Fejest ugrani a bizonytalanba

Recenzió Dér Asia A magunk módjára üvölteni című Kassák-dokumentumfilmjéről

“A költő nem egy, hanem két személy. Az egyik állandóan világgá akar szaladni, a másik vigyáz rá, hogy el ne tévedjen.”

(Kassák Lajos: Szénaboglya)

A 19. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon mutatták be Dér Asia A magunk módjára üvölteni című dokumentumfilmjét, mely el is nyerte a magyar filmek kategóriájának különdíját. Ez a film első nézésre – a rendező saját szavaival élve –, olyan, mint mi: teljes katyvasz. Mintha a moziterem egy gyorsvonat lenne, amivel végigszáguldunk a huszadik század legembertpróbálóbb évein, miközben a kalauz a mából szegez nekünk fundamentális kérdéseket. A magunk módjára üvölteni Kassák Lajos életének eseményein keresztül, de a rendező igencsak szubjektív szűrőjével ellátva, kortárs kontextusban jár körbe örökké aktuális témákat művészetről, politikáról, társadalomról és ideológiákról, de leginkább közösségről és magányról, helykeresésről és hovatartozásról. 

Kassák, akárhol járt éppen Európában, szívta magába az élményeket, a kultúrát – sohasem nyugodott meg, de akárhová fejlődött gondolkodása, végig hű maradt elveihez. Külső viharok közepette folyamatos belső viharokkal küzdött: önmagát, művészi és emberi pozícióját minden újabb és újabb beköszönő politikai rendszerben és történelmi helyzetben felülbírálta, legyen az diktatúra vagy demokrácia, forradalom vagy háború. Fáradhatatlan munkás-művész volt; „kollektív individuum”, aki társadalomalakító akcióival ugyanúgy újat akart hozni, mint irodalmi és művészeti tevékenységével. Szuverén alkotó, aki mégis a közösség szolgálatában áll, és az együttműködésben látja az igazi erőt.

Kassák Érsekújvárban született, ahová a film első jeleneteiben el is látogatunk Juhász R. József, alias Rokko, szintén újvári születésű performanszművész kíséretében. Kassák félig magyar, félig szlovák családból származott, és valójában ez a tény keltette életre a dokumentumfilmet is. Korábban a filmkészítők sem ismerték mélyebben Kassákot, mint legtöbbünk, (akik esetleg irodalomórán hallhattunk róla két gondolatot a gimnáziumban), csupán egy olyan, szlovákiai kötődésű magyar művészt kerestek a film témájául, akinek életéhez és törekvéseihez maguk is kapcsolódni tudtak. Hosszas tájékozódás után leltek rá Kassákra a vágsellyei születésű Csillag Lajos ötlete nyomán, s végül ezen a szálon jutottak el a film produceréhez, a kassai származású Kerekes Péterhez. 

„S mindig fejjel beleugrottam a bizonytalanba”,

hangzik el a filmben az önéletrajzi idézet Erhardt Miklós narrációjában. Mivel a huszadik század európai történelme nagy erőkkel ment keresztül Kassákon, azt gondolom, a kapcsolódás olyan nézők számára is magától értetődő lehet, akik korábban irodalmáról, képzőművészetéről mit sem tudtak. A felkutatott, meginterjúvolt Kassák-szakértők szinte mindannyian gyermeki lelkesedéssel, sőt: mély, izgatott megszállottsággal beszéltek Kassákról, ebből is érezhetjük lényének kikerülhetetlen bűvkörét, elsöprő erejét.

A film végére pedig filmkészítői és nézői részről is teljes a katarzis.

A film címe egy konkrét idézet Kassáktól, ami első folyóirata, a Tett (1915–16) megalapítása kapcsán hangzik el a filmben. A folyóirat egy antimilitarista reakció volt az első világháború kitörésére. Ettől fogva, bármilyen légkörben kellett élnie, Kassák folyamatosan csak üvöltött, a maga módján. Bár munkásmozgalmi elhivatottsága angyalföldi vasmunkás éveitől kezdve élete végéig kísérte, s önmagát szocialista emberként jellemezte, a bolsevik irányzattól távol tartotta magát, és a Magyarországra érkező kommunista rendszerekben sosem találta a helyét. Szakmunkásként sztrájkokat szervezett, szakszervezeti-politikai harcokban vett részt, amik miatt többször is elbocsátották (végül ez vezette 1909-ben gyalogszerrel Párizsba, ahol testközelből találkozhatott az avantgárddal, s mely túra művészlétének meghatározó, alapozó élménye volt). 

