Igaz mesék az ökoaktivizmusról

Beszámoló Oto Hudec All what we could do together című kiállításáról

Képzeljük el, hogy egy teljes napot egy fán töltünk egy erdő közepén. Aztán, hogy egy egész hetet. Egy hónapot. Mit vinnénk magunkkal? Hogyan élnénk túl? Megviselne vagy épp felszabadítana az élmény? Képzeljük el, hogy egy egész évig maradunk. Elképzelhetetlen. Őrültség! Miért tenne bárki ilyet?

Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik képesek intim, már-már radikálisan intim kapcsolatba lépni a természettel. Tíz ilyen intim-radikális fa-ember kapcsolatot mesél el Oto Hudec All what we could do together (Mindaz, amit együtt megtehetnénk) című kiállítása. Ez Hudec negyedik önálló tárlata a pozsonyi Gandy Galleryben. A Normandia (2013), a The Man who travels with Bees (Az Ember, aki Méhekkel utazik, 2016) és a We are all carbon (Mindannyian szénből vagyunk, 2020) című projektjei után ismét egy installációkban, makettekben, festményekben megfogalmazott természetvédelmi témájú anyagot mutat be, melynek fókuszában ezúttal a fák és az erdők védelme áll.

Oto Hudec (1981) Kassán élő és alkotó multimédia művész, aktivista, a Kassai Műszaki Egyetem Művészeti Karának oktatója.  A szlovákiai képzőművészeti szcéna meghatározó alakja, a klímaválsággal és környezetvédelemmel kapcsolatos témái, valamint munkáinak (installációinak, (fal)festményeinek, videóinak, szobrainak, köztéri munkáinak, participatív projektjeinek) hasonló vizualitása egyértelműen felismerhetővé teszik. Neve az idei év során valószínűleg sokszor elő fog kerülni, ugyanis ő képviseli Szlovákiát a 2024-es Velencei Biennálén, a több mint négy éve szünetelő cseh és szlovák pavilonban.

Hudec munkáiban a válságban lévő természet, társadalom és gazdaság problémáira reflektál, sokszor utópisztikus megoldásmodellek bemutatásával, kiemelt figyelmet szánva az élővilágra és a természet-ember kapcsolatára. Magányos kivonulás, szeparáció és elszigetelődés helyett inkább a közösség erejében, a nomád és őslakos népekre jellemző életmódban és attitűdben látja a megoldást a fenntarthatóság elérésére. Jelen kiállítás kifejezetten az erdők és a fák védelmével foglalkozik tíz, a világ több tájáról származó ökoaktivista történet bemutatásán és értelmezésén keresztül.

A kiállításnak otthont adó Gandy Gallery több mint harminc éve működik töretlenül, korábban Prága, 2005-től pedig Pozsony belvárosában. Főként a posztszovjet országokból és Közép-Kelet Európából származó művészeket tömörít, nemzetközi láthatóságot biztosítva a számukra. Képviselt művészei között van például Zbyněk Baladrán, Jana Želibská vagy Jiří Valoch is, ugyanakkor a fiatalabb művészgeneráció felé is nyitott: 2022 decemberében Krystyna Melnyk fiatal ukrán festő munkáiból nyílt kiállítás a kijevi The Naked Room galériával együttműködésben, tavaly májusban pedig a pozsonyi Martin Vongrej mutatkozott be első alkalommal a Gandy-ban Soft Presence (Lágy jelenlét) című egyéni tárlatával. Emellett az online kiállítás lehetősége is adott: legutóbb Polina Davydenko fiatal fotóművész eredeti és új otthonával, a háború sújtotta Ukrajnával és a csehországi vidékkel foglalkozó fotósorozatait mutatták be ilyen módon.

A Franciaországból származó Nadine Gandy, a galéria vezetője és tulajdonosa az intézmény fennállásának 30. éve alkalmából 2022-ben megalapította a ZoomEuropa nonprofit kulturális egyesületet, mely a régió művészeinek és kurátorainak biztosít személyi és anyagi támogatást.

