2024-10-25

Helembai percepciók

A VIII. IN SITU művésztelepről

A művésztelepek hagyománya a 19. századi Európába (főként Franciaország, Németország és Hollandia vidékére) nyúlik vissza, amikor a művészek – válaszul az urbanizáció és az iparosodás térhódítására – maguk mögött hagyva városi életmódjukat vidékre költöztek. A béke, a nyugalom és a természeti környezetben rejlő új inspiráció hajtotta őket a művészeti kolóniák megalapítására. Bár a kortárs társadalom kevésbé ad teret annak, hogy tagjai efféle kivonulásban éljenek, a művésztelepek hagyománya máig él, még ha egy-két hetes intervallumokra szűkül is.

A kezdeti időkhöz hasonló motivációval alakult a dél-szlovákiai térségben hiánypótló, zömében szlovákiai magyarokat tömörítő In Situ művésztelep Gyenes Gábor és Václav Kinga vezetésével. A korábbi években Vajka (Vojka nad Dunajom) adott otthont és inspirációt a telep tagjainak, idén viszont – főként logisztikai okokból – új helyszínre költöztek: a Duna délebbi szakaszán fekvő Helemba-Kovácspatak (Chľaba–Kováčov) település egykori pionírtáborába.

Az In Situ szimpózium nevéből adódóan is fontosnak tartja az adott helyszínre reflektáló alkotómunkát, amihez elengedhetetlen annak megismerése. Ezért a telep első napjaiban az intuitív felfedezés mellett a helyi idegenvezető, Virsinszky Tamás helyismereti túráján vettek részt az alkotók, később pedig a természetvédelmi aktivista és szakértő Andrej Somora előadását hallgathatták meg az új Duna-gátak építésének terveiről és azok lehetséges természeti következményeiről.

Helemba „egy olyan mikro régióban feküszik, ahol van tó (Bajta), folyam (Duna), patakocska (Ipoly) s folyó (Garam), és aki a tengert keresi, az megtalálhatja az ipolyi, dunai embernek a Lelkében,” olvashatjuk Helemba honlapján. Határtelepülésről beszélünk, ami már önmagában sok témalehetőséget kínál, gondoljunk csak a természetes és mesterséges határvonalak feszültségére. A falu környezetében több különleges természeti hely is található: a homokbánya, a denevérbarlang, a partifecskék lakta löszfal mind-mind visszaköszön az elkészült munkákban, ahogy a hely flórája és faunája is.

Rövid impresszió az In Situ művésztelep hangulatának megidézése végett, saját tapasztalatok alapján

A konyhában a fokhagyma és az enyv szaga keveredik festékanyag kinyerésére alkalmas invazív- illetve gyógynövény-főzetek illatanyagával. Kurkuma a levesbe és az előhívó folyadékba is kerül. „Ez egy nagyon rendhagyó női mosdó” – nevetve kommentálja Pézman Andrea Szőke Erika friss antotípia nyomatának öblítését a zuhanykabinban. Itt nemcsak a konyha és a mosdó rendhagyó, hanem minden egyéb is. Az In Situ művésztelep egy olyan hely, ahol bármi megtörténhet: még az is, hogy valaki uszadékfán kapaszkodva evezzen a Dunán a sapkájára rögzített mobiltelefonnal; még az is, hogy lengyel turistákat ijesztgessen akaratlanul egy egykori homokbánya mélyedésében fehérre mázolt arccal; még az is, hogy a csillagos ég alatt piknikezzenek; vagy puszta kézzel vájjanak embernyi lyukat a partifecskék lakta löszfalba; hogy állattetemeket keresgéljenek az erdőben; hogy dunai iszappakolást vegyenek, majd hallá változzanak; vagy hogy beszkenneljék a települést. Sőt még az is, hogy valaki verset írjon minderről.