A Tanácsköztársaságban Kun Bélával ideológiai vitába keveredett, a diktatúrát mélyen elítélte és határozottan kiállt a művészet szabadsága mellett. Ez második lapja, a Ma aktivista, társadalmi és művészeti folyóirat betiltásához, és végső soron Kassák bécsi emigrációjához vezetett. A Ma Bécsben, túllépve magyarországi kontextusán, európai szellemiségű lappá változott, és még tíz évfolyamot megélt Kassák felesége, Simon Jolán nemzetközi terjesztői segítségével. A Mát további folyóiratok, akciók, programszerű művészi kiáltványok, egyéb üvöltések hosszú sora követte – de Kassák életrajzát már sokan feldolgozták, köztük önmaga is (az Egy ember élete című, 1928-1932 között részletekben megjelentetett önéletrajzi regényében), így térjünk vissza inkább a dokumentumfilmhez.

Párhuzamos valóságok

Kassák működéséről és az őt övező miliőről árnyalt, de szubjektív képet kapunk: a film egy kollektív kísérlet e hatalmas és összetett életmű értelmezésére. A 2022 októberében, a pozsonyi Bázis Fesztivál keretein belül rendezett kerekasztal-beszélgetésben (a szintén szlovákiai születésű) Dér Asia maga jelentette ki, hogy minél jobban belemerült Kassák kutatásába, annál lehetetlenebbnek látta, hogy jó filmet készítsen róla. Ezért is döntött egy vállaltan személyes és elfogult, a dokumentumfilmet már-már a szerzői filmmel ötvöző megoldás mellett. Így, bár papíron Kassákról szól a mozi, inkább egy olyan életérzést, beállítottságot közvetít, mely a filmkészítőknek is sajátja; s amely folyamatosan párhuzamokat állít fel múlt és jelen között. Mindeközben

a Kassák írásait idéző, eredeti, vagy Erhardt Miklós által tolmácsolt narráció, illetve Harcsa Veronika és zenésztársai kísérleti-improvizatív részletekkel tarkított, Kassák verseket feldolgozó zenéje alapozza meg a hangulatot. 

Kívülállóság, függetlenség, lázadó, anarchista attitűd, avantgárd, művészet és (köz)élet kölcsönhatásai, baloldali szemlélet, önszerveződés, egyén és közösség – ezek azok a kulcsfogalmak, amelyek mentén a dokumentumfilm párhuzamba állítja Kassák életművét a kortárs alkotókkal (vagy akár tüntetésekkel, civil kezdeményezésekkel), akiket Dér Asia egyéni preferenciái alapján választott ki.

Kitüntetett szerepet kap a Tilos Rádió Régen minden jobb volt! című műsora, melyben a négy történész/társadalomkutató (Balázs Eszter, Csunderlik Péter, K. Horváth Zsolt és Konok Péter) között lezajlott beszélgetés strukturálja az egész filmet. A szakemberek objektíven vizsgálgatják és nagyvonalakban véleményezik Kassák életét, de olyan apró részletekre is rávilágítanak, mint Kassák öltözködésének lázadó vonásai, illetve, hogy Kassák maga sosem tanult meg egyetlen idegen nyelvet sem. 

Juhász Rokko a másik olyan figura, akinek jelenléte végigvezet minket a filmen. Ő is Kassákkal foglalkozik, de nem történészi/elméleti szemmel, hanem alkotói attitűdjét igyekszik a kassáki hagyomány szerint formálni. Rokko az Egy ember élete tizenhét kiadásával is büszkélkedhet, amiket olykor egy antik bőröndben tárol, mely performanszainak is állandó szereplője. A bőröndöt nagyapjától örökölte, s bármerre jár, mindig azzal utazik – Rokko az utazást magát is performansznak tekinti, melyben társa ez az ereklye, ami egyszerre szimbolizálja Kassákot, nagyapját és Érsekújvárt. 

