„Ó, kék, jöjj be”

Derek Jarman Blue című filmjének emlékkiállítása a temesvári META Spațiu-ban

A kék lehet rideg, ijesztő, kegyetlen. De lehet megnyugtató, békés, felszabadító is. Ignorálhat, nyomaszthat, fájdalmat okozhat. Ugyanakkor ölelhet, simogathat, szerethet is. A kék riadt és bátor, pimasz és kedves, nyers és érzéki, üvölt és suttog, nevet és sír, beszűkít és kiterjeszt. Ebbe az egyszerű, mégis sokrétű, egyszerre behatárolt és végtelen kékségbe enged bepillantást a kiállítás, amely a világhírű 20. századi brit filmrendezőnek, képzőművésznek és írónak, Derek Jarman-nak a halála előtti utolsó alkotását, Blue című experimentális filmdrámáját állítja a középpontba.

A film különböző erőteljes, felkavaró gondolatokat hangosít ki egy egyszerű, kék háttér előtt, amelynek statikus jellege kontrasztot képez a gondolatok és hanghatások hömpölygő dinamikájával. A Blue továbbá a művész vallomása és fontos kifejezésmódja is, mivel saját queer identitásának és szexualitásának a felfedezését, a társadalom diszkriminatív és megbélyegző magatartását, az AIDS-szel folytatott küzdelem borzalmait és (ennek szövődményeként) a látása elvesztéséből fakadó kiszolgáltatottságot tematizálja. A nyomasztó gondolatok, témák és hangulatok mellett ugyanakkor a szerelem, az (ön)elfogadás, a szeretet és az elengedés esztétikája is fontos szerepet kap, amelyet a művész nagyfokú poétikus érzékenységgel jelenít meg.

„Az érzékenység vére kék / Annak szentelem önmagam, / Hogy megtaláljam a legtökéletesebb kifejezésmódját”^[1] [saját fordítás] – hangzik el a filmben, amely érzékelteti azt az elhivatottságot, amellyel Jarman ezen alkotásához, a művészethez és az élethez viszonyult. A tárlat július 27-ig tekinthető meg a temesvári META Spațiu-ban.

Derek Jarman (1942−1994) filmrendezőként, szerzőként, képzőművészként, kertészként és melegjogi aktivistaként egyaránt jelentős hatást gyakorolt a huszadik század végi brit társadalomra és művészetre. A kurátori szöveg említést tesz arról az általános homofóbiáról, gyűlölethullámról és elnyomásról, amely az 1950-es években uralkodott Nagy-Britanniában, amikor Jarman kamasz volt. A művész a kezdetektől fogva küzdött a diszkriminatív rendszer ellen, támogatva a melegek jogait, majd mindezt a képzőművészi és rendezői tevékenységében is kifejezésre juttatta. 1956-ban találkozott először a festészettel, a dorseti Canford Gimnáziumban (Canford School), amelyet az önvédelem gesztusaként jellemez. Az első kiadott memoárjában (Dancing Ledge, 1984) Jarman bővebben is kifejti ezt a metaforát, így nyilatkozva a különböző művészeti irányzatok és korok védelmező hatásáról: „Van Gogh Almond Blossom-ja^[2] és a kubista csendéletek borospalackjai fegyverekké váltak számomra a másik rend ellen.” Majd „menedéknek” nevezi az iskola művészeti központját, amely megvédte a „szikár, gyötrő kereszténységbe ömlesztett harangszótól, imáktól és megfélemlítéstől”.

Jarman akkor kezdett el a filmművészettel kacérkodni, amikor az 1960-as években kapott egy Super 8 videókamerát. 1970 és 1983 között nagyjából nyolcvan rövidfilmet készített, amelyekben merészen kísérletezik a különböző témákkal, színekkel és eljárásokkal (transzponálás, különböző filterek használata). 1975-ben rendezte az első nagyjátékfilmjét, a Sebastiane-t, majd számos egyéb provokatív és nagyhatású nagyjátékfilmet készített, mint például a Jubilee (1978), a Caravaggio (1986), a The Last of England (1987) és a Blue (1993).