A szimpózium meghívásos alapon működik. Sajátossága, hogy tagjainak egy része a megalakulás óta állandó, másik része viszont évről évre cserélődik. Kiemelendő, hogy a tapasztalt alkotók mellett a pályakezdőknek, volt tanítványaiknak is lehetőséget biztosítanak a csatlakozásra: idén – a tavalyi évhez hasonlóan – Slávik Bernadett, a Pozsonyi Képzőművészeti Egyetem üvegművész hallgatója és Zsigrai Eszter, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának frissen végzett festőművésze képviselte a legfiatalabb generációt.

A művésztelep résztvevői között megtalálható grafikus, szobrász, építész, illusztrátor, festő és fotográfus. Idén az In Situ kezdeti gyakorlatához hasonlóan az irodalom képviseletében Szőllőssy Balázs költő csatlakozott a csoport munkájához. Ez a szakmai diverzitás meghatározza az elkészült munkák műfaji sokszínűségét is, bár gyakori, hogy a művésztelepen az alkotók a hétköznapokban megszokott eszközeiket hátrahagyva új műfajok felé nyitnak. Ilyen például a performansz vagy az efemer alkotások, melyekről rendszerint videó- és fotódokumentáció készül.

A hagyományosan megrendezett szimpóziumzáró pop-up kiállításra a helembai falumúzeumban került sor 2024. augusztus 2-án. Az ott szereplő anyagot – néhány kiegészítéssel – a pozsonyi Dom umenia-ban tekintheti meg a közönség 2024. október 12-e és 26-a között a IV. Bázis Fesztivál keretein belül megvalósuló tárlaton.

Az alábbiakban Korcsmáros Ádám, a kiállítás kurátorának gondolatait közöljük.

Azoknak a műveknek a galériába való átvitele, amelyek egy adott helyhez kapcsolódva és azzal párbeszédben jöttek létre, mindig bizonyos fokú információveszteséggel jár. Vannak, amelyek efemerek, és csak fotókon vagy videón keresztül lettek megörökítve, míg mások önálló entitásként lépnek párbeszédbe az új környezettel. Az alkotási folyamatok és azok kontextusainak eredeti rétegzettségét az egyes művek leírásai segítik rekonstruálni, amelyek a szimpózium során az alkotók és Szőllőssy Balázs költő, író együttműködésével készültek. Az ő tollából született a kiállításban diavetítő segítségével bemutatott harminchárom helembai halász című vers is, amely egy fiktív történetben foglalja össze az egyes alkotások jellegzetes részleteit.

Az alábbi szöveg nem a kiállítás elrendezését követi, hanem az idei szimpózium alkotásaiban azonosítható tematikus témakörök és alkotói stratégiák nézőpontjából tekint a kiállítási anyagra.

Az In Situ szimpózium idén először hagyta el a már hagyományosnak tekinthető vajkai helyszínt és a Duna szlovákiai szakaszán elhelyezkedő utolsó községben horgonyzott le. Helemba – ha épp nem a megáradt folyó az egyetlen kapcsolati pontja a külvilággal, – autóval, kerékpárral, gyalogosan vagy vízen közelíthető meg; vonatok csak átutazóban járnak erre. Václav Kinga építész Első percepciók című munkájában ezeket a falun keresztül, vagy annak közelében áthaladó párhuzamos és olykor egymást keresztező útvonalakat dokumentálta. A falun keresztülhaladó forgalom résztvevőinek perspektíváján és különböző figyelemfókuszán keresztül teszi fel azt a kérdést, hogyan közelíthető és ismerhető meg jobban a környezet, ahová érkezünk.

Pézman Andrea Kilengések című munkája a régi és az új helyszín kapcsolatára reflektál. Installációjában és performanszában a tavalyi munkájában felhasznált székeket helyezi új kontextusba a különböző entitások és helyszínek közötti párbeszéd, kommunikáció és együttműködés témaköreit vizsgálva.

