A mítosz a régi, a környezet viszont sosem volt ennyire méltó

Csontváry-emlékkiállítás a Szépművészeti Múzeumban

A 170 évvel ezelőtt született festő, Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) műveiből 2023. április 14-én nyílt nagyszabású emlékkiállítás a budapesti Szépművészeti Múzeumban. A mintegy negyven alkotást felvonultató tárlat a műveket legnagyobb számban őrző két közgyűjtemény, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria és a pécsi Janus Pannonius Múzeum – Csontváry Múzeum együttműködésében valósult meg, mely a budapesti bemutatót követően augusztustól Pécsett lesz látható. A legendás festő életművét átfogóan bemutató kiállításon – a két gyűjtemény egyesítésének és a magántulajdonban lévő néhány fontos kép kölcsönzésének köszönhetően –, e kivételes alkalommal együtt láthatók Csontváry fő művei a Szépművészeti Múzeum felújított Ión-Pergamon Csarnokának tágas tereiben.

A látogató már a tárlat legelején választ kap arra a kérdésre, hogy miért a Szépművészeti Múzeumban, és nem a Magyar Nemzeti Galériában rendezték meg a festő születésének 170. évfordulóját ünneplő kiállítást. Hatvan évvel ezelőtt, 1963-ban ugyanis szintén a Szépművészeti Múzeumban rendeztek gyűjteményes tárlatot Csontváry műveiből. Az 1963-as emlékkiállítás azonban, a mostanihoz hasonlóan két helyszínen volt látható: az akkor már több mint négy évtizede halott művész csaknem teljes életműve 1963-ban először a székesfehérvári Csók István Képtár legendás tárlatán^[1] került a közönség elé. Bár a Nemzeti Galéria rendezésében megvalósult Csontváry-kiállítás az eredeti elképzelések szerint két évig maradt volna Székesfehérvárott, a tömegeket vonzó tárlatot – kultúrpolitikai nyomásra – még ugyanebben az évben Budapestre helyezték át, ahol a Szépművészeti Múzeumban^[2] mutatták be.

„Elérte hát, amit akart, amiért élt, amiért a Tátra aljáról Taorminába, onnan Libanonba űzetett. Mindig a nagy umbriai mesterrel, Raffaelloval akart versenyre kelni, talmi volt neki minden, ami korából fakadt. S lám, halála után negyvennégy évvel művei gyűjteményes anyagát azok között a falak között mutatják be, ahol a nagy vetélytárs, Raffaello »Eszterházy Madonnáját« is őrzik.  […] Csontváry művészetének jelentősége túl is nő a magyar művészet határain, életműve az egyetemes művészettörténet nagy produktumai közé tartozik. […] Modernebb, mint sok, a tételes izmusokhoz kapcsolódó kortárs – ám ugyanakkor ősi sorról jött, igazi rokonai csakugyan a művészettörténet nagy korszakaiban találhatók. Épp ezért méltó hozzá, hogy műveit a Szépművészeti Múzeumban mutatják be.”^[3] – olvasható a kiállítás bevezető falszövegében Csontváry első tudományos igényű monográfusa, Németh Lajos professzor méltatása az 1963-as kiállításról. Az székesfehérvári és budapesti kiállításokkal kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy

ezen tárlatoknak köszönhetően váltak igazán széles körben ismertté Csontváry művei Magyarországon.

E két jeles évfordulónak emléket állító tárlat kronologikus rendben vezet végig a szűk, alig másfél évtizedes alkotói perióduson. A festő életútját áttekintő idővonalat követően most először láthatjuk kiállításon Csontváry 1880. november 30-án Keleti Gusztávhoz írt első levelének kéziratát, melyben – kissé naiv módon – a Mintarajziskola igazgatójának, az ország ünnepelt tájképfestőjének tanácsát kéri, hogyan kezdjen neki a festői pályának.