Mindemellett irodalmi szerzőként is rendkívül produktív volt. 1972-ben megjelent egy verseskötete A Finger in the Fishes Mouth címmel. A már említett memoárja, a Dancing Ledge 1984-ben jelent meg, amely negyven éves koráig vezet végig a művész életén. Majd 1991-ben, illetve 2001-ben két naplókötetét is publikálták (Modern Nature, 1991; Smiling in Slow Motion, 2001). Továbbá említésre méltó az a két tanulmánykötet, amelyet a művészethez és a filmezéshez fűződő viszonyáról írt: Chroma (1995), illetve The Last of England (1997).

Egy izgalmas történet fűződik a film címéhez, ami eredetileg Bliss (Gyönyör) volt Blue helyett. A Bliss felirat továbbá a film szövegét tartalmazó első füzet borítóján is olvasható, egy üveglapba gravírozva. A füzet tele van poétikus párbeszédekkel, versrészletekkel, illetve monokróm kék festményekkel. A festmények árnyalata egyben tisztelgés Yves Klein huszadik századi francia képzőművész munkássága előtt, aki leginkább arról híresült el, hogy sikerült létrehoznia a kék színnek egy új árnyalatát, amelyet róla neveztek el (International Klein Blue v. IKB). Jarman alkotását tekintve mindez szimbolikusan is érdekes, mivel a művész Klein-hez hasonlóan szintén kísérletezik, csak ő az árnyalat helyett a szín által hordozott lehetséges jelentésrétegekkel, illetve az általa reprezentált érzelmi sokszínűséggel játszik.

1987-ben Jarman így nyilatkozott a monokróm színhasználatról: „A monokrómia alkímia, hatékonyan szabadít meg a személyiségtől. A csendet szólaltatja meg. Egy hatalmas, határtalan mű töredéke. A szabadság tájképének kékje.”^[3] A bliss fogalma továbbá azért is bír meghatározó jelentőséggel Jarman teljes munkásságát és az élethez való viszonyulását tekintve, mivel a gyönyör keresése végigkísérte útját a szerelemben, a művészetben, az önkifejezésben, a kékségben. „Az ég mögött jártam. / Mit keresel? / A Gyönyör mérhetetlen kékjét.”^[4] A Bliss-füzetek egyes oldalai a META Spațiu kiállítóterében is megtekinthetők. A könyv, amely a film teljes szövegét tartalmazza, és amely már a Blue címet viseli, szintén megtekinthető és meg is vásárolható a helyszínen.^[5] A teremben továbbá látható egy nagyméretű fénykép, amely a Jarman által rendezett The Garden (A kert) című 1990-es arthouse^[6] film forgatásán készült, és amely a rendezőt jeleníti meg pihenés és öntudatlanság határán, amint egy növény levelei között fekszik.

Emellett fontos említést tenni azokról a terem mennyezetéhez függesztett, és egymás elé helyezett fehér táblákról, amelyeken a film szövegének kezdő, illetve záró sorai olvashatók kék színű feliratokként: „Ó, Kék, jöjj elő / Ó, Kék, ébredj / Ó, Kék, emelkedj fel / Ó, Kék, jöjj be / Mert a mi időnk egy múló árnyék / És az életünk úgy fog elrohanni, mint / Szikrák a tarlón.”^[7]

Az első négy sor ismétlődő ritmusa (mindegyik egy sóhajszerű „Ó”-val kezdődik) rezonál a film hipnotikus hatásával. Az utolsó három sor pedig a múlandóság bizonyosságának az érzetét erősíti. Azonban ismerve Jarman helyzetét, a halál képzete átértékelődik. Jelen esetben ugyanis a művészek által oly gyakran használt, eltávolított, filozofikus igazság a múlandóságról egy fenyegetően közeli állapot bizonyosságává válik. Az utolsó két sor továbbá egy bibliai idézetre játszik rá, a Bölcsesség könyve 3. fejezetének 7. sorára: „Látogatásuk idején majd felragyognak, és olyanok lesznek, mint a szikra, amely a tarlón tovaharapódzik.”

