Egy újabb vászon

Kritika az Andy Warhol naplói című Netflix-sorozatról

Vannak művészek, akikről nem tudhatjuk biztosan, hogy megelőzték-e korukat, vagy inkább előidézték a jövőt. Ilyen Andy Warhol is, a 20. század egyik legmeghatározóbb képzőművésze, filmkészítője. Nehéz volna egyetlen cikkben összefoglalni, mekkora hatással volt üdítő szemléletmódja és közösségszervező munkássága napjaink kortárs kultúrájára, de annyit talán kijelenthetünk, hogy amit ma popkultúrának nevezünk, az kis túlzással az ő hagyatéka. Egy ilyen személyiséget pedig mindig hatalmas kihívás hitelesen megragadni a filmvásznon. Elvégre hogyan érjük el, hogy egyszerre hagyjuk sértetlenül a művész körüli sajátos misztikumot, ugyanakkor fel is fedjünk róla valamit, amit a művei még nem mondtak el róla? Ezt kísérli meg a Netflix új dokumentumfilm-sorozata, az Andy Warhol naplói, amely a művész azonos címen kiadott, Pat Hackett által szerkesztett naplógyűjteményén alapul. Legszembetűnőbb vonzereje pedig, amint azt az első epizódban ki is mondják, abban rejlik, hogy a műveivel ellentétben ez nem csupán az, amit Warhol lát, hanem az is, ahogy azt a saját szavaival leírja.

A hat epizód ugyan nagyrészt a naplóbejegyzéseken alapszik, azonban össze is mossa azt számtalan, a témában informált vagy azt közvetlenül átélt személy interjúival, valamint különféle archív és illusztratív felvétellel. Warhol élete éppen ezért nem hagyományos kronológiai megközelítésben, hanem sokkal időtlenebb formában kerül bemutatásra. A struktúra ugyan nem hiányzik, viszont azt nem feltétlenül az életút eseményei, inkább a művész gondolatai és érzelemvilága vezérlik. Warhol „maga” is megszólal narrátorként, a naplóbejegyzéseket ugyanis egy, a művésztől származó hangfelvételek alapján írt mesterséges intelligencia olvassa fel, melynek alkalmazása már a sorozat megjelenése előtt is felvetett bizonyos morális aggályokat. Elvégre ilyen technológia mellett mi tart vissza attól, hogy a szellemiségével teljesen ellentétben álló kijelentéseket adjunk a művész „szájába”? Pusztán kreatív szempontból viszont tagadhatatlan, hogy a felolvasásnak egyfajta gépszerű hatást nyújt, ami nemcsak okos reflexió a sorozat elején is megjelenő Warhol-idézetre („A gépeknek kevesebb gondjuk van. Én szívesen lennék gép. Te nem?”), de egyben éles kontraszt az interjúalanyok élénkebb megnyilvánulásai mellett. Utóbbiak nyilván egészen más megközelítésből vizsgálják a művészt; és a személyes ismeretségeken túl különféle kortárs alkotók, filmkészítők és kurátorok álláspontjával is szembesülhetünk.

Ahogy azt többször is hangsúlyozzák, Warhol naplója nem az igazság, csupán egyike megannyi álláspontnak, szemszögnek. A sorozat vizualitása viszont egyértelműen ezt a kissé csapongó szemszöget igyekszik visszaadni. Warhol gondolataihoz gyakran saját képei, felvételei asszisztálnak, nemegyszer különféle torz effektekkel vegyítve, melyeket minduntalan ellensúlyoznak a múzeumok, galériák és interjúk statikusabb, hétköznapibb beállításai. Az összkép megteremti azt az ellentmondásokban gazdag konfliktushelyzetet és korszellemet, amit anno Warhol is képviselt: klasszikus és újszerű, megszokott és zavarba ejtő, állandó szembenállását. Érdekes módon a filmben Warhol épphogy a múltat képviseli, és művészete már-már bohókásan idejétmúltnak érződik a kortárs világ feszültségei mellett. Viszont éppen ez adja meg a film egyedi hangulatát, ahogy relikviaként kezeli és értelmezi a mozgalmat, aminek tulajdonképpen a leszármazottjaként tekinthetünk legtöbbünk kultúrízlésére. Ahogy azt Warhol is írja, a jelennek gyakran semmiféle hangulata nincs, amíg nem válik emlékké.

