“Elkerülhetetlennek látom, hogy a digitális világ szerves része legyen a jövőnknek”

Interjú Maruscsák Dávid media designerrel

Maruscsák Dávid médiaművész (1996) Királyhelmecről származik, jelenleg Párizsban él. Alapszakos diplomáját a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) média design szakán szerezte 2020-ban. 2019-ben a hongkongi City University of Hong Kong – School of Creative Media tanszékén tanult, ahol 2020 és 2021 között kutatóasszisztensként is tevékenykedett. A mesterképzést az Université Paris-Saclay Human – Computer Interaction szakán végezte Párizsban, ahol azóta doktori tanulmányait folytatja.

Az interjú a Kontur Magazin új cikksorozatának folytatása, melyben Szlovákiából származó, vagy itt élő pályakezdő alkotókat mutatunk be.

Mi vonzott a médiaművészetben?

A médiaművészet szerves része a technológia, a számítógépek pedig gyerekkorom óta érdekeltek. A kassai Márai Sándor Gimnázium művészeti osztályába jártam, aminek leginkább az volt az oka, hogy nem akartam reál tárgyakat tanulni. A középiskola második osztályában részt vettem a Bodrogközi Ifjúsági Művészeti Műhely (BIMM) által szervezett alkotótáborban, ahol a hagyományos médiumok helyett a projektorokhoz és a videokamerához nyúltam, itt készítettem el az első audiovizuális alkotásomat. Tehát nem volt tudatos a folyamat, inkább a médiaművészet vonzott magához.

Mi volt ez az alkotás?

Az életfa volt a téma. Sok olyan videót készítettem, amiben a fatörzsek előtt a kamerát vertikálisan húztam lentről felfelé, majd ezt rávetítettem az egyik épület tetejéről a járdára, egy végtelen fát kapva. Ezzel az emberek interakcióba léphettek, átszaladhattak rajta, egyfajta átjárást biztosított a felső és az alsó világ között.

Miért döntöttél a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) mellett?

Érettségi után nem igazán tudtam jól szlovákul, ezért Pozsony és Prága helyett inkább Budapest felé vettem az irányt. A MOME volt az az egyetem, ahol azt éreztem, hogy felkészít a nemzetközi pályára. Ráadásul volt egy példaképem is, Pribék Gábor, aki néhány évvel felettem járt a gimnáziumban, és szintén a budapesti továbbtanulás mellett döntött.

Budapesten színházakban is volt lehetőséged videótervezőként dolgozni. Hogyan jutottál be ezekbe a közegekbe, és milyen volt az ottani munka?

A színházakba a MOME-n keresztül jutottam be. A Táp Színház meghirdetett egy pályázatot, amiben az Utas és holdvilág című darabhoz kellett vetítést tervezni. Azért is jelentkeztem rá, mert gimnazistaként volt már hasonló tapasztalatom: vizuálokat gyártottam koncertekhez és elektronikus zenei fellépésekhez. Majd két barátommal megalapítottuk a Tryp nevezetű formációt, amiben ketten feleltek a zenéért én pedig a zeneszámokhoz készítettem vetítéseket. Ezekben a projektekben nagyon élveztem a technológia és a művészet kapcsolódását. A Táp Színházas projekten egy nagy csapatban dolgoztunk, itt ismerkedtem meg Juhász Andrással, aki a projektet és a résztvevő diákokat vezette, rajta keresztül később több előadásba is bekerültem.

Az épületvetítés pedig a VJing^[1] iránti érdeklődésemből ered, aminek a lényege, hogy a koncerthez vagy előadáshoz kapcsolódó kivetített vizuális tartalom valós időben készül. Többször részt vettem a műfajjal kapcsolatos találkozókon és versenyeken, egy ilyen alkalommal találkoztam Besnyő Dani budapesti médiaművésszel, akivel később együtt is dolgoztam.

Besnyő Dániel alapította a Secret Mapping Experiment alkotói kollektívát, aminek te is a tagja vagy. Mesélnél a munkásságotokról?

