„Egy színskála ugyanannyira meghatározza a világunkat, mint a politikai döntések”

Interjú Kristóf Gábor képzőművésszel

Kristóf Gábor (1988) Kassán született, Budapesten él, a régióban rendszeresen megvalósuló kiállításai mellett hamarosan Berlinben lesz látható. Portfóliójából két hangsúlyos, elsőre egymásnak ellentmondó karakterjegy rajzolódik ki: az alakváltás és a programszerűség. Jellemzően művek olyan sorozatait hozza létre, melyek egyenkénti tanulmányozása során utalások tárulnak fel korábbi vagy későbbi munkákra. Az anyagok használata és a gondolati háttér így folytatólagos, a forma viszont változékony: festmények, installációk, talált tárgyak, fotók, szövegek. A művek egyfelé mutató, de a fizikai térben egymástól mégis távol eső rendszereket boncolnak fel. 

Az alábbi interjúban három sorozat kerül említésre, ezért ezeket érdemes (röviden) előre megismerni. 

Az ipari volumenű nyomtatás során a sokszorosított anyagok – szövegek és képek – nyomot hagynak a gépeken. E nyomok felületét, elhasználódott ofszet nyomóköpenyeket gyűjt és prezentál a Heidi absztraktjai. A sorozat több budapesti helyszínen került bemutatásra: a Trafó Galériában (2016), az AQB Project Space-ben (2021), és a Kincsem Palotában (2020). A gyűjtésen alapuló sorozat külföldi utazások során bővül, és látható volt például Párizsban a Cité Internationale des Arts rezidenciáján (2016), az Art in General-ban New Yorkban (2017), és Szlovákiában, legutóbb a selmecbányai Schemnitz-ben rendezett Picnic on the Driving Range című kiállításon is (2021).

Az ipari gyártások során a színezett fémelemeket a szinterezés technikájával állítják elő. Az adott palettából választható színek épületek, intézmények, tömegközlekedési eszközök és (nem)helyek – tehát az ipari környezetből származó építmények és tárgyak formájában vesznek körül mindannyiunkat. Kristóf Gábor színpaletta-dilemmával kapcsolatos műveit például a szlovák határhoz közeli, ipari múltú cseh városban, Zlínben (1894-ben itt jött létre a híres Baťa-cipőgyár, majd további cipőgyárak), a Galerie Kabinet T.-ben rendezett Dust on a Shelf (2019), a budapesti Horizont Galéria Melting Point (2016), és a szintén budapesti Kisterem Open Due to Vacation (2019) című kiállításain mutatta be.

Legfrissebb sorozata a golf elzárt, szimbólum- és szabálygazdag világát térképezi fel, dekonstruálja, absztrahálja, esetenként parodizálja. A már megszületett művek kiállításon eddig két alkalommal voltak láthatóak: a selmecbányai Schemnitz Galéria Picnic on the Driving Range (2021), és a Kisterem Untitleist (2023) tárlatán. A berlini Wannsee Contemporary-ban júniusban mutatják be a folytatást, amelyen az előző kettőhöz hasonlóan ismét új, ma még nem létező művek kerülnek majd ki.

A műterem, ahol beszélgetünk, három helyiségből áll, kis raktár és iroda résszel, munkaasztallal, szinterező géppel is felszerelt. Inkább tűnik profi műhelynek, mint hagyományos műteremnek. 

Az ipari standard színskálával töltött munka során, egyfajta idealista elképzelés szintjén megfogalmazódott bennem, hogy új színt javaslok a RAL Intézetnek – ami az egyik legnagyobb alap-színpaletta felett rendelkező ​​„szerv” –, hogy bővítsék a skálát. Sikerült is elindítani egy párbeszédet ezzel kapcsolatban, de eredménye még nincs. Ez nekem, mint színekkel foglalkozó művésznek óriási katarzis lenne: a művészeti tevékenységnek az a fajta visszacsatolási pontja a társadalomba, amit mindig vizionáltam, és sóvárogtam utána. 

December óta kibéreltünk (Pásztor Ivett építésszel – a szerk.) egy műhelyet/műtermet az AQB-ban, többek között azzal a céllal, hogy megvalósítsunk egy hat-hét éves elképzelést. Arra teszünk kísérletet, hogy azt a tudást, amit melléktermékként fölhalmoztunk a szinterezés technikájáról, és egyáltalán, a színekről, valahogy kinyissuk, és megpróbáljuk visszacsatornázni a gyakorlati használatba.

Ha visszajöttem a berlini kiállítás után, lehet, hogy egy ideig nem fogok művészetet csinálni,

hanem bérfesteni fogok embereknek. Biciklit meg egyebeket. Abszolút érdekel az alkalmazott művészet felé való elmozdulás.