Izgalmas, ahogy a vallásosság és a spiritualitás két egymással ellentétes entitásként hatják át a filmet. Az előbbi a keresztény egyház homofób dogmáit kifigurázó társadalomkritika által, míg az utóbbi Jarman lényének és aurájának már-már túlvilági tisztaságából és transzcendenciájából fakadóan. Egyik jó barátja, Tilda Swinton skót színésznő, akivel a Caravaggio forgatásán ismerkedtek meg, és azon kívül még hét filmen dolgoztak együtt (a Blue-t is beleértve), „angyalnak” nevezi őt Letter to an Angel (Levél egy angyalhoz) című 2002-es szövegében, amelyet az Edinburgh-i Nemzetközi Filmfesztiválon (EFF) olvasott fel: „Íme, mi hiányzik nekem, most, hogy Derek Jarman filmjei már nem léteznek: rendetlenség, nyíltság, költészet, Simon Fisher Turner zenéje, igazi arcok, intellektualizmus, rosszkedv, jókedv, pimaszság, normák, anarchia, romantika, klasszicizmus, optimizmus, aktivizmus, öröm, bumfordiság, ellenállás, szellem, harc, színek, kecsesség, szenvedély, szépség.

Éljen a rendetlenség. / Éljen a szenvedély. / Éljen a barátság.

A tiéd, Tild”

A látvány és a hangok disszonanciát idéznek elő, mivel a végig változatlan kék háttér kontrasztba kerül a felkavaró, kihangosított gondolatok zakatoló dinamikájával. Bepillantást nyerhetünk ezáltal a látását elvesztő művész nyomasztóan zárt világába, ahol meg kell tanulnia „vakon gondolkodni” („Vakként gondolkodni, vakká válni”^[8]). Vizuális művészként az egyik legfontosabb érzékét elveszítve, nehezebben tudja elterelni a figyelmét a kényszeresen feltörő és visszatérő, traumatikus emlékekről, gondolatokról: „A háborgó vízben / hallom a halott barátok hangját (…) Megőrizlek titeket a szívem emlékezetében / David. Howard. Graham. Terry. Paul….”.^[9]

Jarman számos barátját veszítette el az 1980-as és 1990-es években tomboló AIDS-pandémia következtében, ekkor még nem lévén hatásos gyógymód a vírus ellen. Voltak, akik a vírus szövődményeibe haltak bele, és olyanok is, akik végeztek magukkal, képtelenek lévén elviselni a betegség súlyos fizikai tüneteit, illetve a megbélyegzéssel járó lelki terrort. „Karl öngyilkos lett – hogyan tette? Soha nem kérdeztem. Ez mellékesnek tűnt. Mit számított, hogy borkősavat ivott vagy szemen lőtte magát. Talán az aszfaltba csapódott a felhőket karcoló épületek magasából.”^[10] Majd így vall a saját és barátai szenvedéseiről: „Mindannyian fontolgattuk az öngyilkosságot / Az eutanáziában reménykedtünk / Elhitették velünk, hogy / A morfium elűzi a fájdalmat / Ehelyett kézzelfoghatóvá tette azt / Mint egy őrült Disney rajzfilm / Amely átalakul / A legborzalmasabb rémálommá”.^[11]

Groteszk humorral átitatott hangsúllyal sorolja a betegségre kapott gyógyszer megannyi, súlyosabbnál súlyosabb mellékhatását: „A DHPG mellékhatásai, a gyógyszeré, amit naponta kétszer csepegtetnek belém a kórházban: alacsony fehérvérsejtszám, fokozott fertőzésveszély, alacsony vérlemezkeszám, ami növelheti a vérzésveszélyt, alacsony vörösvérsejtszám (vérszegénység), láz, roham, rendellenes májműködés, hidegrázás, testduzzanat (ödéma), fertőzések, rossz közérzet, szabálytalan szívverés, magas vérnyomás (hipertónia), alacsony vérnyomás (hipotenzió), rendellenes gondolatok vagy álmok, egyensúlyvesztés (ataxia), kóma, zavartság, szédülés, fejfájás, idegesség, idegkárosodás (perisztézia), pszichózis, álmosság (szomnolencia), remegés, hányinger, hányás, étvágytalanság (anorexia), hasmenés, gyomor- vagy bélvérzés, hasi fájdalom, az egyik fehérvérsejt-típus számának növekedése, alacsony vércukorszint, légszomj, hajhullás (alopecia), viszketés (pruritus), csalánkiütés, vér a vizeletben, rendellenes veseműködés, fokozott vérkarbamidszint, bőrpír (gyulladás), fájdalom vagy irritáció (vénagyulladás)”.^[12]

