Olasz festő a szlovák fővárosban

Giovanni Segantini, a szimbolizmus mestere a Pozsonyi Várban

A Pozsonyi várban működő Szlovák Nemzeti Múzeum Történelmi Múzeuma falai között 2024. június 18-tól egy neves, bár a laikus közönség számára talán kevéssé ismert olasz művész munkáit bemutató kiállítás látható. A kis méretű tárlat, mely Giovanni Segantini néhány alkotását vonultatja fel, a Pozsonyi Olasz Kulturális Intézet és a Szlovák Nemzeti Múzeum közös szervezésében született meg a „Dolce Vitaj”,^[1] Szlovákiában immár 17. alkalommal megrendezett olasz kulturális fesztivál egyik kiemelt eseményeként. A tárlat szeptember 22-ig tekinthető meg, kurátora pedig Niccolò D’Agati olasz művészettörténész.

A kiállítás figyelemfelkeltő szándékú összefoglalójának ötlete először akkor merült fel bennem, amikor a világhálón elkezdtem tervezni a pozsonyi látogatásomat, és próbáltam információkat gyűjteni. Feltűnt ugyanis, hogy a népszerűsítése nagyon gyér, ami a megérkezésemkor további alátámasztást nyert. Ugyanis a Történelmi Múzeum semmivel  nem hívja fel a helyszínen a figyelmet arra, hogy az intézmény második emeletén egy híres 19. századi olasz művész kiállítása látható – még ha ez egy kisebb méretű teremre is korlátozódik.

A kiállításra végül egy teremőri útbaigazítás segítségével találtam csak rá. Pedig a tárlat, egyfelől a kiállított anyag minősége, másfelől a művésznek a 19. század végi európai szimbolizmusban betöltött fontos szerepe miatt ennél több figyelmet érdemelne. Emellett az sem elhanyagolható tény, hogy Giovanni Segantini munkássága Szlovákiában most először kapott önálló bemutatást.

A pozsonyi válogatás nyolc jellegzetes művet mutat be, amelyek Segantini festészetének különböző mozzanatait és műfajait képviselik: a csendéletektől kezdve, a portrékon és a dekoratív műveken át, a szimbolizmus szellemében készült figuratív kompozíciókig. A kiállítás anyagának nagy része az olaszországi Arco településről érkezett, ahonnan a művész is származott. A Palazzo Panni földszintjén működő Galleria Civica Segantini (Segantini Városi Galéria) megalakulása a művész születésének 150. évfordulója alkalmából 2008-ban rendezett retrospektív kiállításhoz köthető, amely tulajdonképpen megágyazott az intézmény létrejöttének. A pozsonyi kiállítás az arco-i anyagon kívül egy, a budapesti Szépművészeti Múzeumból származó festménnyel egészül ki.

Az olasz művész a milánói Accademia di Belle Arti di Brerán tanult festészetet, majd a harmadik év után otthagyta az iskolát és autodidakta módon képezte tovább magát. Pályáját tájképfestőként a barbizoni iskola modorában kezdte, de hatással voltak rá a 17. századi holland mesterek is. A 19. század utolsó évtizedében kibontakozó szimbolista mozgalom fontos alakja lett, de korai halála útját állta annak, hogy festészete teljes mértékben kiteljesedjen.

Az 1880-as évek elejétől a Comói-tó partján élt. Ebben az időszakban gyakran a földeken dolgozó parasztok és pásztorok világából merített ihletett, amely műveinél a plein air festészet eszközeihez nyúlt. Ezek a természetben készült korai festményei általában nem közvetlenül ábrázolják a mindennapok jeleneteit, helyette a naturalista szimbolizmus jellemzi őket. Leggyakrabban lelkiállapotokat tükröznek, amellyel a festőművész ki tudta fejezni az ábrázoltak iránti együttérzését.

A pozsonyi kiállítás ennek a festészeti korszaknak két művet is szentel. Az egyik közülük az a budapesti Szépművészeti Múzeumból származó műalkotás, mely A nap utolsó fáradalmai címet viseli. A festményen Anton Mauve, valamint Jean-Francois Millet hatását fedezhetjük fel. A képen az előtérben oldalnézetből látható férfialak nagy szénaköteget cipel a hátán, a hátterében lemenő nap pedig sötétbe burkolja a jelenetet. Nagy kár, hogy a pozsonyi kiállítótér gyér fényviszonyai ezt az eleve sötét színeket viselő képet még nagyobb homályba burkolják, és így kevésbé tűnik ki a mű ereje.

A kiállítás egyik érdekes darabja az a kiscsibéket ábrázoló festmény, amely kordokumentumként is felfogható (mint általában oly sok műalkotás, ha az ember megismeri a kontextust, amiben készültek). A Kiscsibék a tyúkólban című munka egyike azoknak az 1880-as évekből származó csendéleteknek, amelyeken Segantini a közönség érdeklődésére és az azt követő kereskedelmi keresletre alapozva számos istálló vagy állattartásra szolgáló épület belső terét örökítette meg. Ezeken a műveken a festő rendkívül mértékletes eszközöket alkalmaz, mind a korlátozott színpaletta, mind a kivitelezés egyszerűsége tekintetében.

Figyelemre méltóak azok a cinklemezre festett, a reneszánsz csendéletekre emlékeztető és különlegesen hosszúkás alakú festmények is, amelyeket Segantini még kezdőként Milánóban alkotott. Ezek a művek ahhoz az 1870-es években elterjedt, Paul Cézanne által nagyban inspirált naturalista irányzathoz igazodnak, amely a térfogat és a forma visszaadására a színhasználattal, a konstruktivista elemekkel és a szintetikus ecsetkezeléssel törekedett.

A fenti, a teljesség igénye nélkül készült kiállítási ízelítővel biztatnék mindenkit arra: használja ki, hogy ennek a kiváló olasz művésznek a munkái Pozsonyban eredetiben megtekinthetők. A kiállítás fél óra alatt végigjárható, és a maradék szabad délelőttbe/délutánba még egy másik kiállítás is beleférhet. Lehet ez akár a Pozsonyi vár egy másik kiállítóterében 2024. október 28-ig helyet kapó impozáns tárlat, amely a tavalyi év végén költözött a prágai várból a szlovák fővárosba, és az 1918–2023 közötti cseh és szlovák építészetet mutatja be.

Giovanni Segantini (kurátor: Niccolò D’Agati), Szlovák Nemzeti Múzeum  – Történelmi Múzeum, Pozsony, 2024. 06. 06.  – 2024. 09. 22.

---

^[1] Szójáték, a Dolce vita nemzetközileg ismert kifejezés „szlovákosítása”, amely utal az „édes életre” és a szlovák üdvözlésre (vitaj), amit ha le szeretnénk fordítani olasz-szlovákból, akkor „szívélyes üdvözletnek” mondhatnánk.