Zsigrai Eszter az Ideák című diptichonban a Dunakanyar ívét vizualizálta folyami iszap felhasználásával. Ezen keresztül közelíti meg a folyó helyzetének és szerepének kérdését, annak két különböző partján élő emberek életén keresztül, akiket ebben az esetben nemcsak a folyómeder, hanem az országhatár is elválaszt. Helemba esetében ez valahol a Duna és Ipoly medrének közepén halad végig, és mindössze néhány ponton ölt konkrét alakot: egy-egy fémtáblába vésett szigorú vonal formájában.

Václav Kinga Híd és határ című munkája az Ipolyon átívelő új közúti híd megnyitásának évfordulójára emlékezett azzal, hogy a híd közepéről egy vízben lebomló horgászfonalat engedett a folyómederbe. Ez a gesztus, amellett, hogy relativizálja a határjelzések effajta jelzésmódját és jelentőségét, a hidak fontosságát és összekötő szerepét emeli ki.

Ferdics Béla a vasúti hídon elhelyezett határvonalat, valamint a híd rácsos tartószerkezetét használta kiindulópontként Helemba metszéspontjai című művében. A folyóparton és a helyi kőbányában gyűjtött, majd egy körkörösen vésett vonallal szimbolikusan kettéválasztott kődarabok első pillantásra talán statikusnak tűnnek, azonban ez inkább csak látszat. A különböző időciklusok lefolyását és múlását az alattuk található tükörfelület teszi láthatóvá, valamint a helyszínen készített stop-motion videóban is felelevenednek.

Richard Aradský a határőrök őrtornyainak gyermekkori emlékét választotta kiindulópontul, amelyek egykor a mai hajóforgalom-irányító jelzőtáblák helyén álltak. Az úszó fadarabok és invazív fajok különösebb erőfeszítés nélkül keltek és kelnek át a határon. A Vakáció című installáció partra sodrott uszadékfákból és egy invazív kőrisfaj ágaiból készült objektumokból áll. Nyitott kérdés marad, hogy ezzel végleg megállt-e a szabad mozgásuk, vagy csupán a módja változott meg.

A határok fogalma nemcsak térbeli és geopolitikai értelemben fordul elő, hanem az egyének vagy közösségek közötti kapcsolatokban, az érzések és íratlan szabályok összességének megjelenítésében is, amelyek átlépése különböző következményekkel és hatásokkal jár. Mazán Anikó és Zsigrai Eszter Túl közel vagy! című közös performansza az egyéni identitások létét és határait vizsgálja, egészen a felbomlásuk és összeolvadásuk szélsőséges lehetőségéig, amely ellentétben áll az egyének végletes atomizálódásával, amely felé a kortárs társadalom halad. Mazán Anikó ezt a reflexiót fűzi tovább az 1-1; 0 című performanszban, ahol az egyénnek a társadalmi nyomás és a társadalmi berendezkedés különböző formáihoz való viszonyát és alávetettségét állítja a középpontba.

Egy új helyre való érkezés magával hozza azt az igényt és kihívást, hogy szembesüljünk az új környezettel, feltérképezzük, megpróbáljuk megérteni és értelmezni azt. A benne való túléléshez sok esetben létfontosságú egy biztonságos menedékhely. Gyenes Gábor a folyómederbe fészket vájó partifecske populációjának stratégiájából merített inspirációt a Rejtek című művéhez. A helyi viszonyok ismeretének hiánya azonban az így felépített biztonságérzetet inkább illúzióvá teheti, az instabil anyag könnyen összeomolhat, és a menedékhely csapdává válhat. Ez a bizonytalanságérzet intenzíven jelen van a német csapatok által a második világháború alatt a Kovácspataki-hegységben kiásott, fokozatosan omladozó kavernákban is.