Majd a nem megfelelő ellátás fizikai következményei mellett a távolságtartó, rideg bánásmód lelki hatásairól is vall: „Már megint itt vagyok a váróteremben. A földi pokol egy váróterem. Tudod, hogy itt nem vagy ura önmagadnak, miközben arra vársz, hogy a neved szólítsák: »712213«. Itt nincs neved, a titoktartás névtelen. Hol van a 666? Vajon vele szemben ülök? Talán 666 a tébolyodott nő, aki a tévécsatornákat váltogatja”.^[13] Mivel a DHPG-t (-3,5-dihidroxi-fenil-glicin) Alzheimer-kórban szenvedő betegek kezelésére is használták, a „tébolyodott nő” említése akár erre is utalhat. A fanyar humorú jelenet azonban egyben egy súlyosabb jelentéssel telítődik, ha az 1980-as, 1990-es évek AIDS-fertőzötteket illető egészségügyi ellátása felől nézzük. Elképzelhető ugyanis, hogy az alapvetően más betegség kezelésére szolgáló gyógyszer csak tovább rontott egyes páciensek állapotán. Továbbá ez a részlet a teljes kiszolgáltatottságra, az identitásvesztés válságára is rámutat, mivel a beteg nevét az állapotának bizalmas jellegére és az anonimitás megőrzésére hivatkozva egy számsorral helyettesítik. Mindez utalhat az 1980-as, 1990-es évek brit társadalmának homofób viszonyulására is, amely gyakran a queer személyek megbélyegzésében és dehumanizálásában, illetve a HIV-vírussal szembeni tabusító magatartásban nyilvánult meg. De a vallási dogmákra alapozó démonizálás is jellemző attitűdnek számított. Valószínűleg erre játszik rá ironikusan Jarman a 666-os számsorral ellátott beteget keresve, ugyanis a Biblia szerint ez az antikrisztus, azaz a megtestesült gonosz száma.

A queer közösség elleni keresztény gyűlöletpropaganda reflexiója a film több, különböző gesztusának a szimbolikájában is tetten érhető. Ilyen például a harangszó visszatérő motívuma, vagy a templomi kórus nyomasztóan emelkedett zsoltárszerű énekei, amelyek homofób sztereotípiákon alapuló sértő megnevezéseket és gyűlöletbeszédet visszhangoznak: „Pszichofág^[14] / Aki a magánszféra sliccét buzerálja (…) Egy perverz heterodémon (…) Heterót játszó / Leszbikus férfi / (…) Kéjes nimfomán elvekkel / A vérfertőző ferde hajlam / buja szexista vágyaival (…) Én egy Nem Meleg vagyok.”^[15]

A „pszichofág” , a „leszbikus férfi”, illetve a „perverz heterodémon” megnevezések arra utalhatnak, miként értelmezte félre a társadalom a queer identitást; a „nimfomán elvek”, „szexista vágyak” és „vérfertőző ferde hajlam” pedig arra mutat rá, hogy az LMBTQ+ közösség szexuális orientációira egyféle betegségként, devianciaként tekintettek. A kórus gúnyos énekét Jarman narrátori hangja váltja föl, megismételve az elhangzottakat, majd arra következtetve, hogy „én egy Nem Meleg vagyok”. Mindez azt érzékelteti, milyen káros hatásai vannak a gyűlöletbeszédnek az egyén önképére, és hogyan vezethetnek ezek akár az internalizált homofóbiához is.

A gyűlölködő társadalom elkeserítő hangulatát egy szívderítően kedves és inspiráló történettel árnyalja. Jarman ugyanis nemcsak negatív példákról és viszonyulásokról mesél, hanem egy olyan személyről is, aki pozitív hatást gyakorolt az önelfogadására, és akire példaképeként tekintett. Kamaszként a Vakok Királyi Intézeténél (Royal National Institute for the Blind) önkénteskedett, és ekkor ismerkedett meg a hetvenéves Punch kisasszonnyal, aki kertészként dolgozott, és minden nap a Harley Davison-ján érkezett meg. Ő volt az első leszbikus, akit ismert. Így mesél róla: „A szexualitásomtól elzárkózva és visszariadva ő volt a reményem. »Pattanj fel, elviszlek egy körre.« Úgy nézett ki, mint Edith Piaf, egy veréb, és pimaszul ferdén álló, bolondos svájcisapkát viselt.”^[16]

