„Azé a történet, aki megírja” 

Kassák-konferencia az Irodalmi Magazinnal

Az elmúlt években a magyar nyelvű irodalmi nyilvánosság rendszeres eseményévé vált az Irodalmi Magazin nagyjából negyedévente (az eddigi trendek alapján júniusban, szeptemberben, novemberben és februárban) jelentkező tudományos-ismeretterjesztő konferenciája, és a hozzá kapcsolódó tematikus lapszám megjelenése. Foglalkoztak már Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Mészöly Miklós, Hajnóczy Péter, Oláh János és Petőfi Sándor életművével, főként az éppen aktuális évfordulók apropóján, illetve külön alkalmat szenteltek – Irodalom és tudomány címmel – az irodalom- és kultúratudomány önértésével kapcsolatos aktuális kérdések tisztázására. 

A sorozat legutóbbi, 2023. február 24-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott rendezvénye Kassák Lajos figuráját és életművét kívánta megmutatni a maga kivételes összetettségében. A cél több mint méltánylandó, a teljesítés sikere azonban nem magától értetődő, lévén a huszadik század egyik legterjedelmesebb életművéről van szó, amely számtalan érvényes közelítési pontot kínál és ír elő. Ezek közül szükségképpen csupán néhány aspektust villanthat fel egy három szekcióra tagolt egynapos rendezvény, és az azt bevezető kerekasztal-beszélgetés. 

Kassák működésének teljessége nehezen átadható a szabott keretek között. Szerkesztői és irodalomszervezői tevékenysége, társadalmi-ideológiai szerepe és hatástörténete, az irodalmi műfajok széles spektrumát magába foglaló poétikája és e poétika történeti hangsúlyeltolódásai, valamint irodalmi teljesítményének volumenétől nem elmaradó képzőművészeti munkássága egyaránt figyelmet érdemelnek;

a konferencia előadásai ugyanakkor minden szegmenshez tudtak hozni a Kassák-értést gazdagító új szempontokat.

A konferenciasorozat hagyományteremtő jellegét erősíti, hogy a rendszeresen ismétlődő alkalmak mindegyike meghatározott forgatókönyv szerint zajlik: a jellemzően négy előadásból álló három szekciót – vagyis a voltaképpeni konferenciát – egy bevezető beszélgetés alapozza meg. Az irodalmi rendezvények gyakori vendégei joggal gondolhatják, hogy ez a műfaj könnyen válhat érdektelenné: a laikus érdeklődő számára bennfenteskedővé, a témát jól ismerők számára viszont semmitmondóvá – a megfigyelés érvényességét nehéz is lenne tagadni. A Kassák-konferenciára szervezett, Kassák az avantgárdban és a magyar irodalmi kánonban című kerekasztal-beszélgetés azonban e tapasztalat üdítő cáfolatát adta. 

Pataky Adrienn látszólag triviális kérdései jól átgondolt, időrend alapján haladó irányt adtak a beszélgetésnek, a válaszadók (Kappanyos András irodalomtörténész, Sasvári Edit és Szeredi Merse Pál művészettörténészek) modora pedig egyszerre közvetítette a meggyőző szakmaiság és a fogalmi tisztaság (más néven: érthetőség) egymást erősítő vonásait. Egyúttal eleget téve a kassáki kollektivizáló szemlélet kívánalmainak is, ahogyan – mint Kappanyos András megjegyezte – éppen ezt teszi az elmúlt évtizedben jelentősen átalakult Kassák Múzeum is, a maga hub-jellegű, afféle „találkozási pontként” való működésével, múzeumpedagógiai foglalkozásaival, és a hazai és nemzetközi (neo)avantgárd hagyományait bemutató és archiváló törekvéseivel. 

