2024-08-09

Örökségünk vagy jelenünk?

A Danuvius 1968 kiállításának újrajátszása a Szlovák Nemzeti Galériában

A művészet, ami megmaradt (Umenie, ktoré zostalo) címmel nyílt meg 2024. március 28-án a Szlovák Nemzeti Galéria kiállítása, amely a Danuvius 1968 Fiatal Művészek Nemzetközi Biennáléjának a galéria gyűjteményébe került részét mutatja be. A kiállítás kurátora, Vladimíra Büngerová koncepciója nem az eredeti kiállítás reprodukciója volt, sokkal inkább bemutatni annak szellemi örökségét (a galéria által megszerzett alkotások és a kiállítás tervezéséről tanúskodó dokumentumok által).

A Danuvius 68 meghatározó, legendásnak is nevezhető kiállítása volt a szlovákiai képzőművészeti színtérnek, hiszen a második világháború után ez volt az első kiállítás, amely a vasfüggöny mögül indult, és a keleti-nyugati tengelyen kívánta szembesíteni egymással a fal egyik és másik oldalán jelenlévő kortárs fiatal művészetet.^[1] Ráadásul egy kiemelt történelmi pillanatban jött létre: 1968 légkörében, amikor a szocialista blokkon belül is felmerültek a szabad egzisztencia kérdései, és a határokon átívelő együttműködések mint lehetőség. Az eredeti kiállítás 1968. szeptember 4-én nyílt volna, ám a Csehszlovákiába augusztus 20-án bevonuló szovjet csapatok miatt mindössze október 18-án vette kezdetét.

A felújított Szlovák Nemzeti Galéria épületrésze, az úgynevezett áthidalás, remek helyszínként szolgál a kiállítás számára. A látogató kiléphet a kiállítótérből a Dunára és a Szlovák Nemzeti Felkelés hídra (Most Slovenského národného povstania) néző folyosóra, ahol Ladislav Bielik és Pavol Breier fotói tanúskodnak az 1968-as megszállás pozsonyi eseményeiről. Ez a mellérendelés és kommunikáció az 1968-ból származó kulturális örökségeink között egyfajta kognitív disszonanciát kelt: felmerül a kérdés, egyáltalán hogyan jöhetett létre ilyen körülmények között 1968-ban egy kiállítás?

A tény, hogy a politikai klíma nem lehetetlenítette el a megnyitót, csak késleltette, már magában is rendkívüli, főleg, ha számításba vesszük, hogy a tárlat tizenhat ország művészeit sorakoztatta fel: ebből 71 volt hazai, cseh vagy szlovák alkotó, és 49 külföldi.^[2] A kurátor, Ľubor Kára elképzelése az volt, hogy a pozsonyi Művészetek Házában (Dom umenia) megtekinthetőek legyenek a kortárs nemzetközi művészeti tendenciák, illetve azok konfrontációja a hazai törekvésekkel. Épp azok a nyugati hatások, amelyek az augusztusi történéseket követően, az ún. normalizáció időszakában szinte teljesen kiszorultak a vasfüggöny nyugati oldalára, legalábbis a politikai rezsim nagyon igyekezett kirekeszteni, minimum korlátozni azokat.

Ľudo Petránsky 1969-es recenziójában azt írta, hogy „a Danuvius egyfajta szimbolikus betetőzése volt a hatvanas éveknek, amelyek a csehszlovákiai művészetben már nem a nyugati trendekhez való felzárkózás pillanatát jelentették, hanem a progresszív művészeti tendenciákhoz való alkalmazkodást”.^[3] Ezen kívül a szervezők nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy ne csak a képzőművészet képviselje magát: a költészet, a zene, a film, a pantomim bevonásával interdiszciplináris kísérőprogramot hoztak létre. A tárlat bár csak egy hónapig volt látogatható, ami alatt négy filmes estet is megtartottak, amelyeken a fiatal szlovák és cseh filmesek képviseltették magukat, de irodalmi est is megvalósult, amelynek programját Vladimír Bednár, Kornel Földvári^[4] és Tomáš Janovic biztosította, továbbá Vladimír Popovič festő, aki az Osamelí bežci^[5] (Magányos futók) nevű költői csoporttal dolgozott együtt, valamint Marián Vanek karikaturista, Milan Lasica és Július Satinský színész-humoristák is jelen voltak.

