Köd előtte, köd utána

Lesznai Anna-kiállítás a kassai Kelet-Szlovákiai Galériában

Lesznai Anna a 20. század sokoldalú alkotója volt, aki a képző- és iparművészet, az irodalom (a költészet és a nagyepika), a művészetfilozófia, és általában a filozófia területén is kipróbálta magát, alakját és munkásságát sokszor mégis a korszak jelentős férfi gondolkodóihoz és alkotóihoz, férjéhez, Jászi Oszkárhoz, barátaihoz, Balázs Bélához és Fülep Lajoshoz, vagy épp beszélgetőtársához, Lukács Györgyhöz fűződő viszonyán keresztül közelítik meg.

Az 1912-1945 között írt naplójegyzeteit és Török Petra értékes lábjegyzetekkel ellátott tanulmányait tartalmazó vaskos Lesznai-könyv (Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből, Hatvany Lajos Múzeum / Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2010) hátsó borítóján is egyetlen mondat foglalja össze Lesznai munkásságát, a többi szöveg a korszak jeles személyiségeinek róla alkotott – jellemzően rajongó – véleményét listázza.

Ady Endre és Kodály Zoltán is lelkesedett Lesznaiért, ez 2010-ben még fontos szerepet játszhatott abban, hogy a közönség is felfigyeljen rá, azonban 2023-ban már rendelkezésünkre áll számos olyan, a művésszel és munkásságával kapcsolatos tudás, ami saját jogán is érdekessé tenné őt. Bár a kassai Kelet-szlovákiai Galériában nyílt kiállítás minden bizonnyal más céllal született, mégis nehéz félretenni az elvárásainkat, mert egy olyan alkotóról van szó, aki nem foglalhatta el az őt megillető helyet a kánonban.

A Szlovákiában megvalósított monografikus tárlat nem a Lesznairól való tudás elmélyítését és árnyalását vállalta magára, sokkal inkább a művész bemutatását. A kurátori szöveg „feledésbe merült”, sőt „sematikusan magyarázott” alkotóként hivatkozik Lesznaira, a kiállítás azonban elszalasztott számos olyan lehetőséget, amely a valóban összetett életmű által sokat taníthatott volna a kelet-szlovákiai régió komplexitásáról, az ott élők összefonódó történelméről, a társadalmi osztályok kapcsolódásairól és elszigeteltségéről (elsősorban a múltban, ám a jelenre is hatást gyakorolva). Bár a kiállítás bevezető szövege reménykeltő módon „nemzeti korlátokon átívelő módszertanról” beszélt,[1] a témaválasztáson túl (azaz, hogy magyar anyanyelvű művésznek készült monografikus kiállítása egy szlovák intézményben) ez a módszertani döntés sajnos kevéssé érződött.

Lesznai Anna élete jelentős részében a Kassától hatvan kilométerre található Alsókörtvélyesen (Nižný Hrušov) élt, a körtvélyesi családi kastély, annak kertje, és a környékbeli, elsősorban szlovák anyanyelvű paraszti társadalom fontos inspirációs forrásul szolgáltak a munkájához. Lesznai maga is szerette volna megtanulni a szlovák nyelvet, ez azonban végül terv maradt csupán. Ehhez képest a kiállításon alig jelenik meg Körtvélyes, és a tárlat nem foglalkozik a művész és a környezete közötti kapcsolat elemzésével sem, ami pedig a legtöbbet nyújthatta volna a szlovákiai kiállítási környezetben. 

A kiállítás rövid felvázolása után azokat a témákat és szempontokat elemzem majd, melyek hiánya a leginkább tanulságos lehet. Az ismertetett témák és szempontok megmutatják, hogyan közelíthetünk meg egy nyelvi, etnikai, és osztályhatárok között elhelyezkedő életművet anélkül, hogy érzéketlenek maradnánk a különböző regiszterek sajátos értelmezési hálóira.

A kiállítás egyetlen hosszú teremből állt, a végén egy „félszobával”. A megvalósítás korszerű és igényes, az arculatért és a terem berendezésért felelős múzeumi munkatársak kiváló munkát végeztek. Azonban a festmények, rajzok, hímzések, vázlatrajzok, és a néhány fotóreprodukció elhelyezése mintha kizárólag az esztétikus térrendezés elveit követte volna, és nem tematikai sorvezetőként szolgált, aminek lényege inkább a tudásátadás lehetett volna. Olykor témájukban azonos képek kerültek egymástól távol, illetve tematikailag egymástól távol álló művek kerültek egymás mellé. 

