Fenntartható rítusok

Nagy Csilla és Szőke Erika Kifakuló föld című kiállításáról

Mindannyiunkat érintő környezeti és élelmezési válságokkal kapcsolatos kérdéseket feszeget Nagy Csilla és Szőke Erika közös kiállítása, a Kifakuló föld, amely ráadásul nem nyújt feloldozást, lehetséges kiutakat sem. Az utóbbi időszak antropocén-témájú kiállításainak egyik fő gondolata a „képzelet felszabadítása” volt, azaz a szándék, miszerint a klíma- és környezeti válságokról lehetséges új fogalmak, új társadalmi berendezkedések, közösségek és megoldások mentén is gondolkodni. A Kifakuló föld azonban inkább kártevéseinkkel és azok következményeivel foglalkozik: a magok bár szüntelenül csíráznak, a pára folyamatosan termelődik,  a földünk mégis elkopik, kifakul, a kenyér kiüresedik, a gyomok szupergyomokká válnak. A művészek a rítus módszertanához nyúlnak, hogy az ember önpusztító története elmesélhetővé, a jövő pedig befolyásolhatóvá váljon.

A kiállítás helyszíne a somorjai zsinagógából lett galéria, amely ráadásul – ellentétben a közeli város, Dunaszerdahely hasonló épületeinek sorsával – azért menekült meg a lebontástól, mert a második világháború után magtárat hoztak létre benne. Ahogy a kurátori szöveg is kiemeli, a magtár, ez a funkcionális tér, a közösen megtermelt javak tárolásának, a „jövőbe vetett reménységnek” a helyszíne – azaz a képzetnek, hogy lesz még holnap, amikor még szükségünk lesz élelemre. Mindez szépen rímel az 2022-es Documenta egyik központi motívumára, a rizsraktárra (a lumbungra) is, amely a documenta fifteen keretei között a tudások, források és hasznos gyakorlatok megosztásának metaforája volt. A Kifakuló föld azonban más szempont szerint nyúl e fontos szimbólumhoz: a tudás és az akarás előre nem látható következményei, a következményekkel való számvetés, a jövőnkkel kapcsolatos aggasztó és nyitva hagyott kérdések jelennek meg.

A kiállítótérben mintha egy félben hagyott rítus mozzanatai tárulnának elénk. A benne szereplő objektumokat és képeket szükségszerű alaposan végigpásztázni, ha szeretnénk megérteni valamit abból, ami itt történt. Azonban nem érdemes racionális magyarázatokat keresni: a rítusnak saját nyelvezete és törvényei vannak, belső szabályrendszere, amelyhez a hozzáférést leginkább intuitív módon kereshetjük. A tárgyak legalább ismerősek: edény, asztal, mag, csíra, kenyér. Az élet sokszor nem megbecsült, annál alapvetőbb elemei.

A zsinagóga főbejáratának tengelyében terül el a kiállítás központi munkája, Nagy Csilla és Szőke Erika közös műve, egy áldozati tárgy, amely az óegyiptomi áldozati asztalok mintájára készült. Az asztal helyét azonban a zsinagóga oltára felől eredő, a földre gondosan lehelyezett hatalmas fényérzékeny papír vette át. Rajta ugyancsak gondosan elhelyezett magvak, melyek edényalakokba rendeződtek. A papírt és a magvak e sajátos rendszerét öt kilogrammnyi darált, egyenletesen eloszló kámforréteg borítja be. A kámfor szobahőmérsékleten szublimál, fokozatos eltűnésével a fényérzékeny papír pedig reagál a fényre, a magvak/edények így (a fény kitakarásával) nyomot hagynak a papíron. Amit látunk tehát, egy folyamatban lévő, úgynevezett lumen printet létrehozó „rítus”.