A galériatérbe lépve a szemközti falra függesztett FOREST DEFENSE IS CLIMATE DEFENSE (Az erdők védelme a klíma védelme) felirat fogad minket, ami nemcsak tartalmában, de kivitelezésében (akrilfesték textilen, rudakra rögzítve) is egy ökoaktivista transzparenst imitál, ami azonnal elhelyezi a látogatót a kiállítás tematikájában. A szemben lévő falon láthatjuk a kiállítás címadó munkáját, az All We Could Do Together című videót. A tizenkét és fél perces munka egyszerre meditatív, informatív és inspiráló. Oto Hudec mint kortárs történetmesélő mond el tíz történetet az 1970-es évektől napjainkig, az ausztrál őserdőktől egy németországi parasztfalut övező erdőségig. Hallunk őslakos nőkről, akik az ölelésükkel védtek meg háromszáz fát a kivágástól Indiában (Chipko movement); egy fiatal lányról, aki két évet töltött egy ezeréves mamutfenyő lombkoronáján és csak akkor mászott le, amikor a hatóságok biztosították a fa és a környék védelmét; egy brazil Jatoba fáról (brazil cseresznye vagy karib akác), ami menekült státuszt kapott a helyi norvég nagykövetségtől; és egy négyszáz éves angol tölgyről, amit a demonstrációk és petíciók ellenére mégis kivágtak. 

A művész nem tagadja, hogy ezek a közösségi vagy egyéni aktivista mozgalmak nem minden esetben érték el kitűzött céljukat, de legtöbbször legalább a helyi, országos és nemzetközi médiajelenléttel sikerült felhívniuk a figyelmet egy-egy természetvédelmi terület védelmére, az ipari indíttatású beavatkozások káros hatására és az aktivisták ellen fellépő hatóságok agressziójára. A videó narrációját a művész hangján halljuk angolul, szlovák nyelvű felirattal, miközben a történetek kis papírfigurák és apró makettek képében elevenednek meg előttünk.

A mikrovilágok építése évek óta hozzátartozik Hudec alkotói attitűdjéhez. A léptékváltással, kicsinyítéssel, vagy épp felnagyítással való játék kifejezetten az ökológiai témájú munkáiban jelenik meg. Gondolhatunk itt például a Mascot (Talizmán) című objektjére, ami a We are all carbon című kiállítás részét képezte (2020, Gandy Gallery, Pozsony). Ez a munka tulajdonképpen egy darab szén felnagyított, emberméretű mása, melyet valaki (feltehetően maga a művész) jelmezként magára ölt, és úgy sétál ipari területek felé a Back, where I belong (Vissza, ahová tartozom) című videóban. Hasonló léptékváltással játszanak a hatalmas teknősmakettek hátára felépített apró agyagfalucskák az emberek és állatok vándorlását párhuzamba állító Tartaruga I-II. (Teknős I-II.) című installációban.

A kiállításon látható videó zárása mind képileg, mind szövegileg nagyon lírai: „Ez csak néhány azok közül a pillanatok közül, amikor emberek és fák együtt dolgoztak azért, ami közös bennünk. Sok más is van. És mindegyikre emlékezni fogunk, mert a gyökérmemóriánk részévé válnak – ahogy növekedünk, elesünk, elrohadunk és újra növekedünk. Miközben a talaj egyre szárazabb, a szél és az eső egyre kiszámíthatatlanabb – többet kell tennünk együtt. Most már biztonságosabb talaj után nézünk. Valahol.”^[1] Eközben a Balaton csillogó víztükre sejlik fel előttünk egy fa sziluettjét ringatva a hátán. Ez a zárókép – sötét téglalapon folyton változó képet rejtő kör – emlékeztet Hudec korábbi, a 2023-as Pohoda fesztiválra készített The Flag of the Blue Planet (A kék bolygó zászlaja) című munkájára. Ez tulajdonképpen egy egyszínű, sötétkék zászló, melynek a közepén kör alakú kivágás látható. A magasba emelve így a kék ég és a felhők folyton változó képe jelenik meg rajta. (A Pohoda képzőművészetis programjairól itt írtunk korábban.)

