A változó valóság figyelmen kívül hagyása

Recenzió Kubička Kucsera Klára Szlovenszkói Képzőművészek Egyesületét (1920-1937) feldolgozó könyvéről

A Kubička Kucsera Klára munkásságára emlékező cikksorozatunk második részében egy recenziót közlünk a 2022-ben elhunyt művészettörténész egyik legjelentősebb, a besztercebányai Szlovenszkói Képzőművészek Egyesülete (SZKE) történetét feldolgozó könyvéről, amely 2009-ben jelent meg a pozsonyi Madách-Posonium gondozásában. Az alapos kutatáson nyugvó publikáció fontos adalék a két világháború közötti időszak iránt érdeklődőknek, az etnicitás jelensége kutatóinak, és művészettörténészeknek is.

Az egyesület működése ugyanis érzékletes esettanulmánya annak, hogy a művészet mindig az adott társadalmi kontextusba ágyazódik, és nem szerencsés arról leválasztva, kizárólag esztétikai szempontok alapján vizsgálni. Az SZKE alapító tagjai még az 1918 előtti világban szocializálódtak, a Csehszlovákián belüli társadalmi valóságot (ennek részeként a képzőművészeti mező működését, különösen annak piacát) pedig sokszor nem reálisan mérték fel. A valóság kereteinek az első világháború utáni radikális átalakulása, az etnicizálódó társadalmi légkör, a kisebbségi művészek első próbálkozásai és predesztinált kudarcai, makacs vitái és kitartó kiállításszervezői tevékenysége – elsősorban ezek a témák szervezik Kubička hiánypótló könyvét.

Képzőművészet és etnicitás

A képzőművészet és az etnicitás kapcsolata kiemelkedő fontosságú téma Kubička könyvében. Bár a művészet ellentmond a nemzetbe zárás elveinek, hiszen az alkotók nem a nyelv (azaz a kelet-közép-európai nacionalizmusok e meghatározó eleme), hanem a vizualitás eszközeivel élnek – a két világháború közötti korszak és az SZKE története azonban épp azt mutatják meg, hogy egy erőteljes politikai-kultúrpolitikai szándék igenis képes lehet a művészet etnicizálására. Az SZKE gyors lefolyású története például azt bizonyítja, hogy egy olyan korban, amikor az állampolgárok etnikai tudatosságának politikai programja mind Csehszlovákiában, mind a teljes régióban különösen erőteljes volt,

lényegében lehetetlen volt egy pusztán szakmai alapon szerveződő, az etnikai szétválást figyelmen kívül hagyó egyesület megszervezése.

Azaz, egy olyan egyesületé, amelyben különböző nemzetiségek dolgoznak együtt, és ami összeköti őket, az nem nyelvi, vallási, vagy egyéb, etnicizálható tulajdonság, hanem a közös szakma művelése, tisztelete, támogatása.

Az SZKE 1918 után az első, kisebbségiként kategorizált állampolgárok által alapított művészeti egyesület volt Csehszlovákiában, és az első is, amely megszűnt (rövid pályafutás után, 1926-ban), központja pedig a felvidéki Besztercebánya volt. E rövid, ámde mozgalmas pályafutás, a vitákkal és konfliktusokkal teli történet, valamint az alapítás helyszíne okkal veti fel a kérdéseket: miért pont egy többségében szlovákok lakta városban alakult meg egy, többségében magyarokat tömörítő képzőművészeti egyesület, és miért szűnt meg nagyon gyorsan, már 1926-ban (egyes források 1937-et említenek, ennek oka, hogy a megszűnést hivatalosan 1937-ben jegyezték be)? Kubička írásában gondosan ügyel arra, hogy az elsődleges források segítségével választ adjon e kérdésekre. Ami egyébként nem lehetett egyszerű kihívás, ugyanis az SZKE saját levéltára eltűnt, az adatokat így különböző töredékekből (korabeli újságcikkekből; galériák és múzeumok adataiból; különböző levéltárakban elszórtan megtalálható dokumentumokból) kellett rekonstruálnia.

Miért itt és miért így?

Besztercebányán inkább az építészet terén voltak jelentősebb kezdeményezések, Trianon előtt a képzőművészeti élet egyébként is erőteljesen Budapest-centrikus volt. A városban tehát nem voltak jelentősebb képzőművészeti történések és törekvések. Azonban a társadalmi nyilvánosságnak a 19. század második felében bekövetkezett szerkezetváltozása, a vidéki városok modernizációja, és a felsőbb osztályok társadalomformáló szerepe itt is erőteljes behatásnak bizonyultak: 1889-ben, házasság révén került a városba Skuteczky Döme festő.

Velence, Bécs és Párizs után telepedett le Besztercebányán, és a jelenből nézve úgy tűnik, fontos erőfeszítéseket tett azért, hogy a várost képzőművészeti szempontból jelentős hellyé változtassa.

