„Miért van valami… és miért nincs inkább semmi?” 

ANSELM KIEFER FESTMÉNYINSTALLÁCIÓJÁRÓL A VELENCEI DÓZSE PALOTÁBAN

„A tett a képek megsemmisítése, haláluk, alvásuk, temetkezési helyük, amire szükségük van ahhoz, hogy feltámadjanak.” (Andrea Emo)

A 2022-es Velencei Biennálé több szempontból is ínyencség a maga kategóriájában. A koronavírus miatti csúszást nagy erőkkel kárpótolni igyekvő – az első ízben női kurátor által rendezett és leginkább női kiállítókat felsorakoztató koncepcióval rendelkező – megakiállítás mellett kortárs szupersztárok parádés felvonulásának is tanúi lehetünk különböző történelmi helyszíneken. A Palazzo Grassiban Marlene Dumas életműkiállítása, kicsit odébb, az Accademia kiállítótereiben és a Palazzo Manfrinban Anish Kapoor szobrai várják a művészetre éhes tekintetet; melyek végül a Szent Márk téren, az újra látogatható, ezúttal egy nagy adag Anselm Kieferrel fűszerezett Palazzo Ducale várja az érdeklődőket. Esszém az utóbbira koncentrál.

A német művész, Anselm Kiefer 2020 és 2021 között dolgozott Questi scritti, quando verranno bruciati, daranno finalmente un po’ di luce (Andrea Emo) című, a tőle megszokott gigantikus léptékű sorozatán, kifejezetten a Sala dello Scrutinio (A Választások Szobája) számára a velencei Dózse Palotában. A Fondazione Musei Civici 2019-ben kérte fel Kiefert, hogy bizonyítsa, e helyszín – az Adria királynője, az 1797-ben megszűnt Velencei Köztársaság legismertebb szimbóluma – több, mint egy letűnt aranykor féltve őrizgetett emléke, s képes dinamikus, kortárs művészeti térként is működni. 

Kiefer átmenetileg hozzárendelte óriási installációját a már meglévő festményekhez, a terem falképeit el is takarta saját munkáival. Hasonló átalakítás a történelem során olyankor eshetett meg, mikor a kor ízlése vagy az állami reprezentációs igények megváltoztak, esetünkben azonban egy 1577-es tűzvész pusztítását követően igényelt teljes restaurációt a terem. Erre a célra olyan művészeket kért fel a Köztársaság akkori szenátusa, mint Tintoretto, Palma il Giovane vagy Andrea Vicentino, hogy újraélesszék Velence hajdani dicsőségét – Anselm Kiefer így, bár 21. századi eszköztárral, de valamelyest hasonló céllal érkezett.

Velence van e nézőbénító installáció középpontjában, de ezúttal nem mint ünneplendő tárgy, inkább mint a kereskedelmi és kulturális közvetítő, az összekötő szimbólumaként jelenik meg. Mint az emberiség destrukciójának allegóriája, civilizációk egykori gazdagsága és bukása, emléknyomok és történetek összessége, ami kultúrák és évszázados legendák rétegződéséből kreál átmeneti felszínt a teremben.

Anselm Kiefer festményinstallációjának címe idézet Heidegger követőjétől, az önmagát „keresztény nihilistaként” jellemző Andrea Emótól (1901-1983). Nem ez az első eset, hogy Kiefer kifejezi rokon érzéseit a velencei születésű filozófus gondolataival: Párizsban 2018-ban már állított ki Für Andrea Emo címmel. Emo filozófiájában ugyanolyan fontos szerepe van az idő és az emlékezet kérdésének, a destrukció és az „új”, a születés összefüggéseinek, mint Kiefer művészetében. 

A Dózse Palota-béli kiállítás címadó idézete nyersfordításban annyit tesz, „Ezek az írások, ha lángra kapnak, végre adnak egy kis fényt.” Minden aspektusból rendkívül találó ez a címválasztás, tényleg, egyszerűen minden benne van, ami Kiefer és Emo munkásságát összeköti, ami Kiefer művészi- és emberi gondolkodását, egész életművét belengi. Nemcsak a szó szerint elégetett könyvekre gondolhatunk itt, amiket Kiefer a tárlat nyitó félkör-képére aggatott, hanem a gondolatra, miszerint az egyéni tudásnál időtállóbb a kollektív emlékezet. Mi több, a cím reflektál a lokális történelmi eseményre, a tűzvészre is, mely egykor a terem falfelületeit borító festmény-rengeteget is halálra ítélte. A filozófus és a művész e mondattal jelzik, hogy nem a véget látják az elmúlásban; így emlékeztetnek minket is, hogy ezek a festmények tagadásból születnek, az elutasításából annak, ami fölé helyezve keltek életre. Többrétegű újjászületés-történet rejlik hát jelen kiállításban, ami akkor rajzolódik ki igazán, ha Kiefer életrajza felől is megközelítjük.