A videó nyersanyaga – egy pár másodperces snittet leszámítva – Kapolcson és környékén készült, ahol a művész a Visegrad Fund művészeti rezidenciaprogramjának ösztöndíjasaként töltött majdnem két hónapot az elmúlt évben. Izgalmas párhuzam, ahogy a Balaton-felvidéki erdők Közép-Európában őshonos fái, bükkösei és tölgyesei játszák az ausztrál, indiai, vagy brazil fák szerepét. A rezidencián Hudec jelen kiállítás anyagán kívül több már megkezdett, vagy épp helyben kibontakozó projekten is dolgozott. Elkészült például a Song for the…-videósorozatának egy újabb darabja, A Song for the Forest at the End of Summer. Ezekben a videóperformanszokban Hudec egy-egy természeti entitás (egy óceán, egy gleccser, vagy egy kukoricatábla) előtt, az ő számukra improvizál ukuleléjén. Ez az intim, szimbolikus gesztus is a természeti jelenségek megszemélyesítésén alapszik, ami Hudec munkásságának egyik alapvetése. (További videók a művész Youtube csatornáján.)

Érdemes a videó megtekintésével kezdeni a kiállítást, hogy felfedezhessük, a másik két helyiség installációiban ugyanazok a makettek és apró figurák jelennek meg, melyeket a videóban megismerhettünk.

A galéria másik helyisége ad helyet egy egész falat beborító installációnak (Floating Arboretum/Úszó arborétum), melyen a tíz történet tíz fája szerepel. Egy sötét és egy világoskék textilsáv adja a hátteret: mintha egy nagy vízfelületen lebegnének a szürke, MDF lapra nyomtatott faportrék, amik már valóban azoknak a fáknak a fotóhiteles másai, melyekről az aktivista történetek szólnak.

A földön, egy szürke matrachuzattal borított területen helyezkedik el a Buds, Shoots and Sprouts (Rügyek, hajtások és csírák) című installáció. A kijelölt területet egy terrakotta színű égetett agyag, kidőlt, csupasz ágas fatörzsre emlékeztető kerámia objekt és egy házmakett uralja. Körülöttük helyezkednek el az apró emberalakok, demonstrációs eszközök, melyeket a művész valószínűleg sajtófotókból, a különböző erdőmentő akciók médiadokumentációiból emelt ki. Nézői aktivitásra késztet a földön felépített jelenet: közelebb szeretnénk kerülni, hogy elolvashassuk a feliratokat, megfigyelhessük a szereplőket, ehhez le kell guggolnunk és meditatív, lassú, több szempontú megfigyelést kell végeznünk – mint például amikor hangyák vagy bogarak menetelését fürkésszük a fűben.

A szoba falain további három különálló művet látunk: egy makettet egy faházról (Hambach House), ami a Hambach-erdőben kiépült aktivista kommuna egyik épülete. A másik falon szintén egy kisméretű mű kapott helyet, egy pasztell színekben játszó tanulmány-akvarell szintén egy lombházról (The House – Color Chart/A ház – Színskála). Ez a munka azonban már nem törekszik a valósághűségre, sokkal inkább általános és meseszerű, akárcsak egy gyerekrajz. Eszünkbe juthat róla gyermekkori álmunk egy titkos bunkerről a lombok között, amit csak az arra méltó barátainkkal osztunk meg, ahonnan szemmel tarthatjuk a környező területet, megfigyelhetjük a fészkelő madarakat. A gyermeki világ megidézése, talán nem tudatosan, de mélyen áthatja Hudec alkotói világát.

A szintén ebben a helyiségben található utolsó mű tulajdonképpen „információs táblaként” is értelmezhető (All We Do Together/Mindaz, amit együtt teszünk), melynek vizualitása az iskolai biológiaszertárokban heverő régi faliújsághoz hasonlít: kézzel írt, gombostűvel rögzített jegyzetek és fekete-fehér fotók mesélik el a tíz erdővédő-famentő történetet, amiről már korábban szó esett. Ez a mű kulcsfontosságú a kiállítás értelmezéséhez. Bár a történetek néhány mondatos változataikban a videóban is megjelennek, itt pontos adatokkal, bővebb információkkal ismerkedhetünk meg a természetvédelem történelmi pillanataival – feltéve, ha nem riadunk vissza a hosszú szövegek olvasásától a galériatérben. Mindhárom szoba művei (installációk, festmények, videó) eköré a tíz történet köré épülnek. Ha lenne egy képzeletbeli fonalunk, összeköthetnénk a kiállított installációk, makettek aprócska figuráit a megfelelő videórészletekkel és a valós történeteket tartalmazó „információs táblával”, így talán egy galériateret behálózó micéliumot kapnánk – de ez csak egy utópisztikus enviromentalista fantázia.