Talán azt is érdemes lenne hangsúlyozni, hogy az Andy Warhol naplói nem a legalkalmasabb eszköz a művésszel való ismerkedésre. Ugyan röviden ismertetik Warhol pályájának fontosabb mérföldköveit, művészetének hatásait, de  a magyarázatokon szinte sosem időznek el. A művész híres műhelyét, a Gyárat (The Factory), valamint az ellene irányuló, 1968. június 3-i gyilkossági kísérletet például inkább arra használják, hogy feldarabolják a szerteágazó életutat, de igazán egyiknek sem ásnak a mélyére. Hasonlóképpen Warhol konkrét művei sincsenek mikroszkóp alá helyezve, így nem szerzünk tudomást a legismertebbek mögötti alkotói folyamatokról. A filmkészítőket egyszerűen sokkal jobban érdekelte az elme, amiből kipattantak. 

Warhol bejegyzéseit hallgatva hamar világossá válik, hogy a film sokkal inkább költészet, egy újabb megfejtendő alkotás, mintsem nyílegyenes, szakmai dokumentáció. A sokszor kissé banális tartalmú szövegekről lerí, hogy nem az alany és az állítmány viszonyában rejlik a valódi mondanivalójuk. Sokkal fontosabb a megfogalmazásuk, hogy mit sejtetnek, hogy miért volt fontos kimondani őket. A sorozat maga is műalkotássá érik, ami figyelmet igényel a nézőtől, így nemcsak Warhol hagyatékába illeszkedik remekül, de még a legtöbb, képzőművészettel foglalkozó dokumentumfilmnél is izgalmasabbá válik.

A film legnagyobb erénye egyértelműen a megközelítéséből fakadó egyedi hangulatvilág, a legnagyobb hátránya pedig a hossza. Tény, hogy megkapó elveszni Warhol elméjének káoszában, még ha annak valódi esszenciáját lehetetlen is teljesen visszaadni. A sajátos színhasználat, a narratív szerkezet, a robotikus felolvasás mégis a lehető legközelebb kerülnek hozzá, kvázi előidézve egyfajta „transzérzetet”, ami nemcsak tartalmilag, de atmoszférájában is ablakot nyit a múlt század egyik meghatározó kulturális intervallumába. Viszont a hat epizód, melyek közül néhány alulról súrolja a 80 percet, kissé soknak tűnik. Azoknak jó eséllyel nem, akik megszállottjai vagy fokozott érdekeltjei a témának, és az utolsó csepp információt is ki akarják belőle szippantani, akik viszont csak futó érdekességként pillantanának bele a sorozatba, azok nem kizárt, hogy félúton feladják majd. Már csak azért is, mert mint korábban volt róla szó, a sorozat számol vele, hogy a nézőit nemcsak foglalkoztatja Warhol, de valamennyire ismerik is őt. Ezen ismeretség hiányában könnyen kicsúszhat a kezünkből a gyeplő, és nem feltétlenül tudjuk majd értékelni a film kreatív, olykor katartikus megoldásait.

Összességében nehéz volna pusztán negatívumok és pozitívumok mérlegelésével nyilatkozni erről a sorozatról. Valahol ez is sikerként könyvelhető el, hiszen úgy idézi meg egy művészeti nagyágyú szellemiségét, hogy a néző nem is igazán vágyik arra, hogy értékítéletet alkosson. A képsorok mintha egy kiállítás részei volnának, ahol szinte pazarlásnak érződik jó és rossz bináris skáláján dolgozni fel a látottakat. Minden jelenet, minden mondat sokáig ízlelhető, többféleképpen értelmezhető, de a filmkészítők pusztán vizuális megoldásaikkal is megidézik egy egészen más korszak jellegét. Hiszen végső soron az Andy Warhol naplói is csak egy újabb rétegét képezik a legendának, ahogy a Netflix megközelítése is csak egy újabb vászon, amin kirajzolódik valami új erről az enigmatikus egyéniségről. Ahogy azt az egyik kurátor az utolsó epizódban meg is fogalmazza, valószínűleg soha nem fog sikerülni megfejteni Andy Warholt, és ez jobb is így. Az örökségével sokkal inkább összhangban van egy ilyen sorozat, amely inkább elmélyíti a misztikumot, mintsem hogy maradéktalanul feloldja azt.