Kiefer szerint ahogyan az élet, úgy a művészet is romokból születik. A német művész 1945-ben, bombák között jött világra, amiket „gyermekkora sziréneinek” nevez. A romok szerinte sosem negatív jelenségek, inkább az átmenet, a változás állapotát látja bennük. Felfogása szerint a jövőt testesítik meg, hiszen minden, ami van, elmúlik. 

„A KÖVEKKEL, AMIKET A NAGYVÁROSOKBAN AZ ÚGYNEVEZETT »ROMNŐK« TISZTÍTOTTAK MEG, ÉN HÁZAKAT ÉPÍTETTEM. EZEK A ROMOK MINDIG VALAMI ÚJ ÉPÍTÉSÉNEK LETTEK A KIINDULÓPONTJAI” – 

fogalmaz egy interjúban.

Felfogása szerint minden (kép) úgy jön létre, hogy kitörli az azt megelőzőt: folytonos elvetés és megújulás. Kiefer közvetlenül a második világháború romjain nőtt fel Donaueschingenben, a náci hatalom friss emlékének atmoszférájában. Művészetében ezt a súlyt a vállára véve igyekszik egy ehhez hasonló súlyoktól mentes jövőt találni: irodalmat, filozófiát, az Ó- és Újtestamentumot és a zsidó miszticizmust, a kabbalát idéző festő-szobrász munkásságába építve „biztonságos”, szimbólumokkal kommunikáló, misztikus-mitologikus tereket teremteni, a földi ideológiák helyett a szakralitásra, spiritualitásra koncentrálni. Kiefer Velence-ciklusa ennek értelmében, a látszat ellenére és a háború mint téma aktualitása mellett sem egy borzalmas disztópia megjelenítése – inkább a fent taglalt szempontokból szükséges pusztulást is tartalmazó, térben-időben csűrt-csavart kvázi-utópiát fedezhetjük fel benne.

Kiefer a náci múlttal foglalkozó műveiben sosem kritizál, inkább tudomásul vesz. Grandiózus munkáival rávilágít, milyen iszonyúan kicsi az ember, miközben elengedhetetlenül része valami hatalmasnak, valami beláthatatlanul óriási dolognak. A háború is lehet egy ilyen dolog: nem az egyén élete számít, az ember a nála nagyobb politikai-hatalmi játszmák eszközévé válik. Nem lehet véletlen, hogy Kiefer pont a Sala dello Scrutinio-ban „takarta ki” az eredeti képeket: e termet alaphelyzetben csatajelenetek, Velence katonai múltját dicsőítő festmények díszítik (pl. Andrea Vicentino: Lepantoi csata, Pietro Liberi: Velence győzelme a Dardanelláknál). Kiefer egy letűnt kor történelmének vízióját mutatja be, egy meg nem élt múltat tár elénk, időtlen, egyszerre a jelenről és jövőről is prédikáló, körkörös szimbólumhalmazba vezet. Mágikus realizmusával azonban mintha visszahelyezné a befogadóba, az egyénbe vetett hitet és bizalmat. Megpróbálja megteremteni a kapcsolatát egy olyan transzcendens, ideológiáktól mentes, alternatív hatalommal, aminek az ember nem kiszolgáltatottja, hanem ami megteremti számára az élhetőbb, reménytelibb jövőképet. Óriási festményeivel mesélni akar, meg akar mutatni valamit. Például egy irányt: szinte kényszerít arra, hogy magunk elé, hogy felfelé nézzünk. 

Érdekes párhuzamként eszembe jut Robert Rauschenberg Kiradírozott De Kooning című munkája, amit az amerikai pop art művész szintén „rombolással” hoz létre. Bár az attitűd úgy-ahogy egyezik, Kiefer alkotói módszere ennek szöges ellentéte. Munkáit élőben látva a laikust is mellbe vágja az a tömérdek mennyiségű anyag, amivel a terembe lépve találkozik. Aki ismeri stílusát, azt nem érheti nagy meglepetés. Ismerős technika, motívumok, színek, szagok – a termet áthatóan betölti az olajfesték először édes és otthonos, idővel fejfájdító illata. Kiefer egyébként sem hagy levegőhöz jutni: a Sala del Maggior Consiglio amúgy is lélegzetelállítóan gigászi terméből átesve rögtön, mindenféle linearitás nélkül, ordítva zúdítja rá kieferségét a látogatóra. 

