Hol találjuk meg saját identitásunkat?

Beszámoló és vélemény a pozsonyi Gandy Gallery standjáról az Art Market Budapesten

Az idei évben a roma művészetet állította középpontba az Art Market Budapest, amely kísérő eseményként rendezte meg Budapest-szerte a SHUKAR.T Nemzetközi Roma Művészeti Fesztivált. A látogatók szakmai, társművészeti és társasági események keretében ismerhetik meg a kortárs roma kulturális értékeket. 

Az október 18–22. között zajló művészeti vásáron a széles képzőművészeti palettát felmutató, hazai és nemzetközi galériák mellett megtekinthetjük az idei év tematikájához kapcsolódóan a Romani Design ruhakínálatát, az Einspach Fine Art & Photography közreműködésével létrejött, Horváth M. Judit és Stalter György fotókiállítását, a Szentadrássy István Roma Művészeti Galéria műtárgyait, valamint meghívás alapján a pozsonyi Gandy Gallery standját.

Átlapozva a 2011-ben alapított nemzetközi kortárs képzőművészeti vásár vonatkozó SHUKAR.T programfüzetét, valóban figyelemre méltó több előadás, kerekasztal-beszélgetés és esemény is, például a Lehet-e egyáltalán pozitív a diszkrimináció? A kortárs roma alkotóművészet helye, jelentősége és perspektívái a globális kulturális térben című. Valamint az október 19-én zajlott  MBH Bank Művészeti Alapítvány díjátadója is kiemelendő, amit követően egy korábbi pályázatra beküldött alkotások közül az alapítvány megvásárolja a díjazott kortárs roma alkotást a gyűjteményébe, a művészt pedig kiállítási lehetőséggel támogatják.

A Bálna Budapest felső emeletén berendezett vásáron a roma művészetet képviselő galériákat egy jól látható, közös blokkban járhatjuk végig. Az elrendezés szempontjából szerencsés, hogy a pozsonyi Gandy Gallery mellett a budapesti Godot főleg Bukta Imre képzőművész jelenlegi munkáiból válogató standja áll: egy rozsdás vaskapu csipkével, retro edényfedőkkel teletűzdelt látványa szürreálisan csempészi be a vidékiség tapasztalatát, az otthon megtalálásának nehézségeit a százezres és milliós tételű műtárgypiac white cube labirintusában. Pár standdal később szintén a vidékiség tematikájába illő kiállító művészt fedezhetünk fel a szlovákiai Dot Gallery falain, Ivana Šátekovát és munkáit, akinek hímzett faliképén és a keretben élre hajtott zsebkendőin szlovák népviseletbe bújtatott, jelenetekben ábrázolt figurái mutatják be a tradicionális világ sötétebb, ellenséges oldalát.

A roma kulturális értékek reprezentációja közül azonban egyértelműen a Gandy Gallery emelkedik ki – igazából zavarba is jöhetnénk a művek és a stand láttán, hiszen annyira nem a vásárlást ösztönző, a harsány vagy néhol látványshow elemeket használó self-branding szempontokat képviseli, mint a többi kiállító. A galéria önmeghatározása alapján kritikus szemlélettel teszi láthatóvá a vásár aktuális tematikáját; ezért nem a mainstreamebb, „hagyományos”^[1] kortárs roma képzőművészetet vonultatja fel kirakatbábuként, roma alkotók műtárgyain keresztül. A bemutatott munkák tágabb, társadalmi kontextusban vizsgálják a roma identitást, a roma családok szegregált élet- és lakókörülményeit, a mélyszegénység megélését a mindennapokban. A pár éve ismét fellendült trend követése helyett itt az érzékenyítés és az ártatlanul naiv, vagy humoros éllel való edukáció jelenik meg. 

A Gandy Gallery-ben nem mostanában kezdődött el a roma kultúra reprezentációja, de az évek során ők is túlléptek kezdeti pozíciójukon, amely a kiemelés által inkább a roma kultúra el- vagy leválasztásának képét nyújtotta.^[2] Ehelyett már annak demokratikus becsatornázása történik a közép- és kelet-európai kulturális örökségen belül. Az itt kiállított munkák is a galéria ezen, 2004-ben induló reprezentációs stratégiájának idővonalát tárják a látogató elé Pavlína Fichta Čierna Jarka in between (2004) című szociografikus portrévideójával, matali crasset Basketry workshop in Szendrőlád (2009) című  fotódokumentációjával, Oto Hudec és Daniela Krajčová nyári workshopjairól készült videójával és az MDF lapra kivágott forgatási jelenetek dokumentációjával (Projekt Karavan, 2013/2023), végül pedig Norbert Kuki Let Me Tell Ya’ll A Joke (2023) című videómunkájával.