A Punch kisasszonyról szóló történetben feltűnik a „cock-eyed” fogalma („wore a cock-eyed beret”/„bolondos svájcisapkát viselt”). Ez a kifejezés azért izgalmas, mivel ferde nézeteket is jelent. Azonban nem ez az egyetlen alkalom, amikor a művész a „cock” többletjelentésével kísérletezik: „Háromszor tagadta meg, mielőtt a kakas szólt / A kora hajnali fényben”.^[17] Ez a szövegrészlet egyértelműen rájátszik Máté Evangéliumának 26. fejezetére, amelynek 34. sora így hangzik: „Monda néki Jézus: Bizony mondom néked, ezen az éjszakán, mielőtt megszólal a kakas, háromszor megtagadsz engem.”^[18] Izgalmas, hogy a bibliai szövegnek szinte mindegyik angol változatában „rooster” szerepel a „cock” helyett. Mindez azért érdekes és jelentős, mivel Jarman feltételezhetően szándékosan döntött ezen szóhasználat mellett, hiszen a „cock” többek között férfi nemi szervet is jelent. Ily módon Jarman pimaszul és provokatívan újragondolt változata görbe tükröt mutat a keresztény egyház gyakran diszkriminatív és prűd értékrendjének.

Az említett disszonancia mellett ugyanakkor egyféle sajátos harmónia is létrejön bizonyos hanghatásoknak (funk dallamok, az óceán békés morajlása, a zuhogó eső hangja), a „kék” hangulata, és a Jarman világát és észlelését meghatározó árnyalat között. Mindez azt az életérzést reprezentálhatja, amelybe a művésznek halála előtt sikerül belehelyezkednie. Egyfajta, furcsán megnyugtató veszteség-esztétika ez, amely több a puszta beletörődésnél, amelyben Jarman újradefiniálja és újra felfedezi önmagát: „Kék, egy nyitott ajtó a lélekhez / Egy végtelen lehetőség / Amely kézzelfoghatóvá válik.”^[19] Ezen a ponton a halálvágy és a halálfélelem egymásba mosódik. Az elkerülhetetlen, közelgő halál riasztó kéksége fokozatosan átalakul benne az örökérvényű szeretet időtlen kékségévé: „A kék az egyetemes szeretet, amelyben az ember fürdik – ez a földi paradicsom. (…) A szeretet az élet, ami örökké tart.”^[20]

Előbb azonban fel kell dolgoznia és el kell fogadnia a mindent magába nyelő, végtelen kékség elkerülhetetlenségét és megváltoztathatatlanságát. A saját test fokozatos „eltűnésének” és a testkép teljes átalakulásának a félelmetes tapasztalata ugyanakkor lehetőséget nyújt számára az alaposabb önelemzésre, és ezáltal az életről és a halálról alkotott képének a fölülbírálására: „A Kékség számára nincsenek határok vagy megoldások.”^[21]

Amint mindezt sikerül felismernie és elfogadnia, a film utolsó gondolatainak a hangulata átalakul az érzékiség és az elpusztíthatatlan szeretet lágy, simogató kékségévé: „Az illata / Halálosan jól néz ki / A szépség nyarán / A kék farmerja / A bokája körül / Gyönyör a lelki szemeim előtt / Csókolj meg / Az ajkamon / A szememen”.^[22]  Majd a film ezzel a gondolattal ér véget: „Egy szál sarkantyúfűt helyezek a sírodra, Kéket”^[23] Mindez azért különösen szép, mivel Jarman gyerekkora óta szenvedélyesen vonzódott a virágokhoz és a kertészkedéshez, és amikor 1986-ban megfertőződött a HIV-vírussal, úgy döntött, hogy kialakít egy kertet a Dungeness-foki háza körül, Kentben. Később azt nyilatkozta, hogy a szobrokkal díszített kert megtervezése terápiásan hatott rá. Egy évvel a halála előtt pedig ezt mondta a brit tévének adott interjúja során: „Kertész kellett volna, hogy legyek.”

Akár kertészként, akár filmrendezőként, művészként vagy melegjogi aktivistaként őrizzük meg Derek Jarman emlékét és eszmei örökségét, mindenképpen tanulhatunk tőle valamit bátorságról, szeretetről, kitartásról és a kompromisszumok nélküli életről. Igazán ajánlom tehát ezt a kiállítást, amely 2024-ben relevánsabb és aktuálisabb nem is lehetne, és amely költői érzékenységgel késztet bennünket önvizsgálatra, a Kék költői érzékenységével.