A terem bejáratánál alsókörtvélyesi jeleneteket ábrázoló, nem túl komplex akvarell-vázlatokat láthattunk. Ezeken a képeken Lesznai búcsújárásokat, egyházi körmeneteket, falusi temetéseket, és környékbeli vásárokat skiccelt fel. A körtvélyesi falusi társadalmat megörökítő homályos fotók reprodukciói izgalmas párhuzamot mutattak volna ezekkel a vázlatokkal, azonban ezek sajnálatosan a terem végi félszobában, az absztrahált-ornamentikus hímzéstervek mellett kaptak helyet. Az akvarell-vázlatokkal szemben stilizáltabb falusi jeleneteket ábrázoló festményekből láthattunk néhányat, köztük a sokszor hivatkozott Szlovák Lourdes címűt. Ezek a képek közösen szerepeltek a technikailag hasonlóképpen, akvarellel készült meseképekkel. A paraszti társadalmat a realitástól távol álló, idillikus, irracionális világként reprezentáló képek meseszerűsége rokonságot mutat a konkrét meseillusztrációkkal.

A kiállítótér falain két hosszabb kurátori szöveg volt olvasható, az egyes képek mellett azonban nem találtunk kontextualizáló feliratokat (leszámítva a címekre, évszámokra, és a festményeknek otthont adó intézményekre és magánszemélyekre való hivatkozásokat). Ezeket mindössze öt QR-kód pótolta, azonban okostelefon vagy a beolvasáshoz szükséges tudás nélkül ezek a tartalmak elzárva maradtak a kiállításlátogató elől.

A kiállításon láthatóak voltak további falusi jeleneteket ábrázoló akvarellek, elnagyolt stílusban, szinte ügyetlenül megfestve, illetve négy különálló kép, amelyeken már a művész saját társadalmi közege jelenik meg: felsőközéposztály-beliséget tükröző enteriőrben felső középosztálybeli nők beszélgetnek, lazítanak, dohányoznak. Még néhány állati ornamentikájú akvarell, a kortársak és a barátok, illetve a későbbi élettárs, Gergely Tibor festménye a körtvélyesi kert egy részletéről, a félszobában pedig hímzéstervek, egy hímzett falikárpit és néhány fotóreprodukció. Nehéz megmondani, hogy mi volt a probléma a művek szelekciójával és elrendezésével, mert az igazi probléma épp a hiányban testesült meg.

Művészettörténeti szempontból Lesznai Anna nem tartozik a jelentős képzőművészek közé, ez a képeit látva egyértelművé válik. Az előismeretekkel nem rendelkező látogató talán csodálkozhatott is, hogy mi okból kapott önálló kiállítást Kassa egyik legjelentősebb képzőművészeti kiállítóterében. A képekből ugyanis nem világlik ki egy stílusát kereső, majd megtaláló művész karaktere, hangja, eredetisége. A képek többsége vázlatnak, egy tanulási folyamat első lépéseinek, próbálkozásnak, háttérmunkának tűnik. Mindez abból ered, hogy Lesznai karaktere valójában az írásaiból fejthető fel, ezért is olyan fontos a Török Petra által szerkesztett, kommentált és közreadott napló. 

A képek leginkább Török tanulmányaival, valamint a naplókkal, és főképp Lesznai több mint 1300 oldalas regényével, a Kezdetben volt a kerttel (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1966) összeolvasva nyújthatnak teljes képet, hiszen így az alkotások a művész gondolatainak illusztrációjává válnak. Lesznai ugyanis nem festőként igazán érdekes, hanem mint gondolkodó, író és jelenség: széles érdeklődési köre és a 19-20. század égető kérdéseire adott sajátos válaszai, kiolthatatlannak tűnő kíváncsisága, a saját korában hagyományosnak nem nevezhető női életútja, a mesével és az ornamentikával kapcsolatos művészetfilozófiai fejtegetései, korának filozófiájával kapcsolatos gondolatai, a paraszti társadalom iránt érzett vonzalmának felfejthető, vagy épp árnyékban maradó motivációi. 

Az alábbiakban sorra veszem azokat a témákat, amelyek kifejtésével, vagy legalább felvillantásával sokkal többet tehetett volna a kiállítás azért, hogy Lesznai Anna 2023-ban is értelmezhetővé, esetleg egy friss szem számára is érdekessé váljon.

