Fekete az anyag rejtett lelke

Koós Gábor Gazing Into Darkness című kiállításáról

Tulajdonképpen minden a világossággal és a sötétséggel kezdődött. Fény és árnyék, a Nap és a Hold – ők születtek először népek meséiben, mítoszokban, teremtéstörténetekben; és az örökös játékuk, konfliktusuk az, ami máig mozgásban tartja a világot. S bár a (főleg nyugati) kultúrtörténet évszázadok tanulságai alapján egyetemes érvénnyel kapcsolja a sötétséghez a káosz és a sátáni erők, a fekete színhez a gonoszság és a halál asszociációit, Koós Gábor Gazing Into Darkness (A sötétbe nézek) című kiállítása az „árnyak dicsérete” mottójával most megkísérli e konvenció újragondolását a budapesti INDA Project Room-ban.

A losonci származású Koós először 2023 őszén a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban mutatta be azonos című kiállításán helyspecifikus installációját, melynek inspirációs forrása Junichiró Tanizaki japán író 1933-as Az árnyak dicsérete (In Praise of Shadows) című írása volt. Tanizaki esszéjében a mára elfeledett, titokzatossággal teli Japánról ír, a japán építészet és tárgykultúra esztétikájának vonatkozásaiban. Ebben a világban, a Nyugat villódzó, görcsösen kivilágított tömegkultúrájával, soha ki nem alvó fényeivel és csillogó kirakataival ellentétben a sötét tónusok, a belső terek félhomálya, a sötétben derengő tárgyak jelentik a szépséget. A homályban alakuló látvány: a sötétség és a látás hiánya az, ami teret ad a képzeletnek és tartalommal tölti meg a nem láthatót.

Mint a finoman fényáteresztő, rizspapírral bevont tolóajtók, melyek átengedik, megszűrik a gyertyafényt és árnyjátékká alakítják a mögötte történteket. A sötét kerámiák vagy az ébenfából készült tálak lakkozott felülete, amin a sötétben megcsillan a gyertyafény s éppen csak felsejlik a formájuk, anyaguk. A hagyományos lakóházak mély eresze, ami félhomályba burkolja a belső tereket. De példaként említi az író a mellékhelyiséget is, amit a fehér porcelán csészék elterjedése előtt nem véletlen neveztünk – még magyarul is – árnyékszéknek.

Tehát a hagyományos japán otthonok szépségének kulcsát ismerjük meg az esszéből, egyszerű használati tárgyak, evőeszközök, ékszerek példáin keresztül: a módszert, amellyel rabul ejtették az árnyékot, amelynek játéka a fény változatosságán alapul. A homály dicsérete ez, melyben a kevesebb több, mely titokzatos és megunhatatlan, érzéki, izgalmas, többértelmű és kiismerhetetlen; amely a hétköznapokat – a monokróm szürkeségbe fulladás helyett – az árnyékok világának már-már szakrális, transzcendens régióiba emeli. Ellentétben a nyugati tradícióval, amelyben a sötétség mindig is a félelemmel, a gonosszal, a rejtegetnivaló dolgokkal párosult, és nem önálló értékként, hanem a fény hiányaként tekintettünk rá.

Ezt a gondolatiságot karolja fel Koós Gábor Gazing Into Darkness című kiállítása. Az INDA Galéria Project Roomjának apró terébe érkezve két egymással szemben lévő falat láthatunk, az egyik feketére festve, a másik fehéren hagyva, a falakon egymással szemben a tizenkét-tizenkét darab, frottázsokra vagy grafikai nyomatokra emlékeztető, néhol enyhén fénylő, fekete-fehér táblaképek. Elég egyszerűnek tűnik a külalak, a koncepció azonban ennél jóval árnyaltabb (kissé erőltetettnek hathat ez a szóhasználat, de milyen pontosan illusztrálja ez a magyar szó Tanizaki gondolatmenetét: az árnyaltság, a komplexitás, a „tónuskülönbségek” észrevétele mindenképpen mélységet, érzékenységet feltételez!), s tény, hogy a kiállítás leírásának ismeretében nagyobb elvárásokkal léptem a térbe, és némi hiányérzettel távoztam.

Az INDA Project Roomba átültetett kiállítás kurátori szövegében részletesen olvashatunk az eredetileg Székesfehérváron bemutatott installáció elkészítésének menetéről. Koós munkájának itt központi eleme volt a Szent István Király Múzeum Országzászló téri kiállítóhelyének jellegzetes tetőablaka. Ez a huszonnégy táblából álló ablak rengeteg természetes fényt enged a térbe. Koós az ablak tábláinak befotózott, majd kinyomtatott képeit puha papírra tollal átrajzolta, a felületen így bemélyedések keletkeztek. A domborképeket ezután nyomódúcként használta, s ezekkel két sorozatot nyomtatott. A dúcként használt huszonnégy táblát végül Musou black festékkel festette le – ez a világ egyik legerősebb fényelnyelő festéke, egy átlagos fekete akrilfestékhez képest, mely 94-98%-ban fényelnyelő hatású, a fény akár 99,4%-át képes abszorbálni. Ezt az óriási, végtelenül fekete felületet Koós a tetőablak alá, a földre terítette a kiállítótérben, egy valóban fekete lyukra emlékeztető sötét szőnyegként, vagy ahogy Fehér Dávid művészettörténész fogalmazott a megnyitóbeszédében, „antiablakként”, ami a lehető legnagyobb mennyiségű fényt képes magába szívni, és ami így a fényforrás tökéletes ellenpontjává vált. Az ablakról készült nyomatokat kétoldalt a falra helyezte.

