A közelgő apokalipszis hátrahagyott emlékei

A letisztult közlésmód ereje a The world keeps ending című kiállításon

Az apokalipszis szó hallatán általában egy közelgő, mégis tőlünk biztonságos távolságra lévő, valószínűleg elkerülhetetlen jövőképre asszociálunk, amelyet leginkább a tudományos-fantasztikus filmek plántáltak a kollektív emlékezetünkbe. Sokszor fel sem merül bennünk, hogy a világvége már most is zajlik, sőt már számtalanszor bekövetkezett bolygónk történetében. A The world keeps ending című kiállítás múltunk és jelenünk természeti és társadalmi válságainak (klímaváltozás, járványok, háborúk) emberiségre gyakorolt hatásait igyekszik bemutatni, egyféle apokaliptikus, poszthumán légkör megteremtésével, mégis hatásvadász rémisztgetés nélkül.

A tárlat címe, illetve alkotásai Franny Choi kortárs amerikai író, költő és drámaíró The World Keeps Ending, and the World Goes On (A világ folyton véget ér, és a világ megy tovább) című, 2002-ben megjelent verseskötetére reflektálnak, amely különös érzékenységgel mesél egyéni és kollektív tragédiákról, főként az olyan katasztrófahelyzetekről, amelyeket különböző kisebbségek, marginalizált közösségek ellen követtünk el a történelem folyamán. Továbbá izgalmasan játszik az idősíkokkal, rámutatva arra, hogy a disztópiát nem feltétlenül a jövőben kell keresnünk, ugyanis az emberi faj számtalanszor átélte már a múlt sötét, elnyomó korszakaiban is.

A kiállítás a világvége fogalmának, illetve percepciójának újradefiniálására törekszik: az apokalipszist nem lineáris végként, hanem sokkal inkább egy ismétlődő mintázatként láttatva. A The world keeps ending tárlata 2024. szeptember 14-ig látogatható a temesvári META Spațiu-ban.

A tárlat tematikájának egy másik jelentős inspirációs forrása a neves huszadik századi francia filozófusnak, Bruno Latournak azon elmélete, miszerint az emberi és a nem-emberi, a természetes és a mesterséges között nem húzhatók határok, ugyanis ezek mind összefüggnek egymással és kölcsönösen feltételezik egymást egy közös rendszerben.

Cosmin Haiaș temesvári művész a tudomány és a művészet közötti átjárásokkal kísérletezve teremt meg különböző tudományos-fantasztikus és disztópikus világokat. Ezen a kiállításon két munkája is megtekinthető, amelyek egymással szemben lettek elhelyezve. Az egyik a 13 Jars/13 befőttesüveg (2012) című installáció, amelyben a művész egy vékony neoncsövet vezetett végig tizenhárom befőttesüvegben. A kurátori szöveg szerint az alkotás Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című falfestményére játszik rá, amely a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumában található.

A középen elhelyezett üveg abban különbözik a többitől, hogy vörös led fénycső világít benne. Ez a vörös fény reprezentálja Jézust. A közvetlenül mellette lévő, bal oldali üvegben pislákol a fény, amely „rendszerhiba” Iskarióti Júdás árulására utal. Az installáció leginkább egy tudományos kísérletre emlékeztet, a tudományban pedig gyakran előfordul, hogy a hiba, a deviancia vezet a leghatékonyabban az analóg mintázat felismeréséhez, és ezáltal a megoldás megtalálásához. Ahogyan a természetben is gyakran a másság, az eltérő viselkedés vezetett egy faj evolúciójához. Véleményem szerint tehát a pislákoló fény a fejlődést és az életet is szimbolizálhatja, amelynek ritmikus lüktetése a szívverésre emlékeztet.