A hatástörténet e késői fejleményének (végpontjának?) méltatását azonban olyan kérdések tisztázása előzte meg, mint a Nyugat és Kassák viszonya, a művészeti és politikai mozgalmak egyidejűsége, Kassák 1950-es évekbeli „amatőr” művészetének természetrajza (amit a beszélgetőtársak szerint még senki nem kutatott és értékelt érdemben), vagy munkáinak ellentmondásos megítélése az államszocializmus idején. A párbeszéd során egy, a Nyugat-képviselte esztétikával versengő, de azt egyúttal mintának is tekintő, autodidakta polihisztor képe rajzolódott ki, aki bár egyik izmushoz sem kapcsolódott, sőt, az avantgárdot sosem használta önmeghatározásként (egyedül arra figyelt, hogy ne nevezzék szürrealistának), mégis reflektív viszonyban állt az említett irányzatok mindegyikével, és erős kapcsolatot ápolt a német expresszionistákkal. 

Jóllehet nem igazán beszélt nyelveket (levelezését Gáspár Endre fordította) és különösen fiatal korában erőteljes nyelvi frusztráció jellemezte, mindez mégsem akadályozta meg abban, hogy kiterjedt kapcsolatai legyenek Európa-szerte. Ahogyan Kappanyos András emlékeztetett, Kassák nyelvi korlátainak ismeretében az 1925-ös, Marinettivel történt bécsi találkozóról szóló visszaemlékezés enigmatikus mondatát is könnyű megfejteni: „Erre a találkozóra Németh Andor kísért el” – vagyis ő fordított neki.

Kassák képarchitektúra-elméletét Szeredi Merse Pál helyezte (művészet)történeti kontextusba, Sasvári Edit pedig Kassák nem-hagyományos művészkarakteréről beszélt, amihez nem egy konzekvensen végigvitt művészpálya kapcsolódik. Szerinte Kassák sokkal inkább olyan alkotó volt, aki

az aktuális kihívásokra mindig adekvát válaszokat adott, akár íróként, akár lapszerkesztőként, akár képzőművészként nyilvánult meg;

életművét éppen ezért érdemes egészében, saját belső összefüggései alapján szemlélni. Maga Kassák egyébként nagyon is szegmentálta a művészi tett politikai és esztétikai vetületeit, előbbit a regény, utóbbit a vers műfajához rendelve. 

Kappanyos András megfogalmazása szerint, ha volt szuperképessége, az az ízlése volt, amely képességének morális vetülete mindig megvédte attól, hogy valami „nagyon nagy baromságba belemenjen”. Az, hogy a Kádár-rendszerben íróként tűrt, képzőművészként tiltott minősítéseket kapott – ahogy Aczél György írja egy helyen: „Kassák Lajos művészetét nem értjük és nem szeretjük” –, egyszerre jelzi a rendszer abszurditását és a jelenség hátterében feltételezhető bonyolult személyes viszonyok architektúráját – mutatott rá Sasvári Edit. Megfigyeléseit Kappanyos András egészítette ki Révai József Kassák-körben való indulásának tényével (1917-ben Révai a Kassák szerkesztette Ma és Tett című folyóiratok munkatársa volt), utalva arra, hogy a Rákosi-rendszer befolyásos kultúrpolitikusának múltja végső soron homályos, kimondatlan védelmet jelenthetett Kassák számára a korszakban. Prózája ráadásul baloldalinak, szociálisan érzékenynek tekinthető, ezért a korszak kultúrpolitikai elvárásaihoz is illeszkedett, ellentétben a hosszasan és szigorúan indexen tartott orosz avantgárdra is asszociáló, ekként tehát végképp nem kívánatosnak tekintett képeivel.

A tartalmas, érzékeny megfigyelésekben gazdag, helyenként igen humoros beszélgetés kitért még Kassák közoktatásbeli szerepére, majd a Kassák Múzeum történetének rövid, ám informatív áttekintésével és a Kassák személyét vagy hatását középpontba állító filmalkotások értékelésével zárult. Különös tekintettel a 2022-ben bemutatott magyar-szlovák-francia együttműködésben készült, A magunk módjára üvölteni című dokumentumfilmre, amely néhány kortárs közép-európai művész sorsán keresztül igyekszik választ találni arra kérdésre, hogy manapság vajon lehet-e „Tett” a művészet. A montázs elvére épülő alkotás a kassáki életmű (és életpálya) teljesítményeit élő hagyományként mutatja be és a jelen Magyarországának társadalmi, kulturális, politikai-ideológiai fejleményeivel kapcsolja össze. Törekvéseit a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál különdíjával jutalmazták. Az elismerő értékelések mellett ugyanakkor bírálat is érte az alkotókat. András Csaba kritikája szerint például épp a történeti folytonosság tekintetében elég csekély a film meggyőző ereje. Soraiból a kassáki örökség kisajátításának vélelme olvasható ki, amit azzal indokol, hogy a filmbeli múlt-jelen mellérendelések voltaképpen ignorálják a történeti távolság jelentőségét. Észrevételeit Gucsa Magdolna válasza árnyalja, egészíti ki.

Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy a kerekasztal-beszélgetés talán több érdekességet közölt a konferencia első (Kassák munkássága és az avantgárd) és harmadik, azaz utolsó (Kassák művészete és hatása) szekcióinak témáiról, mint maguk az előadások, de legalábbis tartalmában és kifejtettségében azokkal egyenrangú programpontnak tekinthető. Sőt, a beszélgetésben részt vevő Kappanyos András kérdezőként és hozzászólóként is aktív résztvevője maradt a tanácskozásnak. Így Szolláth Dávid Kassák életrajzi regényéről szóló, kissé széttartó előadását (Kassák Lajos mint önmaga hőse) is egyetlen frappáns megfigyeléssel foglalta össze, miszerint az Egy ember élete apológia is, lévén az avantgárd mozgalom más szereplőivel ellentétben – végső soron történetírói ambícióktól fűtve – egyedül

Kassák ismerte fel, hogy „azé a történet, aki megírja”.

Szolláth szerint egyébként a kassáki történet a narrációs formanyelvek feszültsége miatt igazán érdekes, hiszen ez egy olyan fejlődésregény, ami egyúttal szeriális kódokat működtet, vagyis szerkezetében egyszerre érvényesül az előrehaladó folytonosság és az epizodikus sorozatszerűség. Ahogy Szolláth mondta: „A mű alapegysége a lázadás és a konfliktus. Ha Netflix sorozat lenne, minden epizódban lenne egy konfliktus.”

Szénási Zoltán előadása („makacsul bizsergő parázs a rettenetes nagy hamu alatt”. Babits és Kassák) a címében említett két szerző „súlyos mélypontok és kínos pillanatok” által terhelt kapcsolatába engedett bepillantást, rámutatva arra, hogy – bár negatív előjellel, de – éppen Babits bírálata helyezte el Kassákot és mozgalmát az irodalmi mezőben.

A szekció két másik előadása, Dobó Gáboré (Kis folyóiratok, nagy ambíciók. Kassák 365 című röpirata mint művészeti program és helyfoglalási kísérlet) és Balázs Imre Józsefé (Kassák Lajos az Európai Iskola korszakában) adatokban gazdag áttekintését adta Kassák mozgalmi-lapszerkesztői tevékenységeinek, néhány talán kevéssé ismert és kutatott orgánumra koncentrálva, bemutatva az avantgárd laphálózatok világát, szereplőit, cél- és eszközrendszerét.

A második, Műelemzések című szekció előadói – ahogyan a cím is jelzi – arra kaptak felkérést, hogy adjanak szövegközeli élményeket Kassák Lajos poétikájáról, a tudományos irodalomértés aktuális kérdésirányai mentén. Ennek megfelelően helyet kapott a szekcióban egy narratológiai-testpoétikai megközelítés (Földes Györgyi: Kassák avantgárd regényei a narratológia és a korporális narratológia tükrében), egy Kassákon keresztül az autobiográfia műfaji sajátosságaira rákérdező előadás (Mekis D. János: Élettörténet és poétika. Kassák Lajos: Egy ember élete), és két összehasonlító jellegű elemzés. Lőrincz Csongor Kassák és József Attila költészetének együttolvasására vállalkozott (A lírai hang röntgenképei. Kassák és a fiatal József Attila költészete), Osztroluczky Sarolta pedig három egymáshoz közelinek mondható Kassák-verset vizsgált („Ez lennék én?” Képi önreprezentáció Kassák Lajos három versében). 