Valamiféle szakralitást, földöntúliságot vártam a huszonnégy üvegtáblán át beirányuló fény és az azt elnyelő „fekete lyuk” diskurzusáról, illetve a tradicionális japán háttérről olvasva – ezt a hangulatot szerintem mégsem sikerült az INDA terébe importálni; ha pedig az átértelmezés volt a cél, ezt nem jelezték egyértelműen. S bár izgalmas kísérlet egy jól működő projektet máshol is kipróbálni, talán nem véletlenül kapta az installáció a helyspecifikus jelzőt: a cél-térben volt igazi egységként értelmezhető a fény, a sötétség, a képek és azok elkészítésének módja.

Az installációnak ezúttal az INDA kisszobájának paramétereihez igazított, megmetszett állapotát tekinthetjük meg. Nem láthatjuk a tetőablakot és az alá terített fekete lyukat, csak az azokról készített egyedi nyomatokat, melyek szintén csökkentett létszámban, de elszántan képviselik az árnyék dicséretét. A két, egymással szembe helyezett nyomatsorozat közül Koós az egyiket érintetlenül hagyta, a másikon viszont egy újabb japán hagyomány, az ohaguro (a fogak befeketítésének szokása, mely szintén arról árulkodik, hogy a koromfekete tárgyakat évszázadokon át rendkívül szépnek tartották) szellemében az üresen, fehéren maradt felületeket pontról-pontra, egy végtelenül koncentrált, hosszadalmas, meditatív folyamat során szintén kitöltötte Musou feketével. Ezáltal a nyomatok ohaguro festményekké váltak.

A sima fekete mellett megjelenik a Musou black még feketébbje is, és a két különböző sötétség különleges kontrasztot képez: a tompább, matt fekete nyomdafesték szomszédjaként a Musou plasztikusabbá, fényesebbé, s – főleg a festékfoltok közül fel-felsejlő papírfehér miniatűr pöttyei mellett – csillogóvá, ezüstös hatásúvá válik. Mint mikor vaksötétben meresztjük a szemünket, s nem tudjuk eldönteni, hogy az előttünk táncoló fehér foltokat vajon tényleg látjuk, vagy mindez csak káprázat.

Ezt a világító ultrasötétet nézve eszembe jut egy nyelvészeti párhuzam, egy ellenpélda az elemzés elején említett európai hozzáállásra, miszerint a feketével minden esetben negatív jelentéstartalmak párosíthatók. Az óangol nyelvben például több szót használtak a fekete jelölésére.^[1] Az egyik a sweart, azaz a sötét, koszos, ködös fekete, ami a gonosz és hírhedt szavakat is jelentette. A másik a blæc, a valódi, abszolút fekete – azonban ez az ősgermán blakaz szóból származott, ami a fénylő, szikrázó jelentéseket is magában hordozta. Ebből adódott, hogy az óangol – igencsak paradox módon – a blæc szóval a fekete, a színek teljes hiánya mellett a színek tökéletes összhangját, a totális fehéret is jelölte. Így vonzotta magával a fény, a látás, az igazság, a valódi, a megtisztító szimbolikus jelentéstartalmait.^[2] A fény és sötétség együttes jelenléte, egymást kiegészítő és ellensúlyozó mivolta, talán méginkább a fény sötétség általi megnyilvánulása jellemzi Koós ohaguro festményeit is.

A fekete festmények művészettörténetét boncolgatva Malevics Fekete négyzetétől és a festészet halálától kezdve az absztrakt expresszionistákon át Rothko colorfieldjein keresztül akár Anish Kapoor Vantablackjéig is eljuthatnánk, most mégis John Cage gondolatait idézném. Ő volt az, aki Robert Rauschenberg Fehér festményeit, a közönség által botrányosnak és destruktívnak bélyegzett monokróm festménysorozatot a „fények, az árnyékok és a részecskék repülőtereinek” nevezte. Ernyőként írta le, mely a rávetett tekintetet visszaverve lép interakcióba nézőivel; olyan képként, mely a megvilágítás függvényében is alakulhat – és az így változó fókusz a részletek folyamatos vizsgálatára ösztökél.

Pontosan ez az, amivel Koós játszott a székesfehérvári térben – a különböző napszakok természetes fényeinek és árnyékainak tette ki különböző feketéit, s a közönség azok függvényében figyelhette meg a képek hangulatának, a tér aurájának változásait, a fény áradásának és eltűnésének kapcsolódási pontjait, ellentéteit. S ez az, ami miatt a szűkös, meleg fényű, mesterségesen bevilágított galériatérbe – melyre még a parketta nyers fája is ráerősít – transzportált installációt erőltetettnek, a két egymással szembeállított monokróm festménysorozatot némileg talajvesztettnek éreztem. Ettől függetlenül ez a szellemileg és technikailag is rendkívül komplex installáció izgalmas kísérlet a sötétség rehabilitálására, fény és fénytelenség aura-alakító hatásainak vizsgálatára, művészi reprezentációjára – kíváncsi vagyok, legközelebb hová vezeti Koóst ez a gondolatmenet.

A kiállítás záró napján, március 14-én 17 órától Százados László tart tárlatvezetést a kiállításon.

Koós Gábor: Gazing Into Darkness (A sötétbe nézek; a kiállítást megnyitotta: Fehér Dávid, művészettörténész), INDA Project Room, Budapest, 2024. 02. 08. – 2024. 03. 14.

Fotók: Simon Zsuzsi

---

^[1] E gondolatért köszönet Drótos Dominika képzőművésznek, akinek Patthelyzet című, 2020-as festménysorozatának elemzése kapcsán találkoztam ezekkel az óangol kifejezésekkel.

^[2] Online Etymology Dictionary: https://www.etymonline.com/search?q=sweart