A következő szobát uraló installáció szintén a Floating Arboretum címet viseli, akárcsak az előző szoba falát beborító installáció. A két munka koncepciója ugyanaz, de a vizualitásuk és a materiális megfogalmazásuk teljesen más. Míg az előző műnél a kék textil szimbolizálta a vízfelületet, itt fekete-fehér tengert ábrázoló tapéta borítja be a falat, amitől még élénkebbek és hangsúlyosabbak a színes, úszó testek, melyeken az emberméretű, csupasz, fából ácsolt fa absztrakciók – mint árbocok – magasodnak. Törzsük mellett és ágaik között pedig megbújnak a történetekből kiemelt apró figurák, a lombházak, a transzparensek. Szemben a Respect your Elders (Tiszteld az időseidet) című kép ismétli a vízen úszó fa motívumát.

Ismeretközlés, művészi érték, edukációs jelleg és gyermeki játékosság – ezek a kifejezések jellemzik számomra Hudec tárlatát és egész munkásságát. Nem alaptalan a felvetés, hiszen Daniela Krajčovával 2013 óta vezetnek egy participatív művészeti projektet (Projekt Karavan) szlovákiai roma gyerekek számára. Ez a projekt 2023-ban szerepelt Art Market Budapesten a SHUKAR.T szekción belül, amiről itt írtunk.

Az All what we could do together című kiállítás könnyen olvasható és befogadóbarát, így akár gyerekcsoportok látogatását is elképzelhetőnek tartom, akár egy környezetismeret óra keretén belül. Az apró figurák és makettek, az élénk színek, az egyszerű feliratok közérthetővé tesznek egy égetően fontos problémát, ami konstruktív beszélgetésindító lehet a klímavédelem és az erdővédelem témáiról.

Hudec a maga könnyed, játékos, színekben gazdag vizuális megfogalmazásaival hívja fel a figyelmet égető ökológiai problémákra, sőt, informál, edukál és javaslatokat tesz a fenntartható jövő elérésére. Nem tolakszik, nem kér számon, csak csendesen mesél, következtet, javasol, tisztel és mindenek előtt: remél.

Ahogy azt már a cikk elején említettem, Oto Hudec fogja képviselni Szlovákiát a 2024-es Velencei Biennálén a 2019 nyarán megsérült és azóta használaton kívül állt cseh és szlovák pavilonban, Lýdia Pribišová kurátorsága mellett. Hudec a Floating Arboretum című projektjével készül a biennáléra, mely a Gandy Galleryben látható, azonos című installációinak lesz a folytatása. A cseh és szlovák pavilont ezúttal megosztják a két ország között, Csehországból Eva Koťátková fogja kiállítani a The heart of a giraffe in captivity is twelve kilos lighter (A fogságban tartott zsiráf szíve tizenkét kilóval könnyebb) című projektjét.

A 60. Velencei Képzőművészeti Biennálé Stranieri Ovunque – Foreigners Everywhere (Idegenek mindenhol) című kiadását 2024. április 20-a és november 24-e között rendezik meg, fókuszában a migráció és az emigráció, valamint e témakörökben érintett – bevándorló, diaszpórában élő, menekült, külföldre szakadt – művészek munkái állnak majd. Összegezve: már csak a biennálé „előzeteseként” is érdemes megtekinteni az All what we could do together-t.

Oto Hudec: All what we could do together, Gandy Gallery, Pozsony, 2024. 01. 17. – 2024. 03. 08.

---

^[1] Angol eredeti: These are only some of those moments, when humans and trees worked together for what we share. There are many more. And all will be remembered, they became part of our root memory – as we grow, fall, rot and grow again. While the ground turns dryer, winds and rains more unpredictable – we need to do more together. We look for a safer ground now. Somewhere.