A témák jellegéből adódóan ebben a szekcióban óhatatlanul előtérbe került az irodalomelmélet nyelvi apparátusa, a konferencia ismeretterjesztő profiljának rovására. A szervezés ügyetlenségének tekinthető, hogy a szekció nyitó előadásának szerzője ennek is egy olyan változatát beszéli, ami különösen próbára teszi a hallgatót. Hiába, hogy Kassák József Attila költészetére gyakorolt hatásának részletes vizsgálata talán a szekció legérdekesebb témájának tekinthető, az olyasféle túlfogalmazások, mint a „versbeli tekintet poétikai indexe”, a „testies fiziológiai szenzórium”, vagy a „nyelvi események és kívüliség” néhol szinte az érthetetlenségig terhelik az érvelést. Üdvözlendő, hogy Lőrincz Csongor is kiemelt figyelemre méltónak tartja az 1926-os (tehát 21 évesen írt) A rák című József Attila-verset, de szomorú, hogy annak részletes elemzésére már nem maradt idő. 

Osztroluczky Sarolta azonban arányos elemzésben kötötte össze Kassák három versének (Szonett egy gyermekkori képemhez; „Szegény”-pózban; Egy fényképem alá) képi önreflexióit és ekphrasziszait (képleírásait), megmutatva ezzel, hogy az önarcképversek olyan szövegportrék, amelyekben fiktív szereplehetőségek villannak fel. A különböző szerep- és szemléleti modellek kérdését pendítette meg Mekis D. János is, aki amellett érvelt, hogy Kassák az Egy ember életében avantgárd hatásoktól sem mentes új önéletrajzi regénypoétikát alakított ki, amiben egyebek mellett az antiintellektualizmus összetett pozícióját van módunk vizsgálni. A szekciót záró Földes György pedig számtalan szövegszerű példán keresztül igyekezett bemutatni, hogy Kassák prózája, például „egyetlen testrész szinekdochikus felvillantása”, vagy a „materializált hangok” szerepeltetése révén leginkább az absztrakt expresszionizmus és a konstruktivizmus felé mutat.

A szekcióhoz kapcsolódó kérdések egyike (Milyen Kassák-kép él az egyetemeken? Mekis D. János szerint nem sok Kassák-rajongót bocsátanak ki) voltaképpen a konferencia záró részének (Kassák Lajos művészete és hatása) egyik hangsúlyos témájához nyújtott kapcsolódási pontot (Almássy Balázs: Kassák Lajos az iskolai oktatásban). Előtte azonban Tüskés Anna képekkel teljes előadása (Kassák Lajos festészete) segített áttekinteni Kassák életművének képzőművészeti szegmensét, Suhajda Péter főként Kassák Lajos személyiségének összetettségét hangsúlyozta (Kassák a mérlegen), Horváth Kornélia pedig az avantgárd posztmodern jellegét (töredezettség, az én leépítése) mutatta be két kortárs szerző, Szőcs Géza és Géczi János neoavantgárd törekvésein keresztül (Kassák és a kortárs magyar költészet: a neoavantgárd két változata). 

Almássy Balázs pedagógiai-módszertani és oktatástörténeti előadása tehát a nap záróeseményeként tárgyalta Kassák helyét a közoktatásban.

Nem túl meglepő módon Kassák a diákok és tanárok számára is kihívást jelent,

talán ezért is lehetséges, hogy 2020 óta a szerző (akárcsak Ottlik Géza) nem része az egyébként rendkívül feszes törzsanyagnak, a szaktanár egyéni döntése, hogy tanítja-e. Almássy mégis amellett érvelt, hogy ez a döntési helyzet voltaképpen lehetőség egy nyitottabb olvasási gyakorlat kialakítására. Előadása frappáns lezárását jelentette a tanácskozásnak, amely a maga három, eltérő nézőpontokat felvillantó szekciójával, és a már-már önálló szekciónak is beillő kerekasztal-beszélgetésével egészében is a Kassák-életmű alaposabb megismerésére, újbóli tárgyalására bátorított.

Az online is közvetített konferencia szabadon visszanézhető, az elhangzott előadások az Irodalmi Magazin 2023/2-es Kassák-számában fognak megjelenni.

A magunk módjára üvölteni című Kassák-dokumentumfilmről szóló kritikánk itt olvasható.

Címlapkép: Kassák Lajos Szigligeten, az Írók Alkotóházában parkjában (fotó: Fortepan/Hunyady József)