Sétáló kedvében a vándor

Párhuzamok egy kortárs festő és egy korai környezetvédelmi szakíró között

Milyen a bennünket körülvevő táj egy kortárs festő szemszögéből? Erika Miklóšová nem idealizál és nem hallgatja el előlünk az emberi beavatkozás okozta pusztulást. Festményei azonban nemcsak reményvesztettségről tanúskodnak: a rombolás ellenére a természet megőrzi egyfajta vad, nyers erejét. Miklóšová festményei aktuális egyéni tárlatán Jócsik Lajos több mint nyolc évtizeddel ezelőtt készült környezetvédelmi szövegeivel kerülnek párbeszédbe. Az Erika Miklóšová – Jócsik Lajos: Tájban él az ember című kiállítás október 19-ig látogatható az érsekújvári Ernest Zmeták Művészeti Galériában (frissítés: a kiállítás hosszabbított nyitvatartással, november 15-ig látogatható). 

Erika Miklóšová a Pozsonyi Képzőművészeti Főiskola festő szakán, Daniel Fischer osztályában végzett 2010-ben. Munkái számos önálló és csoportos tárlaton voltak láthatóak itthon és külföldön (többek között Csehországban, Ausztriában, Lengyelországban és Finnországban). Festménye három alkalommal került be az Év Festménye-díj döntőjébe. A Szenc melletti Egyházfáról származik, jelenleg is itt él.

Természeti környezetünk változik. Ez az idő folyásának szempontjából nézve és különféle módokon is igaz: egy év alatt az évszakok folyamatosan változtatják a táj arculatát, azt pedig, hogy a táj a maga lassú ütemében szintén formálódik, a Föld történelmével foglalkozó tudományoknak köszönhetően tudjuk. Bizonyossággal kijelenthetjük azonban, hogy az elmúlt néhány száz évben természeti környezetünk változásainak legerőteljesebb katalizátora az emberi tevékenység, és azt is, hogy ezek a változások a 20. században soha nem tapasztalt módon gyorsultak fel. Az Ernest Zmeták Művészeti Galéria aktuális tárlata ezeket a változásokat helyezi fókuszba, mégpedig két, időben különböző, geográfiailag azonban egyazon perspektívából. 

Az iparosodás hatásainak köszönhetően a romantika korában kialakul egy erősen idealizált kép a természetről. A természet menedékké válik, ahova az ember elvágyódik a modern világ zűrzavara elől. A romantika művészei előszeretettel ábrázoltak vadregényes tájakat, civilizációtól távol eső helyeket, miközben kulcsszerepet játszott a természet esztétikai funkciója is. Az érintetlen természet gondolata pont abban az időszakban válik tehát hangsúlyossá, amikor az emberi tevékenység elkezdte átformálni a tájat. Szintén a romantika művészeinek köszönhetjük, hogy nyomaték kerül a természet és az emberi érzelmek közötti kapcsolatra: műveikben a természet az emberi érzelmek tükreként van jelen, sőt, mély érzelmeket képes kelteni az emberben. Ezek természetesen a tájkép műfajára is igaz állítások, miközben az idealizált, esztétikai minősége okán kiemelkedő táj gondolata mindmáig fontos szerepet játszik a köztudatban.

Erika Miklóšová és Jócsik Lajos valamivel több mint nyolcvan év különbséggel reagálnak a természeti környezetünkben végbemenő változásokra. Megkérdőjelezik a romantika művészei által ránk maradt örökséget: kerülik az idealizálást, és az emberi beavatkozás okozta változásokra mutatnak rá. Munkáikban a táj már nem lehet vadregényes, ugyanakkor továbbra is rendelkezik egyfajta elemi erővel. 

Geográfiailag ugyan nem azonos helyen, de nem is egymástól távol alkotnak. Jócsik Lajos az Érsekújvárt övező tájban végbemenő változásokkal kapcsolatos megfigyeléseit vetette papírra, Erika Miklóšová pedig szintén szülőfaluja, Egyházfa környékét fedezi fel képzőművészként – a két település között madártávlatból mintegy 60 km a távolság, – kijelenthető tehát, hogy mindketten nagyjából egyazon régió, a délnyugat-szlovákiai táj változásainak megfigyelői. 

A környezet leírása és a tájkép festése olyan tevékenység, amely – hacsak az alkotó nem kísérletezik különleges technikákkal, – megállítja az időt: a papíron és a vásznon is egy adott pillanat, illetve egy adott pillanatnak az alkotó által értelmezett lenyomata rögzül. Érdemes megvizsgálni, hogy a szóban forgó tárlaton a két alkotó milyen ponton „fagyasztotta be” az időt.