A film Kassák Munka című, 1927-ben indult folyóirata – mely társadalmi fókuszú lap volt, s mivel a budapesti értelmiség nagy része kivándorolt 1919-ben, a tettvágytól buzgó egyetemisták lettek az elsődleges célközönsége – kapcsán kanyarodik a következő bemutatott közeg, a budapesti Gólya Szövetkezet csapata felé, melynek tagjai a baloldali-értelmiségi szellemiséget és a munkásmozgalmak örökségét viszik tovább Orczy téri bázisukon. A Gólya munkája elsősorban vendéglátásból, futárszolgálatból és építési szolgáltatásokból áll, illetve az Orczy téri épületkomplexum – amellett, hogy koncertek, filmklubok, könyvbemutatók stb. programhelyszíne –, állandó befogadó tere független, civil kezdeményezéseknek. 

Megismerhetjük még Ladik Katalin újvidéki születésű, Kassák-díjas költőt, performert is, aki az 1960-1970-es években gyakran botrányba fulladó költői estjeiről, neoavantgárd performanszairól ismert. Ő szintén nem tudatosan vagy szándékosan foglalkozik Kassákkal, de hasonló attitűdje miatt gyakran kötik őket egymáshoz („Ugyanaz a hév, ugyanaz az akarat”, fogalmazza meg Ladik a filmben). Ladik a saját elmondása szerint sosem volt feminista aktivista, vagy bármilyen más mozgalomnak a tagja: egyszerű alkotó embernek tartja magát, egy nőnek, akinek érzései vannak, és pusztán ezeket akarja megmutatni – egy „nagyon harsány sikoltással”. Hát mi ez, ha nem üvöltés a maga módján? 

Végül, de nem utolsó sorban találkozunk Tuzok Amaterrel, aki az egyetlen, a filmben szereplő szlovák művész, és aki az egyik legérdekesebb és legváratlanabb karaktere a filmnek.

Tuzok Nagymagyaron (Zlaté Klasy, Szlovákia) élő amatőr rapper, aki szabadidejében kidobott festményeket keres, hogy lefesthesse azokat:

ugyanis pince-műtermében híres festményeket másol megrendelésre. Számomra nagyon izgalmas pillanata a filmnek, ahogy ez a dél-szlovákiai faluban élő családapa, Kassák életműve és szellemisége ismeretének teljes hiányában, kizárólag szakmai szemmel pörgeti okostelefonján a Kassák-alkotásokat. Ecsetkezelésre, színhasználatra vonatkozó technikai észrevételeket tesz, majd nekilát egy Kassák-kép megfestésének – s a geometrikus absztrakt kép szépségét abban fedezi fel, hogy a megfejtés mindenkinek a saját fantáziájára van bízva: mindenki azt lát bele, amit szeretne.

Le a művészettel, éljen a művészet!

Dér keresett és talált archív videók részleteivel, amatőr vagy akár sajtóból átvett felvételekkel, sőt, olykor animációkkal tarkítja a filmhez forgatott jeleneteket. Ez egyrészt még tovább árnyalja a Kassák kora/ma párhuzamokat, például a világháborús felvételek és az orosz-ukrán háború, a munkássztrájkok, az őszirózsás forradalom és a Freeszfe-tüntetések vágóképeinek mixével. Másrészt, a látszólag igencsak különböző jeleneteket montázsszerűen felvillantó filmes megoldás finoman közvetíti a klasszikus avantgárd művészetre jellemző montázs-kollázs és ready-made műfaji sajátosságait,

rafináltan ötvözve a dokumentumfilmet az avantgárd (képző)művészet, főleg a dada technikai megoldásaival.

Imponáló ez az átgondoltság, főleg, hogy valóban Kassák volt az, aki megalapozta a magyar avantgárd kibontakozását, és keverte össze a művészeti irányzatok közéleti szerepvállalással kéz a kézben járó alkotói munkamódszereit és stílusjegyeit. Dadaista, konstruktivista, kubista, expresszionista és futurista mixszel táplálta az arra fogékonyak körét, kik folyóirataiból megismerhették ezeket a tendeciákat. Kassáknak köszönhető, hogy az aktivizmus mint művészeti irányzat művészettörténeti korszakká válhatott Magyarországon, s ennek sarkalatos pontja volt a képarchitektúra feltalálása.