Az anyaghasználatodat jellemzi egy „átmenekítő” folytonosság: az újabb sorozatok nemegyszer továbbviszik az előző anyagait, technikáját annak ellenére, hogy már másik témával dolgozol. Formákban viszont rendkívül változékony vagy; az environment-től a festményen át a ready-made-ig mindenfélével éltél már. 

Igen, stilárisan nagyon-nagyon különbözőek a sorozatok. Ami ezeket a fejemben összetartja, az a Heidi absztraktjaira való rátalálás óta tartó tudatosabb munkamódszer, ami az ipari standardizáción túli feltárásáról szól. Évekig az mozgatott, hogy vannak ezek a nyomdák, van a szerszámokat vagy éppen a porfestéket gyártó ipar, szinterező cégek: mind-mind gépesített, standardizált rendszerek, amik alapvetően meghatározzák a vizuális környezetünket. A technika fejlesztése folyamán olyan döntések születtek, amiket soha senki nem magyarázott meg. Megpróbálok visszamenni azokra a pontokra, amikor ezek eldőltek, és felteszem azt a kérdést, hogy mi lett volna, ha nem ez a döntés születik. Valójában mindig ez az egyik fő motivációja a kíváncsiságomnak, – és így látom egyébként a golfot is –, hogy egy nagy rendszeren belül van egy kisebb modell, egy zárt rendszer, ahol nagyon furcsa, absztrakt gépezet működik,

és nagyon sok olyan döntés születik, ami teljesen beleivódik a hétköznapjainkba.

Ez konkrétan arra vonatkozik, hogy egy színskála ugyanannyira meghatározza a világunkat, mint a politikai és gazdasági döntések – amik adott esetben egy golfpályán születnek meg. A munkamódszerem alapja a keresés; ha megtaláltam valamit, akkor organikusan alakul ki a forma.

Ezt le tudod követni egy konkrét sorozaton? Például, hogy a színpalettás munkák esetében hogyan alakult ki az összeillesztett salgó polc-kép?

Nehéz didaktikusan megmagyarázni, hogy miért olyan lett, amilyen – valahol ezeket a formákat készen kapom. A színpalettához az társul, hogy iparilag sokszorosítva előállított fém termékeket szokás velük festeni. Azok a munkák, amik ezzel a színskálával foglalkoztak, valójában azzal akartak játszani, hogy van egy ipari rendszer, ahol ha becsúszik egy hiba, – tényleg hiba? –, akkor nem enged át a quality control. Ezek olyan munkák voltak, ahol valami mindig árulkodott arról, hogy az ipari standard alapján el vannak rontva. Emiatt egy légüres térbe kerülnek: nem mennek át a minőség-ellenőrzésen, ezért nem kerülnek be a disztribúcióba, de megsemmisíteni sokkal drágább lenne őket, mint csak félretenni…  Azt gondoltam, ez szép párhuzam a művészettel is.

Mennyire jellemző, hogy szelektálsz munka közben? Vannak alternatívák, amik kiesnek?

Érdekes, hogy pont ezt a gépezetet akarom kritizálni, de közben én is belemegyek ugyanabba a játékba: például a Heidi absztraktjai esetében nem hoztam el a nyomdából az összes ofszet köpenyt és állítottam ki úgy, ahogy voltak. Elkezdtem válogatni, mert túl sok volt – itt megtörtént egy második szelekció. Ugyanígy a standard színpalettát célzó műveletekkor, ha elkezdem felbontani a standardot, vagy bővíteni, akkor ugyancsak döntéseket kell hoznom, szóval ugyanazt játszom le kicsiben, mint ami megtörtént nagyban. Ilyen szempontból a végén a farkába harap a kígyó. Ebből a csapdából nem lehet kikeveredni. Szerintem emiatt is keresek mindig más alapanyagokat, más szériákat, merthogy ez mozgat: biztos van egy tökéletesebb valahol. Emiatt nem tudok egy szériánál túl sokáig megállni, mert előbb-utóbb bezárul a hurok.

Bár a mechanizmusban van párhuzam, nyilván teljesen más a mozgatója, a kontextusa, az eredménye a művészetcsinálásodnak, mint az iparnak. Ha a környezetedből, a hétköznapi vizuális- vagy tárgykultúrából dolgozol, akkor ez a fajta szelekció elkerülhetetlen, nem? 