Az eredeti, óegyiptomi áldozati asztalon az elhunytnak szánt élelmek foglaltak helyet, itt az áldozat azonban valami másra látszik irányulni. E folyamatban lévő – a kiállítás ideje alatt a művészek által dokumentált és továbbvitt – rítus lényege inkább a nyomhagyás, a magvak és edények reprezentációjának létrehozása. A terméseket beborító kámforréteg a föld szimbólumának hat, azonban élettelen jellege messze van a termékeny földek színétől. Elpárolog, ahogy a kötő- és víztárolóképességet vesztett, szerkezetétől megfosztott talajok is erodálódnak. A magvak nem csíráznak ki ebben a környezetben, csak magállapotukról hagynak hátra egy képet.

A látvány, a spektákulum kulturális hatóerejében élő nyugati civilizációnak sokszor ennyi marad: kihalt állatok nyomatokon való ábrázolásai, máskor profi természetfilmesek által rögzített lélegzetelállító dokumentumok.

Az áldozati asztal képalkotó rítusa az eltűnő talajok és a tápanyagot vesztett növények, kiüresedő és egyre kevésbé tápláló élelmeink eleven emlékművévé válik. A dolog elevenségét, a rítus történését tovább erősíti a kámfor egyszerre vonzó, egyszerre taszító szaga, amely állandóan jelen van a kiállítótérben.

Az „asztaltól” balra, az oltár bal oldalán mintha az aratást követő betakarítás, a raktározás nyomai látszódnának. Az installáció szintén a két művész közös munkája: az agyagból törékenyre „font” edények Nagy Csilla munkái, az egyiken Szőke Erika magokból készült fotogramja, a másikon szintén Szőkének egy modern gabonasilót ábrázoló fotója látható; az egyik feldőlt tárolóedényből pedig a rá jellemző „tésztás munkák” egy újabb változata,  ezúttal szénnel feketére festett, törésig nyújtott és szárított tésztadarabok szóródnak szét. A művet áthatja az időrétegek keveredése, a különböző korok közti dialektika. Az agyagedények a különböző történelmi korszakok tárolóeszközeinek szintéziseként tekinthetők,  díszítő mintáik azonban nyilvánvalóan a jelenben fogantak: az egyik tárolón egy jelenkori kataszteri térkép mintázata, a másikon a már említett, magvakból felépülő, szabályos mintát követő fotogram, a harmadikon a modern mezőgazdasági termelés egyik szimbóluma, a mezőgazdasági tájból kimagasló siló látható. A különböző korok tárgyalkotási és ábrázolási különbségeit egyvalami tudja áthidalni, mégpedig az élelem megtermélésének, raktározásának és felhasználásának sürgető, semmivel sem helyettesíthető igénye.

E raktározási jelenetet és az áldozati rítust körülöleli néhány csendes néző. Nagy Csilla kimagasodó és kúszó, növényeket formázó kerámia szobrai (Negatív érték) baljósan, szinte árnyékként figyelik az emberi tevékenységet, miközben ők maguk is az emberi akarat eredményei annyiban, hogy úgynevezett szupergyomok mintáira készültek. A szupergyom a glifozát alapú növényvédő szerekkel szemben is rezistens növényt jelent, amelyet az ember akaratlanul nemesít és tesz egyre inkább ellenállóbbá – lényegében saját „ellenségét” hozva létre, folyamatosan tökéletesítve.

A fényérzékeny anyaggal lekent növényszobrok nem-homogén felülete szintén az élet jeleire utal, főként, hogy színük akár változhat is a kiállítás ideje alatt. A növénytestek egyes részeinél újra megjelenik az edény mint forma. Ezek nem képzeletbeli formák, hanem újabb megidézett történeti korok rétegei: az ógörög kükladikus kultúra kernosz-edényeit, a japán Szue-kultúra edényeit, illetve olajlámpások formáit másolják.

Az áldozati asztal közelségében, a zsinagóga falán Szőke Erika magvakból összeálló fotogramja (Apokrif) található, amely hasonlatos az éppen a szemünk előtt készülő áldozati-fotogramhoz, azonban mintha már egy korábbi, immár lezárt rituálé végeredményét akarná megmutatni. A képen a magok fajta és méret szerint is precíz sorokat képeznek, nyilvánvaló, hogy egy, számunkra ismeretlen rendszer szerint oszlanak el.