A földbirtokos családban élő zsidó lány és a környékbeli paraszti társadalom

A kiállítás képeinek jelentős részét Lesznai Anna vidékélet-reprezentációi teszik ki; a hímzésterveire és az általa tervezett ornamentikára saját bevallása szerint a népművészet volt a legnagyobb hatással, és regényének is fontos szereplői a paraszti sorban élő emberek. Művészi munkásságának bemutatásakor megkerülhetetlen a kérdés, hogy mit mutat Lesznai ezirányú érdeklődése, hogyan lehet olvasni ezeket a képeket, hímzéseket, szövegeket. Lesznai parasztképe nem a korára (is) jellemző szociografikus érdeklődésből fakadt, azaz abból a szándékból, hogy a modernizáció és urbanizáció miatt a földtől, természetből, hagyományból kiszakadt mozgalmak újrakapcsolódjanak a vidéki világokkal (esetleg a nemzeti identitás „esszenciáját” keressék benne, ami e mozgalmak szerint „érintetlenül” megőrződött). 

Lesznai esztétikai minőségeket keresett a falusi társadalomban, tekintetét a Másik, az egzotikum keresése vezette. Az alsókörtvélyesi kastély kerítésén belül ott volt a híresen rendezett kert, a környék flórájához képest valóban egzotikus növényekkel, azonban az igazi másság Lesznai számára a magas kerítésen kívül helyezkedett el: egy másik társadalom, más ruhák, más szokások, más napi rutinok, más nyelv és más vallás, és ami talán a legjobban érdekelhette, egy másfajta időérzékelés. „Mellig középkorban térdepelnek a tót parasztlányok” – idéz Török Petra Lesznai naplójából.[2]

Török elemzése szerint Lesznai ilyesfajta parasztitársadalom-szemlélete a Tanácsköztársaság bukása után, a bécsi emigráció idején még inkább felerősödött. Alsókörtvélyes elhagyása, a politikai-társadalmi változások, a szeme előtt átalakuló világ a megörökítés, az archiválás vágyát hívták elő belőle. Miközben ő maga sosem élt paraszti életet, annak minden változását aggódva figyelte: lappangó műként, fotóreprodukcióban maradt fenn a képe, amelyen megörökítette az első alsókörtvélyesi buszt.[3] Lesznai jól tudta, hogy a mobilitás rendszerszintű megkönnyítése látványosan mossa majd el a falu és a város közötti határokat. 

Szintén Török Petra tanulmányaiból tudjuk, hogy Lesznai volt férje, Jászi Oszkár éles kritikával illette felesége vidéki életet idealizáló szemléletét, aki mindeközben anyaként saját gyermekeit óvta attól, hogy a falusi társadalommal érintkezzenek. Jászi nem szerette a körtvélyesi, arisztokratikus életmódra hajazó életvitelt sem, amitől aggódva féltette fiait. 

Lesznai néhány képén a falusi világ, túl a másság felfedezésének izgalmán, a filozófiai tartalom ábrázolásának eszközeként is funkcionált. A kiállításon két ilyen képe is szerepelt, a Szlovák Lourdes és a Falusi táncmulatság. Mindkét kép ornamensszerűen, plaszticitás nélkül ábrázolja a valóságot. Az egyiken a táncoló parasztok és a körülöttük elhelyezkedő állatok ismétlődő motívumként jelennek meg, a Lourdes-kép sok-sok parányi szereplője pedig mind egyenrangúnak, egyformán fontosnak tűnik. Lesznai “brueghelezésnek” nevezte ezt a technikát, és így írt Brueghel képei kapcsán: „Minden ábrázolt lény egyenértékűen mágikusan ragyog és él, az ember és a fa és a kő és a tál egyformán, egy fokban egyének és nem egyének”.[4]

A paraszti társadalom életét ábrázoló képeit a másság keresésének motivációja, és az ornamentikus elemek egyenrangúságának vallósfilozófiai vonatkozása nélküli bemutatni Szlovákiában nem szerencsés kurátori döntés. Ezek nélkül ugyanis az alkotó és művei is a szlovákiai modern festészetre jellemző vidékábrázolások közé sorolódhatnak, amelyek azonban teljesen más szándékkal, jellemzően a nemzetépítés szándékával készültek. Ezekhez a művekhez és értelmezésükhöz rövid bevezetőt nyújt a 2023 márciusában átadott Szlovák Nemzeti Galéria Modern című kiállítása.