Erika Miklóšovánál olyan momentumról van szó, amely az embernek a tájba való közvetlen beavatkozását követően történik. Az ember otthagyta keze nyomát a tájon, megváltoztatta a táj képét, az adott helyszínt azonban már elhagyta, vagy legalábbis nem érzékeljük jelenlétét. A környezet lepusztult, elhagyatott, a természet azonban nem halt meg: újra birtokba venné azt, ami az övé. A kavicsbánya kies partján friss hajtások nőnek, a drótkerítést benövi a fű. Miklóšová tájai sivárak, de magukban hordozzák az újbóli burjánzás lehetőségét. Úgy érezhetjük, a táj igyekszik összeszedni magát az emberi beavatkozást követően. Kérdés, mire van ideje a természetnek, mielőtt sor kerül egy következő pusztító erejű beavatkozásra.

Jócsik Lajos több mint nyolcvan évvel korábban már arra törekedett, hogy a környezetében tapasztalt, az emberi tevékenység következtében végbemenő változásokat vesse papírra – ahogy azt a kurátor, Nagy Zsófia kiemeli, Jócsik az egyik első magyar szerző, aki környezetvédelmi szakirodalmat írt (Az öngyilkos civilizáció című kötete 1971-ben, a Környezetünk védelmében című pedig 1976-ban jelent meg). Szülővárosával, Érsekújvárral kapcsolatos megfigyeléseit a második világháborút megelőzően, 1938-ban vetette papírra. A történelmi vonatkozás izgalmas kiindulópontot jelenthet a látogató számára – kiváltképp az érsekújváriak és azok számára, akik jól ismerik a város vizuális képét és az azt körülölelő tájat. Ahogy a kurátor kiemeli, Jócsik szövegei „azokra a történelmi változásokra hívják fel a figyelmet, amelyek végigmentek az Érsekújvárt övező tájon, és amelyek kezdeti fázisait az idézett szövegek megörökítették.” A város jelenlegi lakói tehát saját helyismeretüket vethetik össze Jócsik leírásaival, hogy az elmúlt nyolcvan év során végbement változásokra reflektáljanak. 

A kiállítás azonban az Érsekújvárt kevésbé ismerők számára is izgalmas párhuzamokat kínál. A kurátor úgy választotta ki a Jócsiktól származó idézeteket, hogy azok tematikus, vagy akár metaforikus síkon illeszkedjenek Miklóšová alkotásaihoz. A látogatót egy térképként funkcionáló brosúra fogadja, mely úgy vezet végig a nem szokványos architektonikájú, hosszanti alaprajzú, kis termekből álló alagsori kiállítótérben, hogy lehetőségünk nyílik összevetni Miklóšová egyes alkotásait a Jócsiktól vett szövegrészletekkel.

A tárlat Miklóšová különböző méretű festményeit és egy videóját vonultatja fel. Látható itt egy öt darabból álló óriási festmény-együttes, melyet a festő eredetileg egy ötszög alapú térbeli objektumként tervezett meg (a kiállítótérben egyetlen hosszú, harmonikaszerűen hajtogatott alkotásként tekinthetjük meg). Az alkotáson Miklóšová az Egyházfához közeli kavicsbányát övező tájat ábrázolja. A munka érdekessége, hogy Miklóšová az elkészült festményeket – egyfajta specifikus kiállítási tér gyanánt – a kavicsbánya-tó partján installálta fel. Azzal, hogy a tájkép visszakerült a tájba, az alkotó egyszeri, rövid ideig tartó „kiállítása” egyfajta performanszként is értelmezhető, melynek a kiállításon a fotódokumentációját és makettjét tekinthetjük meg. 

Miklóšová alkotói folyamatában fontos kiemelni az előkészületi fázist: magát a festést a helyszín alapos feltérképezése előzi meg. Az alkotó a Covid-pandémia idején tért vissza gyerekkora helyszínére, ekkor kezdett el foglalkozni a lakóhelyét jellemző táj aprólékos megfigyelésével. Napokon át járt vissza egy-egy helyszínre, miközben a táj lényegi elemeit fotózta. A festmények ezt követően, a fotódokumentáció alapján készültek.