A művész ezzel szemben elhelyezett installációja, amely a Cyborg saint/Kiborg szent (2014) címet viseli, egy cro-magnoni ember koponyájának a modellje egy plexiüveg mögött, fölötte egy ledfény-csíkkal. A glóriaszerű ledfény ironikusan utalhat az emberi faj önszakralizáló felsőbbrendűségi érzetére, amely a szent megnevezésben is visszaköszön, és amely mentalitás gyakran vezetett a környezet ledominálásához és kizsákmányolásához saját szükségleteinek kielégítése érdekében.

Másfelől, mivel a művészt foglalkoztatja a technológia rohamos fejlődésének és a világ elgépiesedésének a témája, az installáció egy lehetséges jövőkép felé is megnyitja a narratívát, eljátszva annak gondolatával, hogy a helyünket egyszer majd az öntudatára ébredt mesterséges intelligencia veheti át. Továbbá arra is rámutat, hogyan formálja a digitális technológia és a virtuális valóság a kultúráról és a szakralitásról alkotott világképünket.

Thea Lazăr kolozsvári művész Barren Lands/Sivár vidékek (2024) című képsorozata a klímaváltozás által előidézett természeti csapások folyamatos fenyegetésére és apokaliptikus következményeire hívja fel a figyelmet. Az installációt egy három elemből álló képsorozat alkotja, amelyet anyagválasztása tesz igazán különlegessé. Az ábrázolt kép azáltal nyer igazán értelmet, amikor a fény megtörik a fatáblákon kifeszített bársonyon, fokozva a közvetíteni kívánt üzenet hatását.

Az első alkotáson a fényhatás és a bársony anyagának sajátos összjátéka egy lángokban álló táj apokaliptikus látványát teremti meg. A második kép azért izgalmas, mivel árnyékban pusztán egy kopár tájat mutat, de amint megcsillan rajta a fény, az alkotás a sivatagi hőségben keletkező délibáb hangulatát idézi. A harmadik képen a viharos ég szikrái folynak egybe a tomboló tűz lángjaival. Mindez egy metareflektív szinten arra is utalhat, hogy mi, emberek addig nem vagyunk hajlandóak meglátni az apokalipszis közeledését, amíg körülöttünk minden drámai megvilágításba nem kerül.

A történelem során a természeti katasztrófák mellett a világjárványok is gyakran vezettek az emberek, illetve az egyéb fajok egy bizonyos hányadának a kipusztulásához. Ezt a témát izgalmasan ragadja meg Lorena Cocioni^[1] bukaresti művész Pomanders (2019) című installációja. A pomander illatos gyantalabdacsot jelent, amelyet a reneszánsz korban használtak a szagok semlegesítésére, illetve egyféle védekezésként a járványos betegségek ellen.

A kiállítótér közepén Adrian Ganea marosvásárhelyi művész kisfilmje látható, amely a Young tree vomiting demonstrating lamentation/Hányás mint a facsemete panasza (2021) címet viseli. A háromdimenziós animáció látványvilágát a 17. századi tudós és feltaláló, Athanasius Kircher úgynevezett „hányógépezetei” ihlették, amelyeken a hidraulika szabályait demonstrálta. A groteszk hangulatú kisfilmen egy életre kelt facsemete látható, amely saját, nagybőgőszerűvé faragott testén játszik, miközben a szájából szivárgó anyag képezi a húrokat. Mindez rámutat a fák „utóéletére”, mivel gyakran végzik valamilyen hangszerként. A fából készült eszközök tömeggyártása pedig túlzott fakitermeléshez és erdőirtáshoz vezethet. A kisfilm az ebben a folyamatban betöltött egyéni és közösségi szerepünkre irányítja a figyelmünket, túlzó didaktikusság nélkül. Egy felelősségteljesebb és környezettudatosabb életmódra ösztönöz, amely az alternatív anyaghasználat és az újrahasznosítás témái felé is megnyithatja a diskurzust.