Ezt a projektet azért kezdte el Dani, mert nagyobb önállóságra és művészi szabadságra vágyott. Ebben az alkotóközösségben több művész is tevékenykedett, például – a szintén szlovákiai származású – Szűcs Gábor. Tulajdonképpen kirándulásokat szerveztünk, amelyeken brutalista, elhagyatott épületeket, érdekes struktúrákat és természeti környezetet kerestünk, amiket izgalmas vizuálokkal egészítettünk ki.

Két utunkat emelném ki. Az egyik, amikor végigutaztunk Görögországon. Az első megállónk a Meteorák volt, amiről nem tudtuk, hogy az UNESCO Világörökség része, emiatt el kellett hagynunk a helyet, így az alkotás is meghiúsult. Ezután tovább utaztunk Gíthioba, ahol egy zátonyra futott hajóra vetíttetünk. A másik emlékezetes utunk Bosznia-Hercegovinába, Tjentište városába vezetett. Ez a település a hegyek lábánál elhelyezett, két hatalmas szárnyra emlékeztető katonai emlékműről^[2] híres, amire szintén készítettünk egy vetítést.

Ami a munkamódszerünket illeti, általában előzetesen felkutatjuk az emlékművek interneten fellelhető 3D modelljeit, ezek alapján készítjük el a vizuálokat, vagy fotók alapján dolgozunk. Tjentište esetében szerencsénk volt, mert az emlékmű közelében találtunk szálláshelyet, így volt időnk beszkennelni a szobrot, és a 3D modellt helyben el tudtuk készíteni.

Jelenleg az immerzív technológiák érdekelnek. Mit értünk pontosan ez alatt?

Az immerzív kifejezés valamiféle belemélyülést vagy elmerülést jelent. Ezek olyan rendszerek, amelyekben a néző úgy érzi, mintha ő is az alkotás részévé válna. Ilyen maga a virtuális valóság is: felveszed a szemüveget és egy teljesen más környezetben találod magad, amiben képes vagy mozogni, sőt akár interakcióba is léphetsz a virtuális tér elemeivel.^[3]

A 360°-os vetítés is egy ilyen technológia, amivel először Hongkongban dolgoztam. Ott egy henger alakú vetítőfelület veszi körbe a nézőt, és egy szemüvegen keresztül három dimenzióban látja a kivetített képet, akárcsak a mozikban.

Hogyan jutottál ki Hongkongba?

Az alapszakos képzésem harmadik évének első félévében mentem ki Honkongba négy hónapra a City University of Hong Kong – School of Creative Media tanszékére. Sajnos a 2019-es helyi tüntetések miatt egy hónappal korábban hazaküldtek minket, mivel az utcai harcokban a kampuszunk is veszélyeztetve volt. Később, 2020-ban Christian Sandor egyetemi professzor – jelenleg a doktori kutatásom témavezetője – munkaajánlatára volt lehetőségem visszatérni Hongkongba tíz hónapra. A kezdeti időszak kulturális sokk volt számomra, például mert egy kapszulahotelben laktam, de az egyetem és a kutatóasszisztensi munka nagyon tetszett.

Milyen fő különbségeket éltél meg a művészetoktatásban Magyarországon és Hongkongban?

Hongkongban ismerkedtem meg azzal a tanítási módszerrel, aminek lényege, hogy nincsenek külön szakok és előre elkészített tanmenetek, hanem a diákok maguk állíthatják össze az órarendjüket a saját érdeklődési körüknek megfelelően. Én a videoművészettől kezdve, az elméleten át az AR (kiterjesztett valóság^[4]) technológiájáig sok mindenbe belekóstoltam. A kutatólabor, ahol dolgoztam, szintén egy interdiszciplináris közeg volt, ahol a művészek és a technológiával foglalkozó emberek egymást segítve dolgoztak. Ez egy nagyon inspiráló közeg volt, és izgalmas együttműködéseket eredményezett.