Szőke Erika hosszú záridővel, sötétben készített Mélymező című fotósorozatának egyik darabja is ide kalauzol bennünket. Ezeket a kurkumából készült, fényérzékeny anyagra nagyított képeket nem lehet fixálni, az így készült képek folyamatosan degradálódnak, ezért lettek letakarva a kiállításban is egy-egy textillel. Így a mű a nézői aktivitásra is épít. Mind a képek efemer volta, mind az emberi tevékenység által fémjelzett helyekről készült felvételek a természet egyensúlyának törékenységére emlékeztetnek.

Slávik Bernadett kézi szkennerrel térképezte fel a falu épített környezetét, a felületek, feliratok, tárgyak, növények és konstellációik egyfajta katalógusát hozva létre. Bár műszaki felvételekről van szó, a Letapogatás cím a mozgást és a felvételek rögzítésének szinte tapintható módját hangsúlyozza.

Mazán Anikó a helyszínt a jelenlévő növényfajok két különböző módú rendszerezésén keresztül interpretálja. Az Idol címet viselő objektumok váza a folyó közelében talált ágakból készült, melyekre vászondarabokat feszített. Ezekre a – honosságuk és további tulajdonságaik alapján csoportosított – helyi növényekből kinyert pigmentekkel festett.

Török Bianka Harminchárom című performansza a helyi halászok anekdotájából indul ki. Eszerint a halászoknak heti harminc halat kellett adóként beszolgáltatniuk, hogy biztosítsák szabadságukat és területhasználati jogukat. A folyó partján nyert agyagból készült halakat szimbolikusan homokkal temeti be egy közeli homokbányában, melyet a múltat fokozatosan befedő folyó meandereiben lerakódó hordalékrétegek hoztak létre.

Rekonstrukció című alkotásában Nagy Csilla is az őseinkhez tér vissza. Az agyagból készült sípok sorozata által kelti új életre azon ismeretek és folyamatok sokaságát, amelyek az idő múlásával szükségtelenné váltak és eltűntek a kollektív emlékezetből.

Zsigrai Eszter Véletlen halál című sorozatában az elpusztult élőlényeket teszi láthatóvá: fénylenyomat segítségével állít nekik emléket, és egyben felhívja a figyelmet a halott és az élő anyag kölcsönös átalakulásának szüntelen körforgására.

Egervári Júlia, aki nem tudott közvetlenül részt venni az idei szimpóziumon, két installációt készített a kiállításra. Az Ecosystem service I – Recreation című alkotás a tavalyi művésztelep során készült, és használati tárgyak és természetes anyagok kombinációjával dolgozik, a természeti adottságok és az emberek közötti, gyakran egyoldalúan előnyös kapcsolatokat vizsgálva. Az kelttésztából sütött embrionális formákból álló Ciklus elnevezésű installációt idén a helembai Duna-parton szerette volna megvalósítani. A kiállításon az eredetileg helyspecifikus koncepció a megvalósítás tervezett helyszínére utaló homokcsíkon materializálódik.

Pálmai László a Silent Songs című rövidfilmet mutatja be, amely két, egymást követő In Situ szimpózium során készült. A film jelképesen összeköti nemcsak a szimpózium két helyszínét, hanem a résztvevőket is, akik a ciklikus mozgássorozatokra épülő, irányított performatív gyakorlatok résztvevői voltak. Ezek a konkrét helyszínek kulisszái között zajlanak, de az univerzális felé irányulnak: a szenvedés, az együttérzés és a reménytelenség képein keresztül szembesítve minket a tudattal, hogy az egyén képtelen megfordítani az események lefolyását azokban a kritikus helyzetekben, amelyekkel mint társadalom szembesülünk.

A művésztelepen készült fotók: a szerző saját fotói

A pozsonyi kiállításon készült fotók: Csanda Tamás

Az In Situ tavalyi kiállításáról, melynek a somorjai At Home Gallery adott helyet, itt írtunk.

Az In Situ Youtube csatornája, melyre hamarosan az idei videóanyag is felkerül.