Kassák beáll az avantgárd antiművészeti koncepció legfontosabb jelmondatai mögé, miszerint a klasszikus értelemben vett művészet megszűnt létezni. Az új típusú, „jó” művészet kilép a pusztán esztétikai keretekből, és új funkciót tölt be a társadalomban. Kassák válasza erre a Képarchitektúra manifesztum, amit bécsi emigrációja alatt dolgozott ki, s ami kifejti e magyarországi konstruktivizmus elméleti hátterét (és ami a dokumentumfilmben saját animációs betétet kapott). 

A képarchitektúrák Kassák képzőművészeti, geometrikus-absztrakt alkotásai, melyek tulajdonképpen (a magyar népművészetben, de a szocreálban, az orosz konstruktivizmusban, vagy akár a De Stijl és a Bauhaus által is igencsak kedvelt) fekete-fehér és a vörös-kék-sárga tiszta színek magában való kontrasztja, és egyszerű geometriai formák (többnyire téglalapok, körök és félkörívek építészeti elemekre emlékeztető csoportja) felhasználásával összeállított, statikus, olykor dinamikus-asszimetrikus, de minden esetben stabil és kiegyensúlyozott, kétdimenziós kompozíciók, grafikák vagy festmények. 

E letisztult határozottság funkciója szavakba öntve is formát kap a manifesztumban: „A képarchitektúra nem akar semmit.” A következő sorban azonban „a képarchitektúra mindent akar”. Ezzel a paradoxonnal utasítja el a képzőművészet korábbi konvencióit, berögzült, kanonizálódott jelentéseit,

s veszi birtokba a valóságot, terjeszti ki önmagát a társadalom egészére.

Ez a mondanivaló tulajdonképpen egyenértékű Tristan Tzara 1918-as Dada kiáltványával (s mint tudjuk, a dada kifejezés amúgy sem jelent semmit): „Szabadság: DADA DADA DADA, az összefodrozódott színek állandó ordítása, minden ellentét és ellentmondás, minden groteszk jelenség, minden következetlenség találkozása: AZ ÉLET.”

Kassák híres mondata szerint: „Az új világ megteremtésének záloga a régi lerombolása.” A képarchitektúra is erre törekszik: újat akar, hatást akar, változást akar: és semmiképp „nem akar meghalni a falon.”

Régen minden jobb volt

Az antidemokratikus fordulatot követően Kassák folyóiratai megszűnnek, s ekkor társadalmi és művészeti életben betöltött kiemelt szerepe – s egy időre kultusza is – véget ér. Hatalmi elfogadottsága 1956 után módosult: íróként elismerték, képzőművészként azonban továbbra sem jelenhetett meg. Forradalomra éhes metszőfoga ekkoriban elkopik, polgári szépművész lesz, és elsősorban természeti témák felé fordul magányos békásmegyeri házában. A korábban megismert „kemény Kassák” programcentrikus, aktivista vagy társadalmi szerepvállalást feltételező művészete helyett lírai, lágy vonalrajzokat, portrékat, egyszerű, gyermeki szemléletű rajzocskákat készített versei mellé.

Ez a Tilos Rádióban beszélgetők szerint egy kilobbant, unalmassá és érdektelenné vált művészi hozzáállás, ami a Kassák-éthosz ismeretében a folyamatos ellenállástól megfáradt idős ember utolsó próbálkozásainak tűnhet – de Standeisky Éva irodalomtörténész például ezzel a Kassákkal találkozik először, vagy ahogy a filmben mondja: ők „ekkor jönnek össze.” 

A filmet végignézve, az életutat végigizgulva egy percig sem gondolom, hogy Kassák művészetének ez a szakasza egy elunalmasodó, kiégett vénség hóbortja lett volna. Inkább a szép, az igaz, a természetes, az emberséges mellett mindvégig kitartó, ezeket az értékeket mindvégig prioritásként kezelő közvetítő szerepét látom, aki még egy utolsó módszert kipróbál az útja végén. Bármennyire is politikus volt Kassák művészete, a hangsúly a művészeten van, ami – a politikával ellentétben – akkor sem más, mint az igaz, és az emberi. 

A magunk módjára üvölteni c. dokumentumfilmet legközelebb 2023. március 1-jén lehet megtekinteni a budapesti Blinken OSA Archívumban a Re:Verzió 2023 keretein belül. A filmvetítést beszélgetés követi a rendezővel, Dér Asiával. A program ingyenes, de regisztrációhoz kötött.