De. Ennek ellenére mégiscsak egy alkotó ember vagyok, és addig érdekel például egy-egy technika, amíg elhiszem róla azt, hogy még nem látom a végét. Amint látom a végét, és lejátszottam ugyanazt, mint amit maga az ipar is lejátszik, akkor az számomra egyszerűen véget ért, és tovább kell menni.

Hosszú ideje dolgozol a golffal, feltételezem, hogy ismered a szabályait. Mit változtatnál, ha módosíthatnál egyet, vagy akár bevezethenél egy újat? 

Ahogy elkezdtem a golffal foglalkozni, muszáj volt tanulmányoznom, illetve folyamatosan tanulom: ismerkedem a szabályzattal és a nyelvezetével. Valószínűleg a dress code-ot változtatnám meg, és valami teljesen abszurd szabályt hoznék, például, hogy minimum öt színt kell viselnie a játékosnak. Persze, a golf pontosan azért lenyűgöző, és azért köt le engem, mert

elméletileg a szabadság megélésére törekszik,

pont azt akarja modellezni, ami egy séta a szabadban, és közben mégis berakják magukat egy szélsőségesen művi környezetbe. Rengeteg szabály van, ami nem csak a játékra vonatkozik, hanem akár az említett ruházatra, és büntetések vannak, ha nem megfelelően öltöznek fel. Tehát felnőtt emberek bepréselik magukat egy szélsőségesen szabálykövető rendszerbe, ami ráadásul jó drága. Ez a nagyon abszurd benne.

A kezdetektől ilyen erős volt a golf iránti cinizmusod, vagy fokozatosan alakult ki?

A covid lezárások alatt, amikor csak egészségügyi sétákra lehetett járni, kimentünk a Kiscelli Múzeum környékére a dombokra, és belebotlottunk a Continental Golf Club-ba. Erős kép volt a „lenti”, Bécsi út–Vörösvári út háromszögében fekvő lakótelep, és a teraszosan elrejtett golfpályarendszerek kontrasztja. És mivel a Continental egy privát klub, nem vonatkozott rá a lockdown. Bosszantó volt, hogy miközben a végtelenül privilegizált elit golfozik, a lakótelepen a játszótérre sem mehetnek le a gyerekek, és nincs semmi szabadidős tevékenységi opció sem. Tehát a kezdetektől dühített kissé, aztán elkezdtem sztalkolni az összes környékbeli golfpályát, és összeszedegettem, vagyis elloptam a labdáikat, amik kirepültek a pályáról.

Nyilván volt valami kétségbeesett „pocket forradalmár” felhangja.

Közben pedig tényleg lenyűgöző ez az egész, pont amiatt, hogy abszurd és nagyon paradox – ezek a dolgok pedig meg tudnak mozgatni. Elképesztő, ahogy a terep és az eszközeik meg vannak munkálva, de közben a tájkizsákmányolástól, az egész helyzet művi kezelésétől undorodom. Nagyon kettős.

Három kiállítást szentelsz a golfnak, ebből kettő már megvalósult, és egy még hátra van. Azon túl, hogy egyazon témát járnak körül, van specifikus viszonyuk egymással? Mi a kiállítás-sorozat dramaturgiája?

A három kiállítást az köti össze, hogy mindegyiket körbelengi egy kissé enigmatikus, spekulatív hangulat. Tulajdonképpen fikciós értelmezések születnek erről a furcsa sportról. Az enyém – és legtöbbünké – egy kívülálló szemszög, tehát mint „outsider” próbálok meg értelmezni egy jelenséget. A kiállításokat szövegek is keretezik, illetve összekötik, ezek részben saját, részben kurátori kísérők.

Miután elkezdtem foglalkozni a golffal, kaptam egy felkérést Vladimír Beskid szlovák kurátortól Selmecbányára, a Schemnitz Galériába. Ebből lett az első kiállítás, aminek a fő hangsúlya a golfot övező művi tájon volt. A második, Kistermes kiállítás (Kisterem Galéria – a szerk.) a golf művi nyelvezetéből inspirálódott, a Berlinbe tervezett kiállítás pedig egy nagyon furcsa helyspecifikus találatból indul ki. 

Berlin és Potsdam között félúton van Wannsee, és Németország legrégebbi, óriási golfpályája. Még a fal leomlása előtt volt ott egy óriási, tizennyolc lyukú pályarendszer, és mellette rögtön egy kilenc lyukú is. A tizennyolc lyukút az amerikaiak használták, a kilenclyukút a helyi németek. A fal leomlása után egyesítették őket, és kialakult egy nagyon furcsa, patkó alaprajzú, iszonyatosan nagy golfpálya, aminek a közepén egy kísérleti laboratórium található. Ez a struktúra behúzott: egy koncentrikus rendszer, olyan, mint egy erőd, vagy mint egy középkori város. Belül van egy nagyon védett dolog, aminek a golfpálya olyan, mintha a kertje lenne. De közben a golfpálya is egy extrán védett dolog. Tehát a berlini kiállításnak ez a szuperspeciális szomszédság lesz a témája.