Derek Jarman: Blue (kurátor: Mirela Stoeac-Vlăduți), META Spațiu, Temesvár, 2024. 05. 17. – 2024. 07. 27.

---

[1] “The blood of sensibility is blue / I consecrate myself / To find its most perfect expression” (Jarman 2023, David Zwirner Books)

[2] Vincent van Gogh: Almond Blossom (1890)

[3] Mindez Tony Peake Derek Jarman: A Biography című 1999-es könyvében is olvasható: “The monochrome is an alchemy, effective liberation from personality. It articulates silence. It is a fragment of an immense work without limit. The blue of the landscape of liberty.”

[4] Részlet a film szövegéből: “I have walked behind the sky. / For what are you seeking? / The fathomless blue of Bliss.”

[5] Jarman 2023, David Zwirner Books

[6] Egy olyan filmes műfaj, amelynek célja a magasművészeti érték megteremtése, és amely gyakran szembefordul a könnyen fogyasztható, populáris filmek elveivel.

[7] “O Blue come forth / O Blue arise / O Blue ascend / O Blue come in / For our time is the passing of a shadow / And our lives will run like / Sparks through the stubble.”

[8] “Thinking blind, becoming blind”

[9] “In the roaring waters / I hear the voices of dead friends (…) My hearts memory turns to you / David. Howard. Graham. Terry. Paul….”

[10] “Karl killed himself – how did he do it? I never asked. It seemed incidental. What did it matter if he swigged prussic acid or shot himself in the eye. Maybe he dived into the streets from high up in the cloud lapped skyscrapers.”

[11] “We all contemplated suicide / We hoped for euthanasia / We were lulled into believing / Morphine dispelled pain / Rather than making it tangible / Like a mad Disney cartoon / Transforming itself into / Every conceivable nightmare”

[12] “The side effects of DHPG, the drug for which I have to come into hospital to be dripped twice a day, are: Low white blood cell count, increased risk of infection, low platelet count which may increase the risk of bleeding, low red blood cell count (anaemia), fever, rush, abnormal liver function, chills, swelling of the body (oedema), infections, malaise, irregular heart beat, high blood pressure (hypertension), low blood pressure (hypotension), abnormal thoughts or dreams, loss of balance (ataxia), come, confusion, dizziness, headache, nervousness, damage to nerves (peristhecia), psychosis, sleepiness (somnolence), shaking, nausea, vomiting, loss of appetite (anorexia), diarrhoea, bleeding from the stomach or intestine (intestinal haemorrhage), abdominal pain, increased number of one type of white blood cell, low blood sugar, shortness of breath, hair loss (alopecia), itching (pruritus), hives, blood in the urine, abnormal kidney functions, increased blood urea, redness (inflammation), pain or irritation (phlebitis).”

[13] “Here I am again in the waiting room. Hell on Earth is a waiting room. Here you know you are not in control of yourself, waiting for your name to be called: «712213». Here you have no name, confidentiality is nameless. Where is 666? Am I sitting opposite him/her? Maybe 666 is the demented woman switching the channels on the TV.”

[14] Az Urban Dictionary definiciója szerint valaki, aki homoszexuálisan viselkedik, de nem az.

[15] “Psychofag / Molesting the flies of privacy (…) A perverted heterodemon (…) Straight acting / Lesbian man / With (…) Laddish nymphomaniac politics / Spunky sexist desires / of incestuous inversion (…) I am a Not Gay.”

[16] „Closeted and frightened by my sexuality she was my hope. «Climb on, let’s go for a ride.» She looked like Edith Piaf, a sparrow, and wore a cock-eyed beret at a saucy angle.” 

[17] “Thrice denied by cock crow / In the dawn’s first light”

[18] A Károli Biblia fordítása szerint.

[19] “Blue an open door to soul / An infinite possibility / Becoming tangible”

[20] “Blue is the universal love in which man bathes – it is the terrestrial paradise. (…) Love is life that lasts forever.”

[21] “For Blue there are no boundaries or solutions.”

[22] “The smell of him / Dead good looking / In beauty’s summer / His blue jeans / Around his ankles /  Bliss in my ghostly eye / Kiss me / On the lips / On the eyes”

[23] “I place a delphinium, Blue, upon your grave”