Annak is többletjelentősége van, hogy miért nem az akkori Csehszlovákia fővárosa, Prága lett a biennálé helyszíne. Jürgen Weichardt egy szövegében^[6] arra mutat rá, hogy Pozsony már a független Szlovákia létrejötte előtt is öntudatos városként működött, amely igényelte az önállóságot, ezen kívül, mivel a kiállítás nem csak az új művészetet mutatta be, de általánosságban a művészet újszerű feldolgozását, amelyhez arra a progresszív attitűdre volt szükség, amit Pozsony képviselt, míg a prágai publikum a konzervatívabb művészethez volt szokva.^[7] A Danuvius 68 nem csupán az interdiszciplinaritásnak engedett teret, de megjelentek a részvételen alapuló vagy annak lehetőséget kínáló művek – például Stano Filko A humanizmus katedrálisa (Katedrála humanizmu) című alkotása, illetve kinetikus szobrászati elemek Bruno Gironcolitól.^{^[8]}

A Danuvius 68 nemcsak kiállítani akarta a külföldi és hazai művészeket: egy elismert művészettörténészekből és elméleti szakemberekből álló nemzetközi zsűri^[9] értékelte is a kiállítókat, a nagydíjat pedig Jozef Jankovič Nagy zuhanás (Veľký pád) című műve nyerte el.^[10] Ján Kralovič művészettörténész interpretációja szerint a Jankovičnak ítélt fődíj azt bizonyította, hogy az öncélú, mesterkélt alkotásokkal szemben sokkal nagyobb igény volt azokra, amelyek a művészet és az élet közötti vékony határon való ingadozásra mutatnak rá. A nézők igényelték a részvételt, a játékosságot.^[11] Ez az igény ma is sokszor érezhető a közönség részéről. Sok esetben fogalmazódik meg kritika a rideg, túlságosan elvont alkotásokkal szemben, amelyek elidegenítik a publikumot a kortárs képzőművészettől, amelyek ugyanakkor nem lesznek ettől kevésbé releváns darabok.

A Szlovák Nemzeti Galéria kiállításán a részvételen alapuló alkotásokból csak pár példa akad, ha számoljuk az op art műveket, ahol a látogatót magához vonzza és hipnotizálja a művek optikai illúziója. Természetesen megjelenik Jankovič „szoborcsoportja“ is, a földből kibukkanó kezek és lábak, amelyek csalogatják a nézőt, hogy közelebbről, a különálló elemek közt mozogva tekintse meg, bár a SzNG ezúttal elkerítette a művet, így az egyes elemek közé már nem volt lehetséges belépni.

Az 1968 augusztusi események ugyan a kiállítás eredeti struktúráját nem befolyásolták, a rajta résztvevő alkotók összetételét bizonyos mértékben igen, mivel akadtak, akik nem voltak hajlandóak olyan művészekkel együtt kiállítani, akiknek az országa^[12] aláírta a varsói szerződést. Ezen művészek közé tartozott Alex Mlynárčik, Karol Lacko és Jana Shejbalová-Želibská. Mlynárčik Erik Dietmannal együtt 1968. augusztus 22-én egy nyílt levélben fogalmazta meg aggodalmait. E levélben emlékeztették a képzőművészeti szcénát, hogy a szabad művészet elengedhetetlen, és bármilyen diktatúra vagy politikai rendszer is legyen éppen hatalmon, a művészet mindig jelen marad ilyen vagy olyan formában.^[13]

Michal Studený: Festmény (1968; a Szlovák Nemzeti Galéria jóvoltából)

Ez az attitűd erősen rezonál a szlovák művészeti színtér aktuális történéseivel. A 2023 őszén bekövetkezett kormányváltás óta lehet figyelemmel követni a Kulturális Minisztérium megkérdőjelezhető és átgondolatlan törvénymódosításait, intézményi változtatásait, az intézmények vezetőinek leváltását. Indoklás nélkül menesztették Zuzana Denkovát a Szlovák Bányamúzeum éléről, a pozsonyi Bibiana igazgatónőjét, Zuzana Liptákovát, és Katarína Krištofovát, a Szlovák Nemzeti Könyvtár vezetőjét, de a pozsonyi Kunsthalle esetében is olyan változásokat vezettek be, amely végül oda vezetett, hogy bezárt az intézmény. Szlovákia vezető kulturális intézményeinek átszervezése azonban nem állt meg itt, a kulturális miniszter, Martina Šimkovičová a napokban menesztette a Szlovák Nemzeti Színház (SND) igazgatóját, Matej Drličkat és a Szlovák Nemzeti Galéria vezetőjét, Alexandra Kusát. S míg eddig a galéria- és múzeumvezetők kiválasztása egy publikus és átlátható folyamat volt, addig innentől kezdve a nyilvánosság már csak a kinevezett igazgató személyéről értesülhet különösebb szakmai indoklás nélkül. A megpályázható pénzügyi alapok sem maradtak sértetlenül. A Művészettámogatási Alap (Fond na podporu umenia) bizottsági összetételéről vezettek be törvénymódosítást, amely szerint a tizenhárom tagú testületből legfeljebb nyolc tagot a kulturális miniszter nevez majd ki. Az Audovizuális Alap (Audovizuálny fond) esetében is hasonlóan jártak el, ahol a támogatások elosztásáról szintén a Minisztérium kinevezettjei döntenek majd.Továbbá a szlovákiai közszolgálati rádiót és tévét (RTVS) is teljesen átformálták: 2024. július 1-től már Szlovák Televízió és Rádió (STVR) néven fut.

js u5a2499 — A kiállítás installálása (fotó: Juraj Starovecký)

Mindezen átalakítás, intézményi átkeretezés a kulturális közösség szinte egészéből mély kritikát vált ki, amely indikátora lett az Otvorená Kultúra (Nyitott Kultúra) platform megalapításának, ahol a kulturális közeget érintő nyilatkozatokat és állásfoglalásokat lehet követni, illetve a szervezet segíti a kulturális szakszervezeti működést, és szorgalmazza a kultúra szabad alakulását pártpolitikai beavatkozás nélkül.