Miklóšová színeire és ecsetkezelésére az expresszivitás jellemző. Képei különféle hangulatokat teremtenek a szemlélőben: ez a változatosság kiváltképp a tárlat azon részein válik hangsúlyossá, ahol több festményt látunk szorosan egymás mellé helyezve. Ilyen a közvetlenül a bejáratnál elhelyezkedő része a teremnek, ahol számos, különféle helyszínt és tájképrészletet ábrázoló festményt tekinthetünk meg, illetve a tárlat azon részei, ahol több, különféle fényviszonyokból vagy évszakokból kiinduló festmény ábrázolja a táj ugyanazon részletét. 

Ilyen tájrészlet az Egyházfa melletti bányató partján elhelyezkedő kavicsdomb, amelyet az alkotó hosszú időn át nap mint nap meglátogatott, hogy különböző fények mellett dokumentálja azt. Az ember alkotta domb a kavics kitermelésének mellékterméke, művileg létrehozott része a tájnak. Miklóšová azonban a természeti erőket is felfedezi benne. Az alkotó elmondása szerint a domb részben azzal hívta fel magára a figyelmét, hogy rengeteg fecskecsalád fészkelt benne. Egy olyan tájrészlettel foglalkozott tehát, ahol az emberi tevékenység okozta pusztulás ellenére a természet már elkezdte újraformálni és visszafoglalni a tájat. 

Szintén ismétlődő témaként bukkan fel Miklóšová munkájában a drótkerítés motívuma, melyet félig benőtt már az aljnövényzet. A kerítést különböző évszakokban dokumentálta az alkotó: a dróthálót hol burjánzó zöld bokrok, hol száraz fű veszi körül. 

„Ha sétáló kedvében van a vándor (…) s elindul a város sugárútjain, a »Gúguccán«, »Andódiuccán« vagy a szederrel szedett »Nyitrai úton«, vagy kilométerrel többet kell gyalogolnia, hogy a búzamezők szabadabb levegőjét érje el, mint azelőtt.” – írta Jócsik 1938-ban. Ezt a szövegrészletet Miklóšová drótkerítést ábrázoló festményeivel hozza párhuzamba a kurátor. „S a messzefekvő nyitraparti ligetbe (…) is már csaknem teljesen házak között visz az út.”

A kerítés a természetbe való beavatkozás, az ember által meghúzott művi határok szimbóluma a tájban: elkülöníti a személyes tulajdont, valaki házát, udvarát a köztulajdontól. Míg Jócsik az ember terjeszkedéséről, a beépített terület növekedéséről számol be, Miklóšová képein a terjeszkedés szimbóluma már hanyatlásnak indult: a kerítés elhagyatott, évtizedek óta van jelen a tájban, vesztett már jelentőségéből, vagy teljesen elvesztette azt: a növények mindkét oldalról beszövik, az ember itt már nem képes hatékonyan az uralma alá vonni a természetet.

A fent említett, kavicsdombot ábrázoló, kis méretű festménysorozat Jócsiknak a „gyárváros” és a „kisbirtok” feletti elmélkedésével kerül párhuzamba: „Úgy hat ez a parasztság, mint az időnek és minden külső erőnek ellentálló hegyorom, vagy váromladék.” Emellett a festményeken ábrázolt, a kavics kitermelésével megjelölt táj a termelés növekedésének igényével áll párhuzamban: „A parasztság hallja az idő szavát s a föld morzsolódásából folyó zavarokat intenzív termeléssel próbálja kiegyensúlyozni.”

Szintén metaforikus síkon cseng össze a tárlat utolsó részében található videófelvétel a Jócsiktól vett szövegrészlettel. A videón, melyen az alkotó keze látható, ahogy éppen belemerül az agyagos földbe, felemel egy maréknyi földet, majd hagyja, hogy az ujjai közül kiszóródjon az agyag, miközben víz folyik rá: a víz és az agyag összeolvadásának egyfajta analízisét láthatjuk itt. Jócsik szövegrészlete leginkább ezen a ponton pozitív kicsengésű: olyan tájat ír le, ahol a természet és az ember békésen, kölcsönösen pozitív hatást gyakorolva élhet egymás mellett: „Így folyik itt az élet, az ember és a természet kölcsönös hatása jócskán érezhető. Nagyjából amolyan »érmelléki« világ ez, amely most van ébredőben.” Ahogy a víz és az agyag összefolyása egy új anyagot hoz létre, az ember és a természeti környezet „összeolvadása” is egy reményteli lehetőséget nyújthat számunkra – sugallja a tárlat.

Erika Miklóšová – Jócsik Lajos: Tájban él az ember (kurátor: Nagy Zsófia), Ernest Zmeták Művészeti Galéria, Érsekújvár, 2024. 09. 12. – 2024. 10. 19. (meghosszabbítva november 15-ig)

Fotók: Cséfalvay Á. András