Megragadta a figyelmemet, hogy a „spekulatív” kifejezést használtad, ami egy trendi fogalom a kortársban, ezért érdemes még egy mondatot szánni rá. A szóban forgó munkáidra miért ezt találod leírónak?

Néha nehezemre esik ezt a szót kiejteni, mert nem szeretem, hogy erősen kapcsolódik egy olyan irányzathoz, ami alól az én munkáim kiesnek. Viszont amikor a selmecbányai kiállítást csináltuk, realizáltam, hogy a spekulatív irányzat mi mindent jelenthet. Írtam a kiegészítő szövegeket, amik egy különálló kísérő kiadványban jelentek meg, és nagyon felszabadítóan hatott kitalálni egy olyan keretet, ami nem a valóságon alapul. Rövid, fiktív naplóbejegyzésekkel sikerült ezt a számomra érthetetlen dolgot lekövetni. A Picnic on the Driving Range kísérőszövegének lényege, hogy megpróbálom Szinyei Merse Pálnak leírni a golf-tájat. Szinyei halálának a kiállítás idején volt a századik évfordulója, és ő ugye

szép pipacsos mezőkön lebzselő eliteket festett; nagyjából ezt láttam a golfpályán is.

Hasonló szituáció, csak száz évvel később. Neki címeztem ezeket az írásokat arról, hogy száz év után én hogyan látom a tájképet, amit ő is megfestett. A spekulatív itt egy gondolkodásmódot jelent, amely által egyrészt termékeny alkotói szabadság születik, másrészt feltörhetnek az elvonatkoztatott értelmezések jelen idejű helyzetekről. Magamnál valamelyest poszt-covid tünetnek érzem az erre való igényt. Az Untitleist-re már a kurátor, Piotr Sikora írta a szöveget. Arra is mondhatjuk, hogy fikciós, spekulatív. Az véletlen, hogy mennyire hasonló a hangulata, mint az én korábbi kiadványomnak. 

Ezek az írások nagy hatást gyakorolnak a kiállítási anyagra, mert karakteres az írásmódjuk – nem olyanok, mint a „steril” kiállításvezetők. A golf előtt is éltél hasonló szöveges kíséretekkel?

Mindig vonok valamilyen értelmezési keretet a munkáim köré, de ez eddig nem ilyen formában volt jelen, a szövegezés friss dolog. Korábbi anyagoknál, például a nyomdai selejteket, tulajdonképpen talált tárgyakat tömörítő Heidi absztraktjainál az adja meg a keretet, hogy én Heidi absztraktjainak kezelem. Valaki másnak tulajdonítom, a szerzőséget átpasszolom, vagy nem is veszem el, és ilyen értelemben ez a gesztus ugyanazt a funkciót látja el, mint a mostani kísérők, csak nem szövegként manifesztálódott.

Ha van manifesztálódott szöveg, akkor az mint kiegészítés működik, vagy a művek szerves része? 

Egyértelműen nem a művek részének tekintem. A kiadványok a kiállítás terében kapnak helyet, de ez nem jelenti azt, hogy a kiállításban jelennek meg. Sőt, a szöveg kezelhető teljesen autonóm valamiként is. Az Untitleist-nél Piotr Sikora szövege a kiállítás anyagával egyenértékű értelmezési kísérletnek is tekinthető. Ez nekem személyesen nagyon tetszik, és így a kurátor szerepe is más hangsúlyt kap, talán involváltabbá és motiváltabbá is teszi.

Ezek a kiegészítők nagyon élesen feltárják a személyes viszonyodat a művek vizsgált tárgyához – ez eseteben a golfhoz. Szatíraszerűek, cinikusak, véleményesek. Az ipari színpalettás vagy a Heidi-munkák mögött nem jelensz meg direkt a személyedben, de a szövegek megszólaltatnak, még akkor is, ha az egyik esetben a kurátor az írója.

Valószínűleg pont azért élvezem most ezt a keretezést, mert esztétikailag nagyon sok olyan dologgal dolgozom, ami könnyen beskatulyázható. Ezáltal született/születhet téves kategorizáció, akár úgy, hogy nekem kifejezetten ellenszenves a munkáim adott osztályba való besorolása. Emiatt fontos, hogy van egy szöveg, amiben állást foglalok, kifejezem, hogy honnan beszélek, mi a pozícióm. 