Čierna videójában személyes történetek szemtanúi lehetünk: két gyerektestvér, David és Jarka mesélik el mindennapi, mélyszegénységben, mentális és szociális izolációban töltött életüket, kapcsolatukat a többi testvérükkel. A dokumentarista stílusú, a gyorsított és lassított felvételeket abszurdan váltó videó mégis azt célozza meg, hogy átadja a gyerekek színes, vizualitásban és érzékekben gazdag világképét.

Ezt követi a közösségi vesszőfonó workshopot ábrázoló fotódokumentáció, amelyet matali crasset El-Hassan Rózával együtt tartott a magyarországi Szendrőládon 2009-ben. A workshop a különféle szövési technikákra és az anyagok megtapasztalására fókuszált, amelyekből aztán a művész-designer többek között lámpákat készített. Ez a munka azonban esetlennek tűnik a stand többi alkotásához képest: mintha csupán a tematikába illő volta miatt szorítottak volna neki helyet. Erre erősített rá, hogy a képek kisméretűek, emiatt nehezen értelmezhetők voltak, a hozzájuk tartozó leírás pedig eléggé szűkre szabott volt.

Mindezért kárpótolja a látogatót Oto Hudec^[3] és Daniela Krajčová Projekt Karavan című projektjének dokumentációja. A páros 2013 óta minden nyáron bejárja Szlovákia különböző régióit, hogy túlnyomórészt roma közösségekből származó általános iskolás gyerekekkel együttműködve valósítsanak meg rövid animációs filmeket, miközben a roma közösségek életét térképezik fel a gyerekek szemszögén keresztül. Az elkészült kisfilmek ezeknek a közösségeknek a mindennapi életét mutatják be játékosan, vagy éppen a roma irodalom és mesék egy-egy történetét értelmezik színpadszerű díszletek között. Ezek az Art Market Budapesten kiállított miniatűr, kivágott képek a realista ábrázoláson túl néhol diorámás babaházra hasonlítanak, vagy éppen bábszínházat idéznek meg. A kedves gyerekjátékok mögött azonban olyan távoli jövőbe vagy a jelenre mutató vágyképek sejlenek fel, amelyek erős kétséget ébresztenek a befogadóban: a résztvevő gyerekek az eljátszáson túl valójában ritkán vagy soha nem tapasztalhatják meg ezeket.

Az utolsó munka tekinthető a stand provokatív koronaékszerének, amelyet a fiatal Norbert Kuki készített. Ebben a videómunkában a rapper kinézetű^[4] művész modellt ül saját magának, önmagáért és nekünk, nézőknek. Leplezetlenül őszinte vallomással tárulkozik ki nagyon is személyes, egzisztenciális kérdéseket és kételyeket boncolgató kérdések közepette, ugyanakkor a maga 7 perc 45 másodpercével provokatívan hívja ki voyager tekintetünket, amely egy tömérdek műalkotást felvonultató vásáron a négy másodperces figyelmi fókuszról nagyjából egyre csökken le, ha nem elég fancy és kíváncsiságot ébresztő az adott munka.

Holott a felütés nagyon is könnyed hangot üt meg. Narratív, groteszk novellaszerű elbeszélését egy viccel kezdi, hogy megágyazzon az utána következő, tanulságos csattanónak: „két roma vitatkozik azon, hogy ki a nagyobb roma”. A vicc most általános tapasztalatokat fogalmaz meg, hiszen ahogy a művész elmeséli, folyamatosan ezt éli meg, például ha fiatal romák európai nemzetközi találkozóján vesz részt, ahol művelt romák osztják meg tudásukat, beszélgetnek kulturális különbségekről és az őket összekötő azonosságokról. A bemutatkozások során azonban hasonló forgatókönyv játszódik le: az általános témák után annál a résznél, hogy kit milyen hátrány ért roma származása miatt, mindig egyre durvább sztorik hangzanak el, egymásra licitálva még akkor is, ha ezek nem velük történtek meg.

Majd Kuki ugrik a sztoriban, és egy „közeli felvételű” elbeszélésre vált: a találkozón az egyik tag hülyeségeket beszélt a délnyugat-szlovákiai romungrókról. Kiderült, hogy ő egy oláh, azonban valójában egyik fél sem találkozott még a másik közösség tagjával. Így hozza vissza a történetbe a videó elején elmesélt viccet, mikor a felelevenített beszélők a legalapvetőbb roma topikokban mérik össze magukat: az ételekben és receptekben. A videó tehát apró, sztereotípiákat (a romák elleni rendőri intézkedések) és általános nehézségeket (diploma utáni elhelyezkedés) behozó, személyes történeteken keresztül világít rá többek között a roma identitás szinte lehetetlen kialakítására és felvállalására.