Szétégett könyvek, sorakozó botok, szalma, kasza, létra, tricikli, csónak; itt-ott bevájva, itt-ott lefestve, itt-ott a térbe lógatva. Az emeletes ház magasságú vásznat oldalról nézve több centis festékréteget látok – nem állom meg, hogy arra gondoljak, hány kiló, hány tonna olajat láthattak Kiefer képei. A pozitív, a negatív, a hozzáadás, az elvétel, a konstruktív, a destruktív, az ellentétek együttes jelenléte óriás szerepet játszanak. Odateszi, visszakaparja, lefesti, ráragasztja, letépi, felgyújtja, lehántja, összefirkálja; belekarcol, majd rálocsol valamit. Émelyít, taszít, s mindezt hatalmas vonzerővel. Páratlan találkozása a szellemnek az anyaggal, s pótolhatatlan befogadói élmény.

Az installáció pannói egy-egy körülírható jelenetet, jelenséget ábrázolnak, bár a konkrét, formai ábrázolás háttérbe szorul az összhangulattal, a teremtett atmoszférával szemben. A képek perspektívája olyan erővel vonz, hogy szinte szemen szúr az egyiránypont. Majdhogynem fizikailag behúz a képbe – a zsíros szántóföldek, az itt-ott pocsolyákat felcsillantó búzamezők, a hófödte sziklák tömbjei és a vizek fénylő hullámsávjai egyaránt a horizontvonalra csalják a tekintetet. Az előtérben az egyik képen Jákob lajtorjája kínál utat az Istenhez, a másikon Szent Márk, Velence védőszentjének koporsója igyekszik a kép mélységéből a térbe törni. A harmadikon Velence hajdani aranyos pompája látható a festékbe karcolva. Velence látképét egy hatalmas, rózsás kézfej (vagy lángcsóva?) koronázza, mely Márk oroszlánját hordja tenyerén. A következő képen a szürke gomolyfelhők közt tűzijátékként felvillanó sárgák, egy másikon a vörösek inkább az utolsó ítélet (vagy lehet, hogy a kozmosz keletkezése?) hangulatát idézik. 

Levetett-leejtett cipők, ruhák viselőik nélkül (a modernkori Velence arctalan turistái?), rothadás, fekete, koporsó:  a szenvedés és a vég képeit látjuk, de a képeket beburkolja a Palazzo ablakain beáradó tompított fény földöntúli aranysága. Majd felsejlik egy-két „valódi”, halványan a festékbe karcolt angyal is néhány vásznon. Egyszer fent, egyszer lent.

Felsorolásszerű leírásom célja a szimbólumrendszer és az összkép-élmény fontosságát hangsúlyozni, szemben az egyes részletekbe belekapaszkodó elemzői hozzáállással. Természetesen hosszú könyveket lehetne megtölteni az egyes kiragadott motívumok felfejtésével, s ezt sokan meg is teszik. Legyen ez inkább egy általános bemutatója ennek a szigorú kieferi szabályrendszernek, amibe belezuhanhat a gyanútlan Dózse Palotába látogató.

Halálszagú „gyászmunkák”, arany és vér, por és hamu, pusztítóan melankolikus és egyszerre felemelő atmoszféra. Kinek hogy, de az üzenet átjön, és a fejbe szöget üt egy-két kérdés is. Ha az írások, a kultúrák lenyomatának lángra kapása, a.k.a az elégő tudás pozitív hozamát ünnepli e kiállítás, vajon mi szükség ennyi, és ennyire kézzelfogható anyagra? Kiefer nem az „elveszett tárgyat”, a hiányt dicsőíti e címmel, hanem annak ellentétét; azt, ami létezett, aztán eltűnt, de elmúlásával teret adott valami új létrejöttének. Nem megoldást, hanem víziót, átmeneti menedékhelyet kínál, Velence múltjának ködébe burkolva. Az aktualitást és a meg-nem-történtet. Ahogyan a könyv is elégett, de ezzel fényt és meleget hozott egy szükséges pillanatban. Nem veszett el, csak átalakult.

Fotók: Georges Poncet (a Fondazione Musei Civici di Venezia jóvoltából)

Anselm Kiefer: Questi scritti, quando verranno bruciati, daranno finalmente un po’ di luce (Andrea Emo), Velence (Olaszország), a Szent Márk téri Palazzo Ducale „Salla dello Scrutinio” terme, 2022. 03. 26. – 2023. 01. 06.

Kurátorok: Gabriella Belli, Janne Sirén