Az első termek a felvidéki kisvárosban, Kisszebenben (Sabinov) született iglói gyógyszerész misztikus elhivatás-élményével és a kezdeti tanulóévekkel foglalkoznak. A tárlat a madárképeivel és az első olajfestményeként számon tartott Pillangókkal indul. Eredeti nevén Kosztka^[4] Mihály Tivadar már gyerekként szenvedélyesen rajongott a természetért, önéletrajzában visszatérő téma az állat- és növényvilág iránti érdeklődése, a kőzetek, rovarok és madarak tanulmányozása. Az iskola előtti tanulmányoknak nevezett 1893-as madárképeket, és a szintén 1893-ban készült, iskolai rovargyűjteményt ábrázoló Pillangók című képét még a Hollósy-féle müncheni szabadiskolában töltött tanulmányút előtt festette.

Csontváry az állatképekkel egyidőben portrékat is festett. A festő halála után a gácsi gyógyszertár padlásáról került elő egyetlen ismert önarcképe, melyen alkotás közben örökítette meg saját magát. A festői öntudatot sugalló portrét a mostani tárlat 1894-ben készült alkotásként szerepelteti, ami jó néhány évvel korábbra datálja a képet, mint ahogyan azt eddig gondolták.

Csontváry 1894-ben Münchenbe utazott, hogy Hollósy Simon festőművész – a későbbi nagybányai művésztelep alapítója – szabadiskolájában tanuljon. Csupán fél évet töltött itt, de müncheni tartózkodása fontos fordulópontot jelentett művészete kibontakozásában. Az ekkor készült szénrajzai túllépnek az egyszerű stúdiumrajzok határán: az önálló alkotásokként is értelmezhető művek művészi felkészültségéről tanúskodnak.

A kiállítás következő terme Csontváry egyik központi festői problémájához, a napút-színek kutatásához, a különböző napszakok sajátos fényhatásainak megragadásához vezeti át a látogatót. München után Csontváry Düsseldorfban és a párizsi Julian Akadémián is megfordult, majd többek között Svájcba, Rómába, Pompejibe, Nápolyba utazott, hogy tájképfestészeti tanulmányokat folytasson. Világ körüli utazásai során a természeti jelenségek megfestése és az ún. „Nagy Motívumok” felkutatása vezérelte. Csontváry a „Nagy Motívum” megragadását tartotta egyedül festői ábrázolásra méltónak: azokat a grandiózus témákat kereste, melyek a valóságban – a természetben és a történelemben – lelhetők fel, de monumentalitásuknál fogva bennük az isteni jelenlét megnyilvánulása érhető tetten.^[5]

Többször is ellátogatott a szicíliai Taormina városába, ahol a görög színházat és a mögötte húzódó fenséges panorámát több alkalommal is megörökítette izzó színvilágú festményein, melyek közül többet is láthatunk a kiállításon. 1903-ban a nyugat-európai utazásait követően Boszniába, a Hortobágyra, Spanyolországba, Gibraltárra, Máltára és Egyiptomba is elutazott, ahonnan az év végén a Szentföldre indult tovább. A Kairói pályaudvar, a Jajcei villanymű éjjel, és a Villanyvilágított fák Jajcében című festményei a természetes és mesterséges fény együttes ábrázolásának lenyűgöző példái.

Az egyik fő műveként számon tartott, drámai hangvételű Vihar a Nagy Hortobágyon című képén a puszta sajátos motívumait festi meg a vihar előtti csöndben. Szintén 1903-ban festette a Római híd Mosztárban című képét, mely – a Magányos cédrus mellett – az életmű másik legismertebb alkotása. A festmény a balkáni oszmán-török építészet egyik legjelentősebb emlékét, a Neretva folyón átívelő Öreg hidat örökíti meg. Csontváry 1904-ben Athénba utazott, az ott tartózkodása alatt három képet is festett, melyek közül a Sétakocsikázás újholdnál Athénban és A Jupiter-templom romjai Athénban is megtekinthetők a kiállításon.

A következő terembe lépve Csontváry talán legszebb természeti képével, a Nagy-Tarpatak völgyét megörökítő grandiózus víziójával találja szemben magát a néző, ami kétségkívül az egyik legdrámaibb alkotása. A több mint tíz négyzetméteres Nagy Tarpatak a Tátrában című vásznat 1904–1905-ben

Jeruzsálemből hazatérve, mindenféle előtanulmány nélkül festette.