Norbert Kuki továbbá olyan történeteket hoz be, amelyek a roma közösségen belüli diverzitásra és konfrontációkra, illetve azoknak a személyes kapcsolatokon belüli feloldására mutatnak rá. A művész azonban tovább szövi az identitás körüli konfliktuszónát: ha a konfliktusok egymás közti feloldódása megtörtént, következnek a többségi társadalom negatív előítéletei, a romák önmagukra irányuló megfelelési kényszerei, illetve a kultúrájukban mélyen gyökerező hagyományok. Kuki szerint a tudományos diskurzusban a romani studies is félrevezető, mivel az egyrészt nem a romákról, hanem a romákról való diskurzusról szól,^[5] illetve az idealizált oláh és romungró emberekről, tágabb értelemben az eszményített, „igazi romákról”, akik már nincsenek is, hiszen a romák kezdik elfelejteni a nyelvüket, kulturális gyökereiket. A videó elbeszélése szerint Norbert Kuki is találkozott olyan emberrel, aki ezeket az „igazi romákat” kereste Lengyelországban. A valódi kérdés tehát nem is az, hogy ki a nagyobb roma, hanem, hogy ki az igazi roma, és ezt ki határozza meg. Saját maguk, a romani studies, vagy a többségi társadalom? A művész szerint ez a legnagyobb vicc: ő nem roma, mert nem felel meg egy idealizált képnek, mert elfelejtett bizonyos kulturális gyökereket? Hogy ne lehetne roma, ezeken túl is?

Norbert Kuki videómunkája egy kollektív tanulságot ad útravalóul a gyanútlan látogatónak: hogyan képezheti meg az ember narratív identitását még akkor is, ha nehezített körülmények veszik körül? A kérdést szükséges kibontani: a narratív pszichológia bő harminc éve foglalkozik azzal, hogy az identitásunk nem eleve adott, hanem az is hat rá, ahogyan szubjektív keretrendszerben elmeséljük önmagunk történeteit. Természetesen ahogy változunk, úgy változnak az önmagunkról kialakított történetek is. A változásokat a korábbi történetünkbe való becsatolással, beleírással dolgozzuk fel, így lesz koherens én-képünk, de ami fontosabb, hogy jelentéssel bírónak tartjuk azt.^[6]

Jelenleg azonban a narratív identitás válságjeleit tapasztaljuk: nem tudjuk elmesélni saját történetünket, mivel nem látjuk elég értékesnek azt. Hiszen minek lehet tartós értéke az automatizált, felgyorsult világunkban, ahol alig vagyunk képesek fenntartani a figyelmünket és belemerülni bármibe is? Éppen ezért radikálisan provokatív Norbert Kuki jelenlegi videója. A művész nem szép és gyorsan fogyasztható műveket hoz létre, még egy vásáron sem ilyen jellegű munkával szerepel. Helyette arcával vállalja az önreprezentációval járó felelősséget, mint ahogy az a videó zárómondataként is elhangzik: „But if I stop talking, who will understand us.”

Fotók: a Gandy Gallery jóvoltából

---

^[1] Tömör áttekintést lásd itt.

^[2] Junghaus Tímea művészettörténész, kurátor és aktivista, a 2007-es Velencei Biennálé Roma Pavilonjának főszervezője nyilatkozta a 2010-es, New Yorkban rendezett Shukar! című, roma festőnőket bemutató kiállításról.

^[3] A magyar közönség már korábban is találkozott Oto Hudeccel, többek között a Ludwig Múzeum 2020/2021-es SLOW LIFE. Radical Practices of the Everyday című kiállításának egyik művésze volt.

^[4] Külön kiemelendő, hiszen a kortárs képzőművészeti színtér különböző regisztereiben ez a stílus szinte hiányzik, és továbbra is túlsúlyban van a hierarchizált, privilégiumokkal bíró fehér, középosztálybeli réteg ízlésvilága.

^[5] Beck Zoli, a 30Y frontemberének, valamint a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Romológia és Nevelésszociológia Tanszékének adjunktusának kritikai önreflexiója a MANK Ilyet én is tudok?! podcastjének adásában. 

^[6] Áttekintéshez lásd itt.