Saját műveit rendszeresen kiállította a Megyeházán, mielőtt azokat külföldi kiállításokra vitte; több kiállítást is szervezett, ezek közül kiemelkedő volt az 1902-es, amikor többek között Barabás Miklós, Than Mór, Mányoky Ádám és Libay Károly munkáit állította ki a városban.

Az első világháború idején több művész is katonai szolgálatot teljesített Besztercebányán, Skuteczky őket is felkarolta, bízva abban, hogy terveit, miszerint a városban rendszeresen legyenek kiállítások és képvásárlások, majd ők fogják megvalósítani (ő maga 1921-ben meghalt, így a Trianon utáni változásokat már alig élte meg; a besztercebányai művésztelep terve is terv maradt csupán).

A város későbbi művészeti irányultsága és immár az SZKE szempontjából sorsdöntő szerepet a budapesti származású Flache Gyula festő, író, publicista személye jelentette, aki az első világháború után telepedett le Besztercebányán. Flache az SZKE alapítója volt, szándékai pedig egyértelműek voltak:

minél gyorsabban reagálni az új helyzetre, megtartani a pozíciókat, vagy inkább, új pozíciókat foglalni és teremteni.

Célja volt, hogy az új fővárossal, Prágával aktív kapcsolatokat alakítson ki – mindez racionális döntésnek tűnik, hiszen Prága ekkor fontos központja volt az európai képzőművészetnek. Flache tisztán szakmai tervei, a képzőművészek személyes és anyagi boldogulását szem előtt tartó elvei többször is beleütköztek a korszak társadalmi valóságába, azaz előbb az etnikai elkülönülés egyre erősödő paradigmájába, később a kapitalista gazdaságba, amely a képeladásokat is befolyásolta (az egyesület a maguk által szervezett és zsűrizett kiállításokon keresztül szeretett volna képeket eladni, azonban a korszakban a képvásárlási szokásokat jelentősen megváltoztatta az ún. képárusító ügynökök tevékenysége, akikkel szemben a művészeti egyesületek védtelenek voltak).

A kisebbségi egyesületként való bejegyzés súlyos árat jelentett volna az SZKE-tagok számára: nem hívták volna meg őket állami kiállításokra, nemzetközi reprezentációs eseményekre, az állami intézmények nem vásároltak volna tőlük műveket, a szlovák és cseh sajtó nem vett volna róluk tudomást. A kisebbségi szempont túlhangsúlyozása hasonlóképpen riasztó lett volna a cseh és szlovák tőkések számára, akiknek vásárlásaira pedig számítottak. Flache tehát minden bizonnyal tudatosan döntött amellett, hogy az SZKE-t nem kisebbségi, hanem szakmai alapon képzelte el. Az SZKE 1921-ben elfogadott alapszabályából tehát egyáltalán nem derül ki, hogy kisebbségi egyesületről van szó; a bejegyzett, egyesületen belül használt nyelvek között a magyar, a szlovák és a német is szerepelt.

Egy önmagán túlmutató esettanulmány

Flache és az SZKE egyik, kijózanító kudarca az 1922-es prágai kiállítás volt, amelyre egy önmagán túlmutató esettanulmányként is tekinthetünk. Ahogy Kubička fogalmaz, a „történet szinte hihetetlen”. Mivel az egyesület levéltára sajnálatos módon elkallódott, Kubička korabeli újságcikkek, illetve Flache Gyula és Alina Ferdinandy képzőművész és művészettörténész levelezése alapján rekonstruálta a kiállítás történetét.

Az egyesület hivatalosan bejegyzett neve – Szlovenszkói Képzőművészek Egyesülete; szlovákul: Jednota výtvarných umelcov Slovenska – önmagában azt indukálta, hogy a „szlovákiai művészetet” (azaz a korabeli értelmezés szerint Csehszlovákiának a csehek melletti másik „államalkotó” nemzetét, a szlovákokat) képviseli,

ezért a prágai kiállítás diplomáciai körülmények mellett zajlott: szervezésére állami támogatást, díjmentes termet biztosítottak; a megnyitót az Iskolaügyi és Közművelődési Minisztérium szervezte, ahol Masaryk köztársasági elnök nevében Setunsky államtitkár mondott beszédet.

A nagykövetségek és a katonaság is képviseltették magukat, majd lezárásképpen a prágai Žofín-szigeten egy bankettet is tartottak.