A Tátra vidéke fontos helyszín volt számára: a sok kedves gyermekkori élmény mellett 1880 októberében itt szólította meg őt az a misztikus hang, ami az akkor huszonhét esztendős iglói patikust később a művészi pálya felé terelte. A képet Csontváry maga is egyik fő művének tekintette, és életében az összes kiállításán bemutatta. A szemközti falon két tájkompozíciója, a Selmecbánya látképe és a Schaffhauseni vízesés, illetve a Fohászkodó üdvözítő című műve kapott helyet.

Innen tovább haladva a tárlat központi termébe jut a látogató, ahol többek között Csontváry legmonumentálisabb képeivel, a Baalbekkel és A Taorminai görög színház romjaival szembesülhet, de ugyanitt találjuk a Mária kútja Názáretben, az Áldozati kő Baalbekben és a Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben című, szintén fő művekként számon tartott alkotásokat is. A hatalmas méretű festmények színei vibrálnak a szórt fénnyel megvilágított, oszlopokkal körülölelt hatalmas belmagasságú, szentélyszerű térben.

Csontváry utazásai során időről-időre visszatért egy-egy helyszínre. Ezek közé tartozott a Szentföld is, ahová több alkalommal is ellátogatott. Ezen utazások élménye biblikus témájú képeiben koncentrálódott. Az 1908-ban festett Mária kútja Názáretben című képén a festő alakja is feltűnik, ahol saját magát messianisztikus szerepben ábrázolja. Külön öröm, hogy a magántulajdonban lévő Áldozati kő Baalbekben című kép is szerepel a kiállításon, amit a festő maga soha nem állított ki.

Jeruzsálemből Csontváry Damaszkuszba utazott, ahol egy rejtélyes alakkal való találkozás vezette el őt a baalbeki naptemplomhoz, aminek hatására megfestette „a világ legnagyobb plein air festményét”, a közel harminc négyzetméteres Baalbeket. A grandiózus méretű képre

Csontváry legjelentősebb műveként tekintett, amiben a minden korábbit meghaladó „Nagy Motívumot” találta meg.

A kronológiát követve az utolsó előtti teremben Csontváry utolsó alkotói korszaka elevenedik meg, ahol az ikonikus cédrusképeket a művész-próféta önarcképszerű vonásait hordozó Marokkói tanító, és az utolsó befejezett olajfestményeként ismert Tengerparti sétalovaglás társaságában látjuk.

A kiállításon Csontváry talán legismertebb és legtöbbet reprodukált főműve, a Magányos cédrus oltárképszerűen tárul a néző elé. A kétségkívül valós látványból kiinduló, szuggesztív erejű kompozíciót a szakirodalom gyakran a festő szimbolikus önarcképeként értelmezi. Ugyanakkor a több ezer évig is élő, zord éghajlati viszonyokat jól tűrő cédrusfa életfaként való tisztelete ősidők óta több eredetmítoszban is fellelhető, Csontváry korában pedig meglehetősen népszerű volt az a felfogás, miszerint a cédrusfa az ősmagyar mitológiában is kitüntetett szerepet játszott, és az ezeréves cédrust szimbolikus módon gyakran az ezeréves magyarsággal azonosították.

A festő halála előtt tíz évvel, 1909 telén készült Tengerparti sétalovaglást, melyet Németh Lajos „elementáris, brutálisan nyers, barbár tájvízióként”, illetve „Csontváry esztétikailag legszuverénebb műveként” határozott meg, a festő soha nem állította ki. Lényegében ezzel a képpel zárul Csontváry festői életműve. 1910-es években lelki egyensúlya felborul, művészi öntudata megalomániába fordul,

vízióit már nem sikerül festményekbe átültetnie.