A rendszerezés e szándéka megidézi a modernitás alapelvét, a világ megismerésének, kategóriákba osztásának, lexikonokba vételének ambiciózus emberi vállalkozását, amely sokáig azt az illúziót adta a nyugati kultúrának, hogy a világ teljességében megismerhető és annak minden eleme az ember szolgálatába állítható.

Kortárs válságaink közepette jól ismerjük e tétel kudarcát, ahogy éppen erről a kudarcról árulkodnak a kép mellett álló szupergyomok is, amelyek Jason W. Moore szerint az ember által végletekig kihasznált természetnek, a természetre hárított költségeknek a szimbólumai.^[1]

A falakon látható Szőke további két, látszólag azonos cianotípiája (Elpárolgás I., II.), melyek egy-egy párafelfogási eljárás lenyomatai. A magok csírázásának, bármilyen fajta növénytermesztésnek elengedhetetlen résztvevője a nedvesség, amely a kiállításon – ahogy a kurátor, Csanda Máté felhívja erre a figyelmet – kizárólag ezeken a képeken jelenik meg; megkerülhetetlen szerepe azonban egyértelmű.

A cianotípia (kéknyomat) egyike a korai fotótechnikai eljárásoknak, amivel Szőke Erika egy újabb történeti réteget, mára történelmivé lett technológiát idéz meg. A képek alapját egy-egy gőzölgő edényre helyezett üveglap, a rajta felfogott pára adja. Egy múlékony, nehezen megragadható jelenség, amelynek rögzítése jól illik a kiállítás többi, hasonlóan illanó és törékeny tárgyához.

A galéria központi termének padlóján továbbá mozgásukból kiragadott, csírázásnak indult magvak földnyomatai találhatók. Ez a képalkotó eljárás Szőke Erika saját fejlesztésű technikája: a képek hordozóanyagaként száz százalékban pamutból készült papírt, pigmentként pedig termőföldet használt. A csírák alapjai egytől-egyig ismert és fogyasztott növényeink magjai: búzáé, babé, hajdináé, csicseriborsóé, árpáé, zabé, kukoricáé, napraforgóé. Egy ilyen földnyomat elkészítése nagyon finom, gyengéd munkát igényel – mindez erős kontrasztot képez a bolygatott, monokultúrás termeléssel folyamatosan felszántott és műtrágyázott talajok kitettségével.

Ugyancsak a csíra a főszereplője Szőke és Nagy egy másik, a kiállítótérben a megnyitó ideje alatt, majd október 16-ig online, élőben is követhetővé tett munkájának. Nagy Csilla fehér vásznára (egy textilkönnyűséget sugalló edénybelső alsó falára) Szőke Erika vetítette ki egy csíra képét. Az installáción megütközik a néző: a vetítéshez szükséges áramot befőttes üvegekben található kovászból, a kovászban létrejövő elektrolitikus folyamatokból nyerte ki.

A vetítés helyszíne fölötti teremben, a zsinagóga karzatán található Szőke Erika Hotep című installációja, amely tizenkét darab kenyérteknőből (kenyerek negatív formáiból) és az azokat szállító emelőből (melynek anyaga nádszőnyeg) áll. A kenyér a megtermelt élelem szimbóluma, a verejtékes emberi munka gyümölcse, itt azonban hiányzik, csak a negatívja van jelen. A kenyérteknők üressége sok mindenre utalhat: a tápanyagtól megfosztott talajok miatt kiüresedő élelmiszerekre, a kapitalista mezőgazdasági termesztés sokrétű pusztításaira, az egyre szaporodó szárazságokra. Az installáció eközben, ahogy a kurátori szöveg is ráirányítja a figyelmet, újra egy félbenhagyott rítusra emlékeztet. Már csak azért is, mert a nádon vitt üreges teknők tájolása megegyezik a földszinten található áldozati asztaléval.