Kubička feltárta, hogy míg a vezető csehszlovákiai magyar sajtótermék, a Prágai Magyar Hírlap lelkesedve figyelte az eseményeket (nem fukarkodva a kortárs állapotainkra is emlékeztető megfogalmazásokkal: „Prága érdemes és tisztalátású kultúrharcosai bizakodó reménnyel tekintenek Szlovenszkó felé”), addig a cseh sajtó nem kímélte a kiállítást, elmarasztalva annak 19. századi stílusát – ehhez persze látni kell, amint Kubička is felhívja rá a figyelmet, hogy

a frissen alakult, modernizációra törekvő csehszlovák állam ideológiájának egyik sarokköve volt az előző rendszerrel összeköthető, mindenfajta kulturális reprezentáció elutasítása.

Kubička kiemeli a szlovák Janko Alexy (később a szlovákiai modernista festészet kiemelkedő képviselője) kritikáját, aki egyértelműen az etnikai reprezentációt kérte számon a kiállításon. A korszak paradigmájához igazodva Szlovenszkóra a szlovákok élettereként tekintett, ezért a Szlovenszkói Képzőművészek Egyesületének kiállításától is a „szlovák lélek” reprezentálását várta el.

Az SZKE-t e nagy visszhangú kiállítása után már valóban kisebbségi egyesületként könyvelték el, ami magával hozta azokat a hátrányokat, amelyek a kisebbségi egyesületeket sújtották: az országos művészeti élet és piac perifériájára kerültek, és itt kellett boldogulniuk. A prágai kiállítás ráadásul olyan adósságot rótt rájuk, amely az egyesület működését végigkísérte, végül pedig egy nyilvánosság előtt zajló vitát eredményezett Flache Gyula és az SZKE egyik tagja, Tichy Kálmán között (e vitát a szerző kiválóan és következetesen rekonstruálja).

1918 előtt is volt élet

A kötet fontos érdeme, hogy bár az egyesület története 1920-ban indul, a szerző az előzményeket is bemutatja. Mindez magától értetődően hangozhat, mégsem mondhatjuk annak: a csehszlovákiai magyar művelődéstörténet egyes fejezeteit tárgyaló írások jellemzően 1918-tól indulnak, és nem tárják fel az előtörténeteket, amelyek viszont jelentős hatással lehettek az 1918 utáni kezdeményezésekre (gondoljunk itt az intézményi hagyományokra, vagy éppen ezek hiányára; ízlésbeli, kulturális szokásrendekre). Egry Gábor történész 2009-es, Létezik-e kisebbségtörténet? című írásában is kitér arra,^[1] hogy az 1918 utáni magyar kisebbségek története vizsgálatából jellemzően kirekesztődik az 1918 előtti történelem vizsgálata (ezt egyébként az olyan fogalmak tudományos diskurzuson belüli használatával hozza összefüggésbe, mint a „kényszerkisebbség”, amely a kisebbségi magyar társadalmak létrejöttére utal, és egyben kifejezi azt a történelmi pillanatot, amikortól a kisebbségi csoportra különálló csoportként tekintenek – elfedve ezzel a korábbi regionális szervezkedések és intézmények relevanciáját).

Az SZKE-t jellemzően az idősebb, 1918 előtt még Magyarországon tanult generáció alapította és működtette: mindez befolyásolta elképzeléseiket, terveiket, motivációikat nemcsak az egyesület vezetése, hanem a művészetcsinálás terén is.

Kubička tehát jó érzékkel tartotta fontosnak, hogy a kiadványban helyet kapjon a 19. század végi és a 20. század eleji Budapest felvázolása:

azaz a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola és a Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola létrejötte (külön kiemelve, hogy az itt tanítók még jellemzően Münchenben, Drezdában, Bécsben, Párizsban vagy Olaszországban folytattak tanulmányokat); a nagybányai, szolnoki és kecskeméti művésztelepek korszakban meghatározó szerepe; az ekkoriban felépülő Szépművészeti Múzeum és Műcsarnok; és a város nyújtotta egyéb lehetőségek, azaz a színházi, irodalmi, zenei és társasági lehetőségek – tehát az a társadalmi-kulturális kontextus, amely a későbbi SZKE-alapítók és tagok művészetét és a művészeti mezőről való elképzeléseit is befolyásolta.

A kötetben Kubička listákat is közöl, amelyekből megtudhatjuk, hogy az SZKE későbbi alapítói milyen tanulmányutakon vettek részt, milyen ösztöndíjakban részesültek; mely egyesületek tagjai voltak; mely művésztelepeken vettek részt; hol működtek rajztanárként 1918-ig bezárólag; hol voltak egyéni és csoportos kiállításaik; milyen díjakat kaptak; és műveik mely magyarországi gyűjteményekben találhatóak meg. E listázás azért fontos, mert megmutatja, hogy a későbbi SZKE-tagok 1918 előtt a magyarországi művészeti élet integráns részei voltak, azaz feltételezhetően ennek a művészeti szcénának a struktúráiba szocializálódtak. Mindez pedig döntően meghatározta az SZKE Csehszlovákián belüli működését és megítélését is.