A terem másik végében a Nagyváradon született, Temesváron élő és alkotó Mimi Ciora munkája látható (Fade to Grey/Eggyé válni a szürkeséggel, 2024), amely egy áttetsző függöny mögé rejtett nőalakot ábrázol. A cím az 1980-as évek brit szintipop zenekarának, a Visage-nak az egyik leghíresebb, azonos című dalára utal, amely a depresszió és a kiégés következtében elszürkülő ember drámáját tematizálja. Ezen alkotásnak is sikerül egy hasonlóan nyomasztó hangulatot megteremtenie, ráirányítva a figyelmet a környezetünkkel szemben tanúsított legveszélyesebb magatartásra, az ignoranciára, amely gyakran jár egyféle elidegenítő, eltávolító perspektívával a felelősségvállalás elkerülése érdekében. Mindezt feltételezhetően az áttetsző függöny szimbolizálja, amelyen keresztül elbagatellizáljuk, elhomályosítjuk a természet hanyatlásával összefüggő saját szerepünket.

Amíg tehát ebben a kiállítótérben leginkább olyan alkotásokkal találkozhatunk, amelyek az antropocén kor káros következményeire és az emberi közömbösség veszélyére irányítják rá a figyelmet, addig a másik teremben a természethez való visszatérés pozitív példáit láthatjuk.

Ilyen Ilie Duță temesvári művész Ships Metacamp/Hajóroncsok temetője (2019) című installációja, amely egy méhkaptár-sorozatot vonultat fel, emlékeztetve bennünket az egyszerű, mégis gyakran mellőzött tényre, miszerint a méhek nélkül nincsen jövő, legalábbis a világnak nem abban a formájában, amit megszoktunk és élhetőnek találunk. Az installáció továbbá egy sokkolóbb üzenetet is közvetít. A művész ugyanis ezeket az üres kaptárakat egy posztapokaliptikus jövőbe vetíti, az elpusztított világunk élettelen fosszíliaként fennmaradt emlékeként.

Egy másik fontos installáció Silvia Moldovan^[2] monumentális méretekkel rendelkező (200×250 cm) alkotása, amely a Mother Bird/Anyamadár (2024) címet kapta. A faépítmény érdekessége, hogy beltéri ajtók anyagából hasznosították újra. Mindez izgalmasan rezonál a másik teremben látható kisfilm (Adrian Ganea: Young tree vomiting demonstrating lamentation) üzenetével, csakhogy egy fordított perspektívából. Ebben az esetben ugyanis a fa nem kiszakad, hanem visszatér természetes környezetébe egy anyamadár lehetséges fészkeként.

Szintén ember és természet egybeolvadására mutat rá Josépha Blanchet L’atente/A várakozás (2017) című fotómunkája, amely az egyént a metamorfózis, a természettel való eggyé válás pillanatában ragadja meg. Erre utal a megörökített személy mohával benőtt lába, amely már sokkal inkább tartozik a gyephez, amelyen fekszik, mintsem tulajdon testéhez.

A The world keeps ending tárlata nem fenyeget vagy ijesztget, csupán emlékeztet. Emlékeztet a lehetséges jövőnkre, amely a múltunk ismétlődő mintázataiban tükröződik, a természet törékenységére és erejére, illetve arra, hogy mi magunk is egy körforgásszerűen ismétlődő láncolat szerves részei vagyunk.

The world keeps ending (kurátor: Marina Paladi), META Spațiu, Temesvár, Románia, 2024. 08. 01. – 2024. 09. 14.

Fotók: Benjamin Bledea

---

[1] Lorena Cocioni kerámiái a tárgyakat az emberi percepción kívül eső entitásokként láttatják, amelyek saját múlttal és történettel rendelkeznek. Továbbá a gyakran növényeket vagy emberi testrészeket megformázó installációinak törékenysége a kártékony emberi hatásoknak kitett természet védtelenségét is szimbolizálja, amely mégis képes az újjászületésre, a regenerálódásra.

[2] Silvia Moldovan a SEPALE nevű környezetvédelmi szervezet alapítója. A szervezet célja egy olyan biztonságos ökoszisztémát teremteni az állatok (főként madarak) számára, ahol az emberi és a nem-emberi szimbiotikus együttélésére törekszenek.