Emlékezés Kubička Kucsera Klárára

Štefunková Szabó Erzsébet képzőművész szövege

Klára – patikus édesapja ezt a nevet adta a saját receptje szerint készült gyógykenőcsnek.

Édesapját nyolc évesen elveszítette, Léván élt özvegy édesanyjával. Itt kezdett iskolába járni. Először magyar, utána szlovák nyelvű iskolába, ahogy a politikai körülmények ide-oda tolták a határokat. Gimnáziumi éveit Komáromban töltötte. Akkorra már megnyílt a magyar nyelvű gimnázium. Itt életre szóló barátságokat kötött, mindvégig eljárt az összes érettségi találkozóra.

Az én gyerekkorom igen hasonló volt Kláriéhoz, ami hozzájárult közeledésünkhöz is. Öt évesen elveszítettem édesapámat, édesanyámmal egyedül éltünk a Vágtarnóc nevű faluban. Akkoriban csak szlovák nyelvű iskolák nyíltak. A pozsonyi Iparművészeti Középiskolába, utána a Képzőművészeti Főiskola grafika szakára jártam.

Házasságot kötöttem szobrász évfolyamtársammal, Milan Štefunkóval, így kerültem Turócszentmártonra. Akkoriban találkoztam Klárival, kezdetben a kiállítások megnyitóin. Mindig közelebb éreztük sorsunkat.

Korán elváltam. Kislányommal eljártam Besztercebányára, ahol élveztük Klári nagy családját és játékos fekete kutyáját. Szép időket töltöttünk erdei lakjában, a csehországi Rychtářován is. Emlékszem a gyönyörű tájra és a meghatározó beszélgetésekre.

Az 1970-1980-as években, amikor minden a kommunista párt megfigyelése alatt állt, a rendszer előszeretettel kötött testvérvárosi kapcsolatokat. Besztercebánya testvérvárosa Salgótarján lett. Klári itt meglátta az utat a magyarországi képzőművészet megismerésére.^[1] Ezekben az években Magyarország sokkal nyitottabbnak látszott, mi ide jártunk lélegzetet venni: tárlatok, könyvek, filmek: mindez otthon elérhetetlen volt.

A Salgótarjánban szervezett Egyedirajz kiállítás inspirálóan hatott a Zsolnai Rajzbiennáléra (Bienále kresby Žiline) is; ami Dana Doricová vezetése alatt remek teret biztosított a rajzban rejlő lehetőségek bemutatására. Egy kis szabad sziget volt, ami kicsúszott az elvtársak éber látószögéből.

Klárira nehéz évek vártak, szétesett a házassága, Pozsonyba került. Minden kezdet nehéz, de tudásával itt is érvényesülni tudott. A Szlovák Nemzeti Galériában megalapította az építészeti gyűjteményt. Ritkábban, de ha lehetett, találkoztunk; gyakran erdei házikómban, Hodrušán. Összejöttünk Szabó Gyula képzőművész özvegyével, Szabó-Haltenberger Kingával is, később az unokákkal is. Szép volt.

Idővel Klári visszatért Besztercebányára, hogy közelebb legyen gyerekei családjához. Sajnos csak rövid ideig élvezhette a családot, az unokákat. Hatalmas csapás várt rá a sorstól: lánya, Tamara halála.

Családja szétszóródott, Klári egyedül maradt a városban. Nehezen viselte. Az orvosság újra a munka volt. Rengeteget és állandóan dolgozott. Monográfiák, kiállítások, műemlékvédelem, bírósági művészeti szakértés, közéleti események aktív szószólója volt.

Létrehozta, megalapította a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságát, amelyben Szabó-Haltenberger Kingával vállalták a vezetést. Áldozatos, időt, tudást kívánó munka volt. Sok csoportos és önálló kiállítást rendeztek, szimpóziumokat remek kísérőelőadásokkal  Meleghegyen (Teplý Vrch). Emlékezetes volt még a Márkusfalván (Markušovce) rendezett szimpózium, ahol nemcsak kiállítás született, hanem nívós katalógus is. Ez a képzőművészeti társaság – nem az alapítók elhatározásából – sajnos szétbomlott.

Ahogy most visszanézek az idő múlására, igazán közeli barátságunk akkor alakult ki, amikor messze kerültünk egymástól. Csehszlovákia 1993-as szétválása előtt Csehországot választottam hazámnak, otthonom Uherské Hradiště lett. Klári és Kinga is igyekeztek segíteni beilleszkedni az új környezetbe.

Művészként több alkalommal is dolgoztam Klárival. Értékeltem, ahogy mélységesen átérezte életemet, értette vizuális kifejezésmódomat. Alapvetően minden képzőművész munkáját tisztelte, figyelmes műteremnézései, alapossága nem minden művészettörténészre jellemző.