A feminista nézőpont hiánya

A kiállításon megjelenik néhány meseillusztráció is, köztük kiadatlanok, illetve a Mese a bútorokról és a kis fiúról (Kner Izidor, Gyoma, 1918) című történet egy-egy lapja. A QR-kódról beolvasható kísérőszövegből megtudhatjuk, hogy Lesznait elméleti szempontból is érdekelte a meseírás, a Török-tanulmányokból pedig tudjuk, hogy a társasági életében a mesemondás és a meséről való gondolkodás a baráti együttlétek egyik központi témája volt. Kortársai közül többen is írtak meséket, többek között Balázs Béla, Kaffka Margit, Sinkó Ervin és Lukács György is.[5]

Mindezek ismerete nélkül a kiállításlátogató könnyen besorolhatja Lesznait a mesékbe és gyerekkönyv-illusztrációkba, a művészetcsinálásból a mindennapi élet kompromisszumaiba menekülő nő sztereotípiájába. Lesznait valójában nagyon is foglalkoztatta az anyaság és az intellektuális, művészi munka közti feszültség, ez tisztán kiolvasható a naplóiból és életútjából is. Török Petra szerint annak ellenére, hogy bár gyerekeknek (is) írt mesékkel, és gyerekköny-illusztrációkkal foglalkozott, a naplóiban ritkán említi saját gyermekeit. Lesznai gyakori távollétei során édesanyja, Hatvany-Deutsch Hermina nyújtott stabil hátteret két fiának, Jászi Györgynek és Jászi Andrásnak.

A feminista megközelítés azonban nemcsak a meseillusztrációk kontextualizálásánál lett volna célszerű, hanem a teljes életmű megközelítése során is. Lesznai számos képe vázlatszerű, még a leginkább befejezett képek bizonyos részei is befejezetlennek tűnnek (lásd a Szlovák Lourdes című kép égboltját). Iparművészeti munkásságára inkább a tervezői, mint az alkotói tevékenység volt jellemző, hiszen elsősorban hímzésterveket készített, melyeken instrukciókat helyezett el, majd manufakturális jelleggel körülbelül hatvan nőnek nyújtott téli idénymunkát, amelynek során megvalósították a terveit.[6] 

A hímzéstervek lapszéleire azonban nem csupán színekre vonatkozó iránymutatásokat írt, de bevásárlólistákat is – ebből arra következtethetünk, hogy bár Lesznai számára talán a „saját szoba” és alkotói tér is elérhetőbb volt, mint más társadalmi osztályokba született kortársainak, de alkotói pályájára minden bizonnyal hatással volt, hogy nőként élt, és sosem tudta teljes életét a hivatásának szentelni. Erre utalhatnak a befejezetlenséget, vázlatszerűséget sugalló művek, és az alkotások helyett létrehozott tervrajzok. 

Ahogy Török Petra írja, Lesznai egész életében az idővel harcolt, és a végén úgy érezte, hogy ezt a harcot elveszítette. Életműve tele van félbemaradt művekkel, és sosem teljesített tervekkel. Egyetlen regénye, a Kezdetben volt a kert 1966-ban, halála évében jelent meg magyarul. A monumentális regényt a kiadó nem volt hajlandó teljes egészében megjelentetni, Lesznai így kénytelen volt számos részt kihúzni. Feltételezhető, hogy a regény más minőségben került volna az olvasók elé, ha a szerzőnek több ideje marad a szerkesztésre.

A történelmi idő hiánya

A kiállítás legnagyobb hiányosságát azonban a történelmi-társadalmi kontextus figyelmen kívül hagyása jelentette. Lesznai alakja és életműve mintha egy történelemtől független, művészekkel és művészeti csoportokkal teletűzdelt, valóságtól elválasztott időben és térben lebegne. Az életére nagy hatást gyakorló történelmi események alig, vagy elmaszatolva jelentek csak meg. A bécsi emigráció okát a kurátori szöveg a „kedvezőtlen politikai helyzettel” indokolja. Nem említi, hogy Lesznai jelentős szerepet vállalt a Tanácsköztársaságban (a Tanácsköztársaság egyszer sem merül fel a kiállításon), és annak bukása után volt kénytelen emigrálni. De alig jelennek meg a háborúk, Trianon, vagy a vészkorszak, amelyek mind hatással voltak az 1885 és 1966 között élt művészre, aki ráadásul olyan helyen töltötte élete jelentős részét, amely 1920 után már Csehszlovákiához tartozott.