Az utolsó terem a Csontváry-hagyaték megmentőjének, Gerlóczy Gedeonnak (1895–1975) állít emléket. 1919 őszén az akkor huszonnégy éves fiatal építész Budapesten műterem után kutatva jutott el a Fehérvári úti (ma Bartók Béla út) Hadik-palotához, ahol a pár hónapja elhunyt festő ötödik emeleti műtermének lomtalanítására bukkanva találkozott Csontváry képeivel, akinek nagyságát azonnal felismerte. A rokonok által eltüzelésre ítélt kéziratokat Gerlóczy még aznap este megszerezte a házfelügyelőtől, majd a műteremben néhány nappal később megrendezett hagyatéki árverésen a szénrajzokon és kisebb képeken túl Csontváry öt nagyméretű vásznát is megvásárolta. Gerlóczynak az árverésen néhány elszánt fuvarossal kellett – szó szerint – megküzdenie, akik annak reményében licitáltak Csontváry hatalmas vásznaira, hogy kocsiponyvát varrassanak belőlük. Többek között az ő áldozatos és elkötelezett munkájának köszönhetjük, hogy Csontváry életműve a magyar kultúra meghatározó, szerves részévé vált, hiszen egy életen át elhivatottan munkálkodott azon, hogy méltó módon megőrizze a festő műveit az utókor számára.

Az utóbbi néhány évben a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria tárlatain egyre gyakrabban találkozhatunk a kiállítások lezárásaként kortárs reflexiókkal, parafrázisokkal. Mivel Csontváry rendkívül nagy hatású művész volt, munkássága pedig máig sok alkotó számára jelent inspirációt, ezért a tárlat végén most is érdemes lett volna szentelni egy termet kortárs művészek Csontváry emblematikus alkotásaira reflektáló műveinek. Hasonlóan ahhoz, mint azt 2015-ben, az egykori Honvéd Főparancsnokság épületében rendezett Csontváry-kiállítás esetében láttuk, ahol a Mai cédrusok című kamarakiállításon hét kortárs alkotó – köztük Bukta Imre, Keserű Ilona és Szűcs Attila – részben meglévő, részben felkérésre született műve emelte kortárs kontextusba a magyar festészet történetének egyik legeredetibb alakját.

A festő születésének 170. évfordulója alkalmából rendezett emlékkiállítás

nem vállalkozik arra, hogy új megvilágításba helyezze az életművet, vagy kísérletet tegyen a Csontváry-mítosz újraértelmezésére.

A tárlat jelentősége abban áll, hogy a főként közgyűjteményekben őrzött, de szétszóródott főbb műveket a kiállítás erejéig újra együtt láthatja a közönség, ráadásul most először egy valóban méltó helyszínen, hiszen a Szépművészeti Múzeum Ión-Pergamon Csarnokának impozáns, tágas terei és nagy belmagassága lehetővé teszi, hogy – hosszú idő után – végre megfelelő távlatból élvezhessük ezeket a lenyűgöző, monumentális festményeket.

A Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek keretében megvalósuló kiállítás 2023. július 16-ig tekinthető meg a Szépművészeti Múzeumban. A tárlat 2023. augusztus 1-től 2023. november 5-ig Pécsett, az idén ötven éves Csontváry Múzeumban lesz látható.

---

^[1] István Király Múzeum – Csók István Képtár, Székesfehérvár, 1963. május 19. – október 27.

^[2] Szépművészeti Múzeum, Budapest, 1963. november 12. – 1964. február 28.

^[3] Németh Lajos: Csontváry Tivadar művei a Szépművészeti Múzeumban, Magyar Nemzet, 1963. november 17., 9.

^[4] A később felvett Csontváry művésznév a szláv „csont” szó magyarítása.

^[5] Több variációban megírt önéletrajzában a festő a következőképpen fogalmazza meg, hogy pontosan mit jelentett számára a „Nagy Motívum” megtalálása:  “A kinyilatkoztatás világfejlesztő szelleme nem ismétli magát, ezért úgy a természetben, mint az emberművelődés történetében csak elvétve találkozunk maradandó monumentális képpel: ilyen különböző három pont a természetben: az egyik a Tátrában, a másik Szicíliában és a harmadik Siriában van megörökítve. A három világraszóló motívum lett a XX. századi emberművelődés korszakára fenntartva, egyben pedig a világfejlesztő nagymester igazolására odaállítva.”