A Danuvius 68 kiállítás tehát halmozott relevanciával bír a jelenlegi szlovákiai légkörben. Egyrészt ott van Vladimíra Büngerová kurátori elképzelése, a Danuvius 68 szellemi örökségének felidézése, a galéria gyűjteményébe került, egyben elfeledett alkotások bemutatása: hogy a helyi művészeti szcéna meghatározó kiállítása a köztudatba kerüljön, és ne csak szakmai berkekben maradjon meg fontos hivatkozási pontként, de a szélesebb nyilvánosságban is ismert legyen.

A korabeli dokumentumok, levelek, plakátok megjelenítésével, a külföldi szerzők művei mellett megtalálható leírásokkal célt ért a tárlat edukációs jellege. A bejáratoknál megtekinthető korabeli riportok és felvételek közelebb hozzák a látogatót az 1960-as évek végét meghatározó kiállításhoz. S bármennyire progresszívnek tűnik is a mából visszanézve az eredeti kiállítás koncepciója és kivitelezése, Bielik és Breier fotói emlékeztetőül szolgálnak, hogy a korabeli atmoszféra nem volt egyenlő Kára kurátori gyakorlatával.

Egy másik aspektusból nézve, a jelenlegi kultúrpolitikai folyamatokat és döntéseket figyelve 1968 erősen rezonál a jelenkori szlovák kulturális közeg helyzetével, ahol a politikai hatalom agendája éppen felülírja a szakszerű és releváns megközelítéseket. Alex Mlynárčik és Erik Dietman 1968-as nyilatkozata ugyan helytálló marad, tehát a művészet bármilyen politikai klímában jelen lesz valamilyen formában, de mindezek ellenére elengedhetetlen fontossággal bír, hogy a kultúrát ne politikai szlogenek mentén szegélyezzük.

A művészet, ami megmaradt (Umenie, ktoré zostalo; kurátor: Vladimíra Büngerová), Szlovák Nemzeti Galéria, Pozsony, 2024. 03. 28. – 2024. 08. 25.

[1] Jana Geržová: 21. august 1968 – okupácia Československa a jej dôsledky pre umenie / August 21, 1968 – Occupation of Czechoslovakia and its Implications for Art’, Profil, 2. sz., 2018

[2] A megszólítandó művészek listáját Ľubor Kára és a szervezőbizottság állította össze. A szervezőbizottság tagja volt: B. Bachratý, M. Cipár, E. Heger, J. Jankovič, M. Jankovský, Ľ. Kára, I. Mojžišová, J. Mojžiš, A. Miklis, M. Paštéka, V. Popovič, A. Rudavský és A. Trizuljak.

[3] Ľudo Petránsky: Danuvius 68 – záslužný čin, Výtvarný život, 14. évf., 2−3 sz., 1969, 14–27. o.

[4] A Szlovák Nemzeti Galériában látható Kornel Földvári és felesége könyveinek gyűjteménye, amely hozzáférhető a látogatók számára. A Peter Krištúfek író és rendező kezdeményezésére létrejött projekt lehetőséget kínál az olvasásra, pihenésre, és teret ad különféle kulturális eseményeknek is.

[5] 1963-ban alakult, tagjai: Ivan Štrpka (1944), Peter Repka (1944) és Ivan Laučík (1944–2004).

[6] Jürgen Weichardt: Avantgarda v Bratislave Danuvius – bienále mladých výtvarníkov. In: Jana Geržová, Slovenské výtvarné umenie 1949–1989 z pohľadu dobovej literatúry, Bratislava, 2006, 206–209. o.

[7] Ivan Jirous: Danuvius – bienále na Dunaji, Výtvarný život, 14. évf., 2–3. sz., 1969, 29. o.

[8] Ján Kralovič: Danuvius 1968 Bienále bez reprízy, Flash Art, 2015. április 22.

[9] Zoran Kržišnik a ljubljanai Modern Művészeti Galériából (a bizottság elnöke), Werner Hoffmann, a bécsi 20. Századi Művészeti Múzeum igazgatója, Pierre Restany francia elméleti kritikus, Jindřich Chalupecký cseh elméletíró és Karol Vaculík, a Szlovák Nemzeti Galéria igazgatója.

[10] Továbbá a zsűri öt vásárlási díjat is kiosztott Stano Filko, Adolf Froher, Alena Kučerová, Gianni Pisani, Martial Raysse részére.

[11] Ján Kralovič: Danuvius 1968 Bienále bez reprízy, Flash Art, 2015. április 22.

[12] Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, NDK, Románia, Szovjetunió

[13] A felhívás szövege fellelhető az alábbi publikációban: P. Restany, Inde. Alex Mlynárčik, SNG Bratislava, Lara Vincy Gallery Paris, 1995, 67. o.