Ezután Párizsban kezdtem el a kétéves mesterképzést, ahol sikerült elismertetnem a korábbi szakmai munkámat, így egy év után a doktori iskolában folytathattam a tanulmányaimat. Itt már ember-számítógép interakciót^[5] tanultam, ami belépő a számítástudományba.^[6] Ez egy interdiszciplináris szak, ahol a tervezők és programozók egyaránt jelen vannak, de a  technológia több teret kap a művészetnél. Négy szemeszterre volt osztva egy év, a kurzusok hét hétig tartottak, ezért nagyon gyorsan kellett dolgoznunk. Voltak olyan tantárgyaink, amelyek épp arra tanítottak, hogy hogyan ötleteljünk gyorsan. Ebből nagyon sokat lehet tanulni, jó hatással van az ember kreativitására és kiélesedik a problémafelismerő-és megoldó képessége.

Tehát arra nevelnek, hogyan legyetek sikeresek a munkaerőpiacon?

Ez egy jó kérdés, mert a tanárainknak szívfájdalma volt, ha a diákok inkább a versenyszférában helyezkedtek el az akadémiai pálya helyett. Volt egy nagyon híres tanárunk, Wendy Mackay, aki a privát szektorból jött, és nagy amerikai cégeknél dolgozott. Elsősorban ő tanította meg nekünk, hogyan álljunk elő gyorsan új ötletekkel. A designt felhozva példaként: arra sarkallt, hogy minél gyorsabban minél több design opciót tudjunk legyártani, ezáltal hamarabb megtaláljuk a legmegfelelőbb megoldást, vagy a legeredetibb ötletet.

Mi a doktori kutatási témád?

A doktori kutatásom a kiterjesztett valósággal (AR) és a mesterséges intelligenciával (AI) foglalkozik. A kiterjesztett valóság is egy immerzív technológia: a látogatón van egy szemüveg, amivel látja maga körül a valóságot, mi pedig virtuális elemeket vetítünk bele.
A kutatásomban azt vizsgálom, hogy az AI segítségével létrehozható-e egy olyan adaptív alkalmazás, amely valós időben képes érzékelni és értelmezni a terek szemantikai és fizikai jellemzőit, és ezekre dinamikusan reagálni is tud.

Például textiltervezőkkel dolgozom együtt, akik számára egy olyan applikációt készítek, amely lehetővé teszi, hogy a klienseknek a méretvételhez és ruhapróbához személyesen ne kelljen jelen lenniük a térben – ez magába foglalja a kliensek testének modellezését és annak virtuális rekonstrukcióját. Így a tervező a digitális modellre rá tud szabni egy digitális ruhát.

A kortárs közbeszédben elég sok szó esik a virtuális valóság és az AI okozta negatív hatásokról (mind egyéni, mind társadalmi szinten). Mit gondolsz ezekről a kérdésekről?

A mesterséges intelligencia problematikája egy nagyon érdekes kérdés. Kontinensenként másként állunk hozzá: Európában nagyon szeretnénk szabályozni, míg Kínában szabadjára van engedve. Épp nemrég hallgattam egy interjút Hararival (Joval Noach Harari, izraeli történész – a szerk.), akinek az az érdekes meglátása volt, hogy minél többet segít egy technológia, annál többet képes ártani. Nem tudom, mi lenne a jó stratégia, mert amíg Európában a szabályozásán dolgozunk, Kína nagyon el fog húzni. Olyan gyorsan halad ez a technológia, hogy a hetek vagy napok is számítanak.

Azt látom, hogy az emberek nincsenek felkészülve a használatára. A fake news például nagyon veszélyes része, ahogy az is, hogy milyen mértékben támaszkodunk rá. Addig jó egy technológia, amíg segíti a már meglévő tudásunkat, illetve tudunk a segítségével fejlődni.

Milyennek látod a regionális médiaművészeti szcénát?