Ahol konkrét művészettörténeti utalásokkal lehetett találkozni, ott sajnos nem a kontextualizálás, inkább a mitizálás szerepét töltötték be. Olyan nevek és intézmények említése, amelyek a látogatók egy részének jelentenek valamit, valóban segíthetik az életmű betájolását, azonban a finom részletek megmutatása nélkül elnagyolják Lesznai karakterét, és akaratlanul is egy téves mítoszt építenek köré. 

A művészettörténeti kontextust bemutatni kívánó kurátori szöveg azzal indít, hogy Lesznai Anna kiállított a Nyolcak nevű művészcsoporttal, majd felsorolja a csoportosulás ismertebb neveit.  Ugyanakkor azt is tisztázza, hogy Lesznai nem volt a csoport tagjai, és egyetlen kiállítás erejéig – baráti meghívásra – állította ki hímzésterveit. A szöveg ezek után elsősorban a Nyolcakról értekezik, megemlítve, hogy tagjai Párizsban tanultak, és a nagybányai naturalizmustól fokozatosan fordultak a modern festészet irányába. Egyetlen mondat erejéig említi a szlovákiai modern festészetet és a kassai modernizmust, azonban nem elemzi, hogy ezek milyen művészettörténeti-személyi párhuzamokat jelentettek Lesznai életművével. A szöveg azzal zárul, hogy megállapítja, Lesznai munkássága „nehezen besorolható”, és egy „tágabb művészettörténeti kontextusban kell értékelni, fellazítva a művészettörténet kanonikus narratíváját”. Mindez egyáltalán nem segítette a kiállításlátogató eligazodását: felmerültek nevek és intézmények, akikel és amelyekkel az intenzív szociális életet élő művész kapcsolatba is került, de hogy mi a valódi kapcsolat köztük és az ő munkássága között, nem derült ki.

A Nyelvi és kulturális keretek relevanciája

Fontos kérdés, hogy egy szlovák anyanyelvű látogatónak mond-e valamit a Nyolcak, a nagybányai festészet, és a többi magyar név. Egy ilyen kiállítás lehetőséget teremtene arra, hogy ezeket a neveket és intézményeket bemutassuk, és feloldjuk azt a tipikus helyzetet, hogy hiába élnek a magyarok és szlovákok régóta szoros szomszédságban, a kulturális regisztereik között mégis ritka az átjárás. 

A kiállított hímzéstervek között szerepelt egy Ady-párna című, szintén mindenféle magyarázat nélkül. A magyar irodalomtörténetben járatlan látogató nem tudhatja, hogy ki volt Ady; de ebben az esetben a magyar nyelvű látogatók is megérdemelték volna azt a kontextualizációs munkát, amely elmagyarázza, hogy Lesznai Anna tervezte Ady Endre A magunk szerelme (Nyugat, Budapest, 1913) és a Ki látott engem? (Nyugat, Budapest, 1914) című köteteinek borítóját, melyek központi motívumait egy párnába is belehímezte. 

A hímzéstervek szomszédságában elhelyezett fotóreprodukciók is követték a szótlanság módszertanát. A körtvélyesi jeleneteket ábrázoló fotók még csak-csak érthetőek voltak, azonban azok a fényképek, amelyeken Lesznai mások társaságában látható, már messze nem voltak azok. A hozzájuk csatolt leírás annyit közölt, hogy reprodukciók sorát látjuk a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményéből. Mi derül ki ezekből? Hogy Lesznainak voltak barátai? De kik voltak ők, és milyen hatással voltak az életére, alkotómunkájára?

Ezen a szemüvegen keresztül nézve szomorú, ugyanakkor rendkívül szemléletes, hogy a kiállítás címének – Köd előttem, köd utánam – magyarázata a kurátori szöveg egyetlen pontján sem merült fel. A látogató nem tudta meg, hogy ez Lesznai saját válogatású, posztumusz verseskötetének (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1967) címe, amely egyébként az 1938-as Napló című versének egyik sorából ered. A címválasztás tökéletesen kifejezi, amit a látogató a kiállítás megtekintése után érezhetett: az életmű homályban maradt. Miközben maga a Napló szinte próféciaként említi, hogy szerzőjének története nem lesz megírva. Ami pedig még izgalmasabb, hogy a vers felvillantja azokat a történelmi-társadalmi meghatározottságokat is, amelyek miatt egy szlovák-magyar környezetben megvalósult Lesznai-kiállítás igazán sokat nyújthatott volna:

„Köd alattam, köd felettem, / rég volt, hogy világra jöttem. […] / Azt, mi közben történt velem, / nem írja meg történelem. / Köd mögöttem, köd előttem… / Száz batyuból szedelődtem, / szász lány tején nevelődtem, / zsidó vérrel magyar lettem, / tótok közé keveredtem, / földjükön leheveredtem. / […] Sejtlit viselt a szépanyám, / díszmagyart az édesapám, […] / Azt a csóvát, aki voltam, / tarlótűzre pazaroltam. / Görbe sorsom mégse bánom, / köd előttem, köd utánam.”