Szakmai munkásságát Zuzana Čaputová szlovák államfő 2020-ban a Pribina-kereszt második fokozatával díjazta. Egy évvel korábban a Magyar Művészeti Akadémia építőművészeti díját ítélték oda neki.^[2]

Klári már nincs köztünk. Mintha hatalmas roppanással egy óriási fa dőlne a földre. Van valami, ami a tudásán kívül is itt maradt: szerette a kertjét, melyben egy diófát ültetett. Büszkén, örömmel figyelte, hogyan növekszik, terebélyesedik a koronája, majd hozza a termést. A diófa ott áll a kertjében.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Kubička Kucsera Klára írását Štefunková Szabó Erzsébet 2001. 10. 26. – 11. 02. között a Prágai Magyar Kulturális Központban megszervezett kiállításához.

A növény a napfény felé fordul (hélio- és fototropizmus), a vasat a mágnes, és az embert a szeretet vonzza magához – bensőségesen, okvetlenül, megváltoztathatatlanul – az égitestek gravitációjának törvényszerűségével (Karel Teige: Bohumil Kubišta , KVART V/6, 1949).

Štefunková Szabó Erzsi művészete felfedezésként hathat azok számára, akik először találkoznak vele. Ez azt is jelenti, hogy a mai világban nagyon komoly értékek is rejtve maradhatnak, ha hiányzik kellő menedzselésük és az illető művész nem „nyüzsgő” alkat. Nem minden művészi megnyilatkozás alkalmas arra, hogy részt vegyen a versenyfutásban, ahol másodpercre mérik az „újdonságok” keletkezésének elsőbbségét. Ma is léteznek olyan műalkotások, amelyek egyszerűen nem versenyeznek. Őrzik belső egységüket, saját és közös időnk természetes kontinuitását, mély gyökereiket és az örök emberi vágyak felé való irányulásukat – kifejezésmódukban magasszintű „műveltség” követői.

Karel Teige idézete kulcs és egyben útmutató is Štefunková Szabó Erzsi művészetéhez. A művésznő nem tagja semmilyen csoportnak és szavakban sose fejezte ki bármely izmushoz való tartozását. A fantázia, az álom és a poétizmus azonban annyira jellemző belső világára, hogy akkor is megtalálta volna saját kifejezésmódját, ha a huszadik században nem létezett volna széles áramlata a szürrealizmusnak (hiszem minden korban találkozhattunk ilyen jellegű egyéni megnyilatkozásokkal).

A fenti idézetre utalva ő egyidejűleg növény, vas, valamint mágnes, és érzékenységében fájdalmasan érző ember – asszony. Minden művészben jelen van az egyensúly törvényeinek mindkét pólusa – a vonzódás és taszítás, kéj és fájdalom, valamint az élet és halál, az ébrenlét és az álom, a reális és irreális közötti határterület. Műveiben nemcsak az archetipális, de új saját szimbólumaiban is saját sorsát, zuhanásait és feltámadásait kódolja. A növények otthona – a Kert – az erotika és az élet-halál harc színhelye, a nőiség szimbóluma. Műveiben olyan csapdákat állít, melyek kijátsszák az emberi közömbösséget – vonzóak és nézőjüket bezúzzák legmélyebb mélységükbe.

Míg az elmúlt években művészetében magas esztétikai mércéjű grafikák és könyvillusztrációk domináltak, a jelen években megdöbbentően kemény dolgokat fejez ki rajzaiban és festményeiben. Művészete érett, de még távolról sem ért el lehetőségeinek végére. Nem lett úrrá rajta a modorosság – sőt, napról napra gazdagabb, érzékenyebb, találékonyabb. A rejtekhely, amelyben érik, a Világmindenség része.

Borítókép: Klára Salzmann fotójának felhasználásával

---

^[1] 1977-1978-ban egy nagyszabású, több magyarországi és csehszlovákiai intézmény együttműködéséből létrejött rajzkiállítás valósult meg Egyedirajz kiállítás címmel, amelyet bemutattak Zsolnán, Komáromban, Besztercebányán, Miskolcon, Egerben és Salgótarjánban is. A kiállítás „művészeti biztosai” Kubička Kucsera Klára és a salgótarjáni festőművész, Lóránt János voltak. Ján Paľo, a Szlovák Képzőművészek Szövetsége Kerületi Szervezetének elnöke a kötetben található szövegében azt írja, hogy e kiállítás egy „újabb láncszem” a közép-szlovákiai és az észak-magyarországi együttműködések sorában. Forrás: Arcanum.

^[2] A díjak átvétele után a Pátria Rádió készített hosszabb beszélgetést Kubička Kucsera Klárával, amely itt meghallgatható.