A szlovákiai médiaművészetetből leginkább Szűcs Gábor munkásságát és a Sérum Fényfesztivált követem, a magyarországi szcénát jobban ismerem. Ezt szerintem nagyrészt Besnyő Daninak köszönhetem, aki 2023-ban megalapította az Inota Fesztivált, ami nagyon magas minőséget képvisel mind zeneileg, mind a médiaművészet terén. Budapesten további jó médiaművészeti terek a Light Art Museum, a Zsolnay Fényfesztivál Pécsett, illetve a Cinema Mystica. Ezeknek személyesen nagyon örülök, és azt látom, hogy az emberek nagyon érdeklődőek a műfaj iránt, talán jobban is meg tudja őket fogni, mint a hagyományos művészet.

Egész Európában azt látom, hogy egyre több fény- és médiaművészeti fesztivált rendeznek. A kortárs digitális művészeti alkotások – főleg, amik publikus terekre készülnek és az a céljuk, hogy egy nagy tömeget nyerjenek meg – sokszor inkább csak az esztétikára építenek, és a tartalom mellékes, vagy egyáltalán nem fontos. Ezzel szemben a műfaj előzménye, az 1960-as években megjelent video art sokkal inkább a gondolatiságra fókuszált.

Téged milyen témák foglalkoztatnak, amelyeket a műveiden keresztül kommunikálsz a közönség felé?

Engem nagyon érdekel az az oda-vissza hatás, hogy mi hogyan hatunk a digitális világra, és az hogyan tud visszahatni ránk. Elkerülhetetlennek látom, hogy a digitális világ szerves része legyen a jövőnknek. Abban a korban élünk, amikor valósággá válik a transzhumanizmus, és egyre inkább elmosódik a digitális és a fizikai valóság közötti határ. Ebből következik a kérdés, hogy hogyan tudjuk a digitális technológiával megértetni, mi is a valóság, illetve hogyan tudunk majd adaptálódni ehhez mi, emberek.

Milyen alkotói terveid vannak a közeljövőben?

Kisebb terveim vannak. Az újabb technológiák mindig inspirálnak, és új ötleteket adnak az alkotásra. Hamarosan megjelenik egy videoklip Bognár Csaba SABW Elephant című zenéjére, amit a Hajime kollektívával közösen készítettünk. Szintén a Hajime Stúdió-val csináltunk nemrég egy vetítést a Messiaen: Kvartett az idők végezetére című komolyzenei előadáshoz, amit Radnóti Róza rendezett. Ezen kívül együtt dolgoztam régebben Kiss Csaba rendezővel, aki most egy új darabon gondolkodik, ami még a kezdeti fázisában van, de nagyon remélem, hogy megvalósul és én is a részese lehetek.

Borítókép: Maruscsák Dávid portréja (Fotó: Emese Tóthová). További képek: a művész jóvoltából.

---

^[1] A VJing (ejtsd: vídzséing) a vizuális tartalmak élő keverését és manipulálását jelenti, általában zenére vagy egy esemény hangulatára reagálva. Ez a Visual Jockey-k (VJ-k) által végzett művészeti tevékenység, amely során videókat, animációkat, fényeket és egyéb vizuális effekteket hoznak létre és kevernek valós időben.

^[2] A Tjentište háborús emlékmű egy szobor- és emlékműkomplexum, amelyet az 1970-es években építettek az 1943-as szutjeskei csatában elesett partizán katonák emlékére.

^[3] Maruscsák Dávid immerzív technológiát felhasználó egyéni kiállításáról írt recenziónk itt olvasható.

^[4] Az augmentált vagy kiterjesztett valóság (angolul augmented reality, AR) a valóság egyfajta virtuális (látszólagos) kibővítése, amikor például egy mobiltelefon kamerájával szétnézve vagy egy erre a célra létrehozott szemüveget használva a valós környezetbe virtuális elemeket vetítünk.

^[5] Az ember-számítógép interakció, angolul: Human Computer Interaction (HCI) egy multidiszciplináris tudományterület, amely a számítástechnika tervezésével, és különösen a felhasználók és a számítógépek közötti interakcióval foglalkozik.

^[6] A számítástudomány a matematika egyik, igen fiatal tudományága, amely az információfeldolgozó gépek (például számítógépek) tervezésének és működtetésének elméleti, matematikai alapjaival foglalkozik. Az algoritmusok általános elméletének is nevezhető.