A kiállítás kialakításának módszertani hibái felvetik a művészettörténet-írás felelősségét. Bár általában arról esik szó, hogy a művészettörténetek írását mennyire lekorlátozzák a nemzeti művészettörténeti narratívák, amelyek sok esetben vakok maradnak a művészet történetének nemzeti határokon átívelő hálózataira, áramlataira, egy ilyen kiállítás mégis azt a gondolatot hívja elő, hogy egy nyelv által is meghatározott életmű reprezentációja során elengedhetetlen, hogy olyan kutató-kurátor nyúljon a témához, aki érti az adott művész nyelvét, és ismeri azokat a kulturális kódokat, amelyek az életműhöz kapcsolódnak. Mindezek nélkül egy monografikus kiállítás csak képek és nevek halmaza, amelyek jelentése és jelentősége is homályban marad.

Ugyanakkor a teljes képhez hozzátartozik, hogy nemcsak a magyar, de a szlovák kulturális kontextus és lokalitás is kimaradt a kiállításból. A Kassa vonzáskörzetében található Alsókörtvélyes és annak egykori lakossága megjelenik a művész legtöbb, a kiállításon szereplő képén, azonban a faluban, alulról szerveződve 2016-ban létrehozott Lesznai Anna Múzeumot a kiállítás sehol sem említi. Sem az életmű szempontjából meghatározó kastélyt, amelyben egy ideig a helyi óvoda működött, és ami jelenleg üresen áll, állapota pedig egyre romlik. A lokális vonatkozás említése beágyazta volna Lesznai alakját a szlovákiai jelenbe, és nem utolsó sorban rávilágíthatott volna a helyiek azon szándékára, hogy egy kis múzeum által, önerőből igyekeznek megtartani Lesznai helyi emlékezetét.

A Kelet-szlovákiai Galériában megvalósított Lesznai-kiállítás nem olyan léptékben jött létre, amely lehetővé tette volna egy igazán árnyalt életmű bemutatását. Az egyetlen termet lefedő tárlat túl sokat semmiképp sem vállalhatott; viszont azt a keveset, amit mégis, sokkal tisztábban, kevésbé ködösen is megmutathatta volna.

A szöveget szerkesztette: Rostás Eni

Fotók: a Kelet-szlovákiai Galéria jóvoltából

Lesznai Anna: Köd előttem, köd utánam (Hmla pred mnou, hmla za mnou; kurátor: Štefánia Ďuricová), Kelet-szlovákiai Galéria, Kassa, 2023. 06. 22. – 2023. 09. 10

---

[1] Idézet a bevezető kurátori falszövegből: “A Kelet-szlovákiai Galériában egy nemzeti korlátokon is túlmutató módszertan alapján közelítjük meg a művészeti kutatást és a kurátori munkát. Azt a gondolatot tettük magunkévá, hogy a művészet, az alkotók és a művészettörténet a származási ország határain túl is kötődnek egymáshoz, és a művészet történetét nem a központok és perifériák rangsorának prizmáján át szemléljük.”

[2] Török Petra szerk. Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből, 2010, Budapest – Hatvan: Petőfi Irodalmi Múzeum – Hatvany Lajos Múzeum, (25.)

[3] A festmény reprodukciója megtalálható a Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből című kötet 467. oldalán.

[4] Uo. 33.

[5] Uo. 34.

[6] Balázs Béla korholta is őt emiatt az üzleti hozzáállás miatt, amit szembeállított a művészeti szándékkal és alkotással. Balázs naplójának ezen részeire Török tanulmánya hívja fel a figyelmet: „Az utolsó párizsi napokban ott volt Máli. Nagy üzleti tevékenységben. Nem tetszik nekem, hogy csak ez a gondja. Hogy hogy akarja továbbfejleszteni a hímzőstílusát, arról sohasem beszélt”. (Uo. 20.)