Kurátori horizontok: kortárs kiállítási gyakorlatok és paradigmák

Beszámoló a Pozsonyi Képzőművészeti Főiskola konferenciájáról

A Pozsonyi Képzőművészeti Főiskola (PKF) és annak Művészetelméleti és Művészettörténeti Tanszéke 2023. november 29-30. között kétnapos konferenciát szervezett Kortárs gondolkodás a kiállításokról és a kurátori munkáról (Súčasné myslenie o výstavách a kurátorstve) címmel. Az ambiciózus esemény számos kérdést felvetett, ami a kurátori gyakorlatokhoz és a kiállításokhoz kötődik: például, hogy milyen potenciállal rendelkeznek a kiállítások és intézményeik a művészettörténeti kánon hierarchiájához képest, vagy hogy hol vannak a művészeti kutatás és a kurátori munka kapcsolódási pontjai.

A szervezők igyekeztek körülhatárolni a kurátori szakma helyét nem csak a képzőművészet berkein belül, de az egész társadalomban is. Így az előadások számos területet, megközelítést érintettek; volt szó az archiválás jelentőségéről és lehetőségeiről, a webhelyes kurálásról, különböző típusú gyűjtemények feldolgozásáról, az off-space szcénáról, de a feminizmusról is.

A szervezők a programot úgy próbálták felosztani, hogy homogén blokkok születhessenek, és dramaturgialiag bizonyos támpontok szerint folyjanak az egyes kerekasztal-beszélgetések, mégis érződött, hogy túl sok az eltérő téma, amelyeket nehéz ennyi idő alatt körüljárni. Néhol érezhető volt, hogy az adott előadás nagyobb teret igényelne, de összességében a konferencia címe jól lefedte az esemény célját: a résztvevők/előadók elsősorban nem megoldásokat kerestek, hanem együtt gondolkodtak, és a saját gyakorlati kihívásaikat, tapasztalataikat osztották meg egymással. Ennek fényében ez a szöveg is inkább a szerző elmélkedése lesz a kortárs kurátori munkáról.

Monika Szűcsová (Zenetudományi Tanszék, Művészeti Kar, Masaryk Egyetem, Brno; Új Médiaművészeti Központ – Vašulka Kitchen Brno) a webes kiállítási formákról adott elő. Hangsúlyos megállapítása volt, hogy a kurátori gyakorlatok nem maradhatnak ki a digitális térből sem. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a digitális teret elegendő katalógusként használni; vele is ugyanúgy lehet (és kell is) játszani és dolgozni, mint a fizikai kiállítóterekkel. Az ilyenfajta kurátori megközelítésre és a digitális kiállításokra való igény akkor vált egyértelművé, amikor a pandémia okozta lezárások/bezárások miatt számos galériának alternatív működési megoldást kellett találnia. A Pragovka Galéria például 2020-ban online is körbejárhatóvá tette az Everlasting című tárlatát, streamelte a megnyitót, majd a galéria nagy ablakait kihasználva, a belteret megvilágítva a kiállítás 0/24-ben is „látogatható“ volt. Bár ahogy azt a közönség egyik tagja felvetette, kérdéses, mennyire lenne fenntartható egy ilyen hibrid működés, ha egy intézmény hosszútávon szeretné alkalmazni ezeket a módszereket. 

Szűcsová olyan, a webet leíró fogalmakat emelt be, mint az instabilitás, modernitás, (formai és kontextusbeli) variálhatóság, függés az állandó online jelenléttől; valamint kiemelte, hogy amint a fizikai, úgy a digitális tér is számos interpretációs lehetőséget rejt magában attól függően, hogy a nézőnek milyen a kapcsolata a digitalizációval vagy milyen felbontásban elérhető számára az adott kiállítás, műalkotás.

Egy további fontos fogalom volt a network of care (gondoskodási hálózat) vagy a networked co-curating (hálózatos közös kurátori munka). Előbbire a brnoi TIC galéria kurátorai épp a pandémia alatt találtak megfelelő módszert, mégpedig, hogy a kiállítási projektekre szánt forrásokat arra fordították, hogy olyan művészeknek teremtettek online kiállítási lehetőséget, akik az akkori egészségügyi helyzet miatt nem tudtak valós térben kiállítani. Ebből született a Black Box nevű projekt, amely munkára ösztönözte a képzőművészeket, és azt az üzenetet közvetítette, hogy a társadalomnak szüksége van a munkásságukra, és arra, hogy megosszák saját érzéseiket, benyomásaikat. A projekt nem sokkal később az online kiállítás lehetőségeit kezdte vizsgálni, és digitális archívumként ma is elérhető. A kezdeményezésből, és az abból kifutó párbeszédekből egy online publikáció is született Black Box Book néven.

