cáfolja, hogy Tichy Gyula 1918-tól élete végéig írt (befejezett) önéletrajzi szótárában – mely ábécébe rendezett címszavakban tartalmazza az alkotó pályájának meghatározó eseményeit, műveit, személyeit, tárgyait – egyetlen alkalommal sem utalt az avantgárd irányzatok munkáira gyakorolt hatására. Tichy életműve azt gondolom, hogy ennek ellenére semmit sem veszít egyediségéből és kvalitásából.

Rajzainak egy csoportján Dalmácia karsztos hegyvidékének sziklái, szakadékai köszönnek vissza, melyek 1912 tavaszán, Velencéből való hazatérésekor gyakorolhattak rá mély benyomást. Ez a táj fenyegető, nyomasztó vidékként jelenik meg lapjain, melyet rémisztő, torz lények népesítenek be (Fantómok országa, 1913; Az útvesztő, 1912-1915). Ugyanennek a képzelt világnak az írott megfogalmazása a Mars rabjai című befejezetlenül maradt tudományos-fantasztikus regénye,[8] amely szintén egy nyomasztó, nem evilági környezetben játszódik, ahol a szereplőkkel különös, nehezen értelmezhető dolgok történnek.

A Tichy Gyula munkásságát jórészt kronologikusan végigkövető kiállítás záró része az alkotó utolsó éveiről (1914–1920) szól, amelyben a rajz mellett fontos szerepet játszott az írás is. Az első világháború kitörése nagyon elkeserítette a művészt, több, ekkor keletkezett tollrajza is a hadi eseményekre reflektál. Az egyik lap Antwerpen ostromát dolgozza fel, melynek központi alakja egy halászhálóba csavarodott, a védtelen várost megszemélyesítő meztelen nő, aki kétségbeesetten figyeli a feje felett köröző vadászrepülőt. Másik két, karikatúrának is beillő rajza – Gorizia (Görz I-II.; 1916) címmel – a kisvárosra támadó olaszokat a szerelmi téboly megszállottjaiként ábrázolja.[9]

Életművének utolsó, nagyszabású rajzciklusát 1916 őszén kezdte el Jóslat címmel, mely az ezt megelőző komorabb, valós háborús incidensekre fókuszáló műveihez képest naivnak, meseszerűnek hat. Ez a sorozat megható (és kissé megmosolyogtató) művészi misszió a háború menetének megfordítására, a magyarok győzelmének elérésére.

A háború által felszított magyarságtudatot és a művész tudományos érdeklődését ötvöző lapokon olyan utópisztikus elképzelés bontakozik ki,

ahol a nemzet feltámasztott nagyjai – Petőfi Sándor, Széchenyi István, Madách Imre, Jókai Mór, Benyovszky Móric, Kőrösi Csoma Sándor, Bolyai János és Hell Miksa – fantasztikus szerkezeteket alkalmazva és a természeti erőket is szolgálatukba állítva a világ különböző pontjain vezetik győzelemre a magyarságot (Bolyai fémhabbal teszi tönkre a hajókat, 1916; A Hell-féle fagyasztó torpedóval megtréfált angol cirkáló, 1916).

A Magyar Nemzeti Galéria kiállítása Tichy Gyula elfeledett életművét – a kis méretű kiállítótér ellenére – átfogóan, minden jelentős szakaszára és műtípusára kitérve mutatja be, ezért a tárlat kiváló lehetőséget nyújt e 20. század eleji művész újrafelfedezésére, valamint átértékelésére, hiszen munkássága a hazai századfordulós művészeti kánonnak megkérdőjelezhetetlenül a része kell, hogy legyen.

A festő-poéta. Tichy Gyula, a magyar szimbolizmus mestere (kurátor: Földi Eszter), Magyar Nemzeti Galéria, B épület, I. emelet, Grafikai kabinet, 2022. november 25. – 2023. március 5.

---

[1] Két kisebb budapesti kiállítás alkalmával már bemutatták Tichy Gyula műveit: 1986-ban a Fészek Galéria, 1996-ban pedig a Műgyűjtők Galériája rendezett egyéni tárlatot munkáiból.

[2] Szépen tükrözi ezt az értékváltást a Galéria két Tichy-kiállításának kiadványára választott borítókép is: míg az 1979-es tárlat katalógusának elejére a Bródy Sándor géniusza című festmény reprodukciója került, addig a 2022 novemberében nyílt kiállítás vezetőjének címlapképe a Melancholia linóleummetszet egy részlete lett.

[3] Gulácsyról így vall élete végén írt önéletrajzi írásában: „(…) a rózsatő panasza költője, poéta piktor, csakúgy mint jómagam, …a magam küszködéseit láttam és ismertem fel munkáiban.”

[4] Földi Eszter: Sokszorosított grafika a magyar képzőművészetben 1892–1914, doktori disszertáció, ELTE BTK, 2008, (130.)

[5] Mészáros Zsolt: Egy tusos üveg meséi (1909) – Tichy Gyula grafikai albuma, Tempevölgy, 2020, 12 évf., 1. sz., (99.)

[6] Tichy Gyula 1897 őszén a Műegyetem gépészmérnöki szakára iratkozott be, de az első félév elvégzését követően megbetegedett, és felgyógyulása után már nem folytatta mérnöki tanulmányait, azonban a tudomány, elsősorban a technikai újdonságok, a fizika, a kémia, a kristálytan és a csillagászat iránti szenvedélyes érdeklődését élete végéig megőrizte.

[7] Foltin Brunó: Tichy Gyula (1879-1920) festő pályája, Művészettörténeti Értesítő, 1982, 31. évf., 4. sz., (300.)

[8] A regény megírását még 1907-ben kezdte el, majd egy időre abbahagyta, végül 1914 nyarán folytatta, de végül sosem jutott a végére (bár több fejezete elkészült). A mű később folytatásokban a szlovákiai Magyar Néplapban jelent meg; Gyula öccse, Tichy Kálmán rendezte sajtó alá 1928-1929-ben.

[9] Földi Eszter szerint a Vasárnapi Ujság egy 1915-ös tudósítása inspirálhatta Tichyt, melyben a harcok hevességét szerelmi őrülethez hasonlította az ismeretlen szerző.