A kötet szerkezeti felépítése

A könyv négy nagyobb egységre oszlik, amint arról már volt szó, a bevezetőt egy előtörténetet tárgyaló, azaz a későbbi SZKE-tagok 1918 előtti tevékenységét, társadalmi-kulturális hátterét felvázoló fejezet követi. Ezután az SZKE teljes, az elérhető dokumentumokból feltárható tevékenységének és legfontosabb momentumainak leírására törekedett a szerző: bemutatta a korabeli Besztercebányát, azaz az egyesület elsőszámú társadalmi bázisát, az alapítás körülményeit, közölte az alapszabály magyar fordítását; olvasmányosan, de az adatokra való szigorú hivatkozással rekonstruálta a fentebb már vázlatosan ismertetett 1922-es prágai kiállítást, majd az ezt követő, már Szlovákia területén tartott kisebb-nagyobb tárlatokat; az 1926-1927 között Flache Gyula és Tichy Kálmán között lefolyt vitát; végül az egyesület terveit és a társadalmi valóság azon tényezőit, amelyek rendszerint elmosták e terveket.

A következő fejezetben a szerző igyekszik az egyesületet, illetve annak tagjait (a tagok munkásságát) kultúr- és társadalomtörténeti, illetve esztétikai szempontok alapján is elemezni. Az SZKE-t összehasonlítja a korszak többi, hasonló profilú egyesületével; a tagok művészeti irányultságát, művészettörténeti kapcsolatait együttesen jellemzi.

Ezt követően azonban minden, fellelhető adatokkal rendelkező tagról kapunk egy rövid életrajzi és pályaképleírást, színes festményreprodukciókkal ellátva. A listán szereplő nevek közül többen önálló monográfiát is érdemeltek volna, ezek pótlása azonban nem lehetett a szerző feladata. A kötet megjelenése óta, 2021-ben szlovák nyelven jelent meg Kiss-Szemán Zsófia művészettörténész Gwerk Ödön-monográfiája, ami legalább e művész esetében pótolja e hiányosságot.^[2] A kötetről írt recenziónk itt olvasható.

A könyv egy adattárral zárul, amely egyrészt izgalmas áttekintést nyújt, másrészt értékes adatokat szolgáltat további művészettörténeti kutatások indításához: Kubička listába szedte az SZKE összes megvalósult kiállítását, kiegészítve az összes fellelhető adattal (a résztvevő művészek nevével, olykor a kiállított művek számával, a kiállításszervező nevével). A kiadványban szereplő rövidítések magyarázata (magyarul és szlovákul is) szintén itt kapott helyet a bibliográfiával együtt; végül pedig a kötetben található képek jegyzéke, alapos leírással, többek között a képeket őrző intézmények nevével is itt található meg.

A tudományos publikációk elvárásainak megfelelő, ugyanakkor kifejezetten olvasmányos könyv hiányosságai nem a szerzőt terhelik: a kiadó részéről minden bizonnyal elmaradt a szerkesztői-tördelői munka, ami leginkább látványos a néhol duplán leütött szóközök, és egyéb, feleslegesen benne maradt helyesírási hibák esetében. Zavaró, hogy a kötet felütése Flache Gyula és Alina Ferdinandy 1951-ben zajlott levelezésének felelevenítésével indul, azonban az avatatlan olvasó ekkor még nem tudja, hogy ki volt Flache Gyula, pláne nem tudja, hogy ki volt Alina Fernandy (és hogy végül megírta-e azt az Angyal Gézáról, az SZKE tagjáról szóló monográfiát, ami miatt Flacheval levelezésbe kezdett).^[3] Egy alapos szerkesztő minden bizonnyal felhívta volna a szerző figyelmét arra, hogy pótolja ezeket az adatokat, ami javított volna a szöveg tartalmának hozzáférhetőségén. Azonban ezek szerencsére apróságok, amelyek nem csorbítják Kubička Kucsera kötetének erényeit és fontosságát.

---

^[1] Egry Gábor (2009). Létezik-e kisebbségtörténet? Korall 20. évf., 5. sz., 2009. május. Elérhető:

http://epa.oszk.hu/00400/00458/00149/index61cd.html 

^[2] Gwerk Ödönről korábban is jelent meg monografikus igényű könyv Emil Oliver Bakoš szlovák filozófus-esztétától, azonban Kiss-Szemán kötete éppen a Bakoš által leírt Gwerk-képek igyekszik több ponton árnyalni, illetve számos új kutatási eredménnyel kiegészíteni.

^[3] A kötet megjelent 1950-ben, szlovák nyelven: Alina Ferdinandy: Angyal, Bratislava: Knižnica výtvarného umenia