Ezek szerint megtörtént, hogy úgy érezted, „rossz polcra pakolták” a műveidet?

Határozottan igen. A legjobb példa erre a Heidi absztraktjai. Ez a sorozat a legtöbb esetben az absztrakt, a minimalista és a geometrikus festészet kategóriáiba lett besorolva. Előtte engem ezek az irányzatok nem is igazán érdekeltek, és a Heidi absztrakjaiban sem ez az érdekes, hanem hogy találtam egy olyan tárgyat, ami legyártja ezt az esztétikát, csakhogy nem öncélú festészetként jelenik meg, hanem valamilyen ok-okozati viszonylatban van a társadalommal. Mit adnak be a nyomdába? Mi az, amit fontosnak tartanak lenyomni sok példányban? Ezek antitézise, egyben ennek a következményei az absztraktok. Egy furcsa automatikus absztrakció a rendszeren belül. Hogyha nem lenne nyomda, vagy nem lennének újságok, könyvek, akkor nem lenne a Heidi absztraktjai sem, és vica versa.

Ez olyan absztrakció, ami nem vádolható érvénytelenséggel, vagy öncélúsággal,

merthogy magától születik mint „melléktermék”. Tulajdonképpen egy társadalmi szerzőségbe ágyazott, tökéletes absztrakció. Tehát én is elismerem, hogy esztétikailag besorolható a klasszikus festészeti irányzatok valamelyikébe, csakhogy itt nem a formák jelentik a lényeget. A pusztán formai megközelítés ebben az esetben felszínes értelmezés felé terel. 

Érezhető, hogy kiforrott és átfogó háttere van az Untitleist-nak, ami egyébként formátumában egészen egyszerű: képek a falon. Viszont, amikor belép a látogató, az első vizuális benyomása esetleg a street art-ra emlékeztetheti. Ha jól érzékelem, ez az esztétika nincs elhelyezve a koncepcióban, nincs tudatosan jelen a munkák mögött. Véletlenül alakult úgy, hogy a művek a graffitik képi világára emlékeztetnek?

Jól rátapintottál egy problémás dologra. Ezzel abszolút nem voltam tisztában, már nagyjából kész volt a kiállítás anyaga, amikor meglátogatott egy barátom, és ugyanezt mondta. Akkor leesett, hogy „Ó, tényleg”. Nyilván azóta sokat gondolkodtam azon, hogy hányadán is áll a graffitivel ez az anyag. Mivel nem volt a fejemben a kezdetektől fogva, nincs beleépítve. Nem érdemes utólag magyarázkodni, de nem is érzem teljesen idegennek a golftól a graffiti világát. A street-art szabályrendszerei és formái is megszilárdultak, ami ellentmond a műfaj szabadosságának. Embercsoportok követnek egy célt, és egy játékszabályt. Azt hajszolod, hogy mindenhol jól olvashatóan ott legyen a saját fiktív neved. A láthatóság, olvashatóság az undergroundban hasonlóan abszurd cél, mint tizennyolc lyukon keresztül ütögetni egy labdát. 

A képeimen pont az történik, hogy ezek a szövegek mindig el akarnak bújni, meg akarnak semmisülni, át akarnak alakulni. Nincs ott megfoghatóan egy márkanév vagy egy szlogen, mert talán pont ez az, amitől irtózom és ami gyanús. 

A nyomdai nagygépek, és a RAL színskála alapján úgy tűnik, hogy az ipar világához, az ipari technikákhoz viszont vonzódsz. Mintha a golf is erre kapcsolódna rá azzal, hogy hermetikus és hideg. Gondolkodtál már azon, hogy honnan származhat az ezirányú érdeklődésed?

A szüleim vidékről költöztek Kassára, gépészmérnöknek tanultak a 80-as években – valószínűleg a releváns pályaválasztás motiválta őket. Kettejük közül csak édesapám dolgozott a szakmájában, és ő is pusztán néhány évet. A rendszerváltás teljesen átírta a perspektívákat, valószínűleg a vágyakat és lehetőségeket is. Ez a pont is nagyon meghatározó számomra; mármint az, hogy hogyan lesz egy sziklaszilárd jövőképpel rendelkező óriási ipar szerepe kiszolgáltatva a politikai történéseknek.

A másik, ami miatt számomra nagyon érdekes az ipari működés, hogy annak ellenére, hogy időnk nagy részét a virtualitás járja át, fizikailag mégiscsak valamilyen térben mozgunk és létezünk, ezt a teret pedig még mindig az ipar standardjai, kínálata és technológiája uralja… meg a golfozók, haha.