A kenyérteknők alapanyaga liszt és víz, hasonlóan a kovásztalan kenyérhez, miközben a földszinten (majd az online térben) éppen egy kovásszal való vetítés zajlott. A kovász, azaz a tartalom, ami a „rituális kenyerekből” hiányzik, képes a táplálásra, ez esetben az árammal való ellátásra: a táplálás energiát ad, az energia létrehoz. Azonban mihez kezdünk ezzel az energiával? Amit létrehozunk, az mit hoz majd ránk? A kiállításon megjelenő számtalan technika és kísérletezés az emberi leleményesség tárházát sorakoztatja fel: agyagból edények, párából kép, kovászból áram, áramból vetítés, földből fotó jön létre.

E leleményesség nélkül minden bizonnyal egészen másképp festene az emberi civilizáció kulturális hagyománya. Ugyanakkor az akarás, a kísérletezés és a találékonyság a törvényszerű pusztításunk és pusztulásunk okozói is egyben.

A kiállítás installációi nem magukban álló tárgyaknak, hanem félbemaradt emberi cselekvések lenyomatainak tűnnek. Az ember ábrázolása bár nincs jelen, de ott vannak az edények, amelyeket font, saját környezete motívumaival díszített fel, majd magokkal és száraztésztával töltött meg, egyet talán el is döntött, de fel már nem állította (talán már ideje sem volt rá?). Ott a gondosan elkészített és magára hagyott áldozati asztal, ott vannak a kenyérteknők, melyeket mintha szállítás közben helyeztek volna a földre. Tovább azonban nem vitték őket; de azt sem tudni, hova indultak velük.

A Kifakuló föld munkáit egy erőteljesen megjelenő, közös tulajdonság jellemzi: a művészek (szándékosan vagy intuitívan) lebomló, komposztálható alapanyagokkal dolgoztak. A kiállítótérben felvillanó rítus, mely mintha az emberiség egyik utolsó próbálkozása, egy utolsó ráhatási kísérlete lenne a jövőre, legalább legyen fenntartható, és a lehető legkevesebb pusztítást hagyjon hátra.

Az egyes művek mindeközben úgy illeszkednek egymáshoz, mintha egyetlen művész készítette volna őket, a kiállítás így képes rá, hogy egyetlen komplex műként is működjön.

Ugyanakkor a két művész eddigi munkásságához is szervesen kapcsolódik. Szőke Erikánál már többször is találkozhattunk, leginkább személyes témák megközelítésénél, a különböző fotótechnikai eljárásokkal való kísérletezéssel, a feltalálói attitűdhöz hasonló leleményességgel, illetve a tészta mint alapanyag felhasználásával. Nagy Csilla esetében a témaválasztás mintha előző önálló kiállításának, a Harmadik útnak lenne a folytatása. Ott a föld és a földművelés a két világháború közötti szövetkezeti mozgalmak kapcsán került előtérbe, egy olyan életreform-kísérlet tematizálásával, amely mind a szocializmust, mind a kapitalizmust meg kívánta haladni, példaképének pedig a művelt, racionális parasztot tette; ugyanakkor elképesztő energiákat ölt a mezőgazdasági termelés modernizálásába, ami végül épp a paraszti életforma és a rurális világok felszámolásához járult hozzá. Mindezek csak apró lépcsőfokok abban a hosszú történetben, amely a földeknek a jelenben tapasztalható kizsákmányolásához, kifakulásához vezetett.

Nagy Csilla – Szőke Erika: Kifakuló föld (kurátor: Csanda Máté); At Home Gallery, Somorja, 2022. 10. 09. – 11. 30.

---

[1] Jason W. Moore, Olcsó élelmiszer és klímaváltozás, avagy hogyan jutottunk az értéktöbblettől a negatív értékig a kapitalista világökológiában. Fordulat 2021/2, 29. szám (Élelmiszer-önrendelkezés), 9-67.