Marika Kupková, aki az imént említett TIC Galéria vezetője, és a fenti publikáció létrehozásában is részt vett, a konferencián a Café Utopia kurátori kollektíva (Katarína Hládeková, Marika Kupková, Markéta Žáčková) képviseletében adott elő a kurátori munkában megjelenő self-staging, vagyis önreprezentáció jelenségéről. A kurátori munkát leggyakrabban háttérszakmaként emlegetik, hiszen egy kiállítás legtöbb esetben nem a kurátor személyéről, hanem az általa kiállított művész(ek)ről szól. Kupková azonban kiemelte, hogy egy kiállításmegnyitónak elvárt része a kurátori „performance“: kilépni a közönség elé, bemutatni a tárlat összefüggéseit, és annak keretét. Mindezektől többet vár a néző, mint amit önmagában a kurátori szöveg adhat. 

Magam is voltam már olyan megnyitón, ahol a kurátorok elutasították, hogy „megnyissák“ a kiállítást, mondván, hogy az nem igényel bővebb kommentárt, és a közönség valóban nem volt elégedett. Kupková szerint ez nem csak azért van, mert a látogató a művészről vagy az alkotásokról többet akar megtudni, de magát a kurátort is meg akarja ismerni, a kurátori szöveg mellett a megnyitóbeszédet is a kulturális rituálé részének tekinti. 

Az előadás azt az ellentmondást járta körül, hogy milyen különbségek rejlenek a szerzői kurátori munka és az önmegjelenítő kurátori gyakorlat között, illetve ezek hogyan segíthetik, esetleg akadályozzák a kiállítás olvashatóságát, az alkotások befogadását. Kupková az self-staging jelenségét úgy értelmezte, mint lehetőséget a kurátori értelmezés számára, amely azonban alázattal közelít a műtárgyak felé, azokat nem csak kiszolgálva, de velük együtt dolgozva teremti meg a kiállítást. Ehhez nyújthat segítséget a kollektív munka, ami inspirál, motivál, ha kell felülvizsgál, és megteremti a fent említett gondolati hálót is.

A kurátor kulcsfiguraként való értelmezése Silvia L. Čúzyová (Művészetelméleti és Művészettörténeti Tanszék, PKF) előadásában is feltűnt, aki a Dům umění České Budějovice intézményét hozta fel példaként, amely az elmúlt huszonöt évben Michal Škoda képzőművész dramaturgiai vezetése alatt regionális galériából a kortárs művészet és építészet egyik legfontosabb csehországi bemutatóközpontjává vált. Škoda az intézmény vezető kurátora és egyben fő menedzsere is, így felmerült a kérdés, milyen negatívumai és pozitívumai lehetnek annak, ha egy intézmény élén évtizedeken keresztül ugyanaz az ember áll, és ezt a hatalmi status quot meddig érdemes fenntartani. Bár ebben az esetben egyértelmű, hogy a galéria Škoda víziója mentén egyre sikeresebben működik nem csak a csehországi, de a nemzetközi viszonylatban is, mégis kérdés marad, hogy mikor érkezik el az a pont, amikor váltani kell?  

Viktória Pardovičová (kurátor, a Postpost Galéria vezetője) is felvetette a váltás lehetőségét egy teljesen más kontextusban, az off-space terek üzemeltetése és fenntartása kapcsán, amelyek elsősorban Brnoban terjedtek el az elmúlt években. Ezek az élő és dinamikusan alakuló művészeti organizmusok – ahogyan Pardovičová jellemezte –, gyakran alábecsült diákprojektekként vannak kezelve, amelyek a kőintézményekkel szemben határozzák meg magukat. Utóbbi igaz is, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudnának együtt dolgozni a különböző típusú intézményekkel. 

Mivel az off-space tereket, galériákat szinte minden esetben pályázatokból tartják fenn azok kezdeményezői, így a kitettség és a bizonytalanság természetes velejárói ezeknek a projekteknek. Ami kezdetben serkentően hathat, később a leggyakoribb oka annak, hogy miért szűnnek meg ezek a terek – annak ellenére, hogy időközben a kortárs képzőművészet prezentációjának meghatározó résztvevőivé váltak. Pardovičová továbbá kiemelte, hogy a helyspecifikus, gyakran rendhagyó, sok esetben ún. vitringalériaként (azaz egy utcai kirakatot kiállítótérként használó galériaként) működő intézmények épp a szokatlan formai felépítésüknek köszönhetően kívánnak meg olyan új kurátori gyakorlatokat, amelyek egy white cube galéria esetében már nem merülnének fel, lévén, hogy a kurátorok ezekben a terekben inkább nyúlnak a konvencionális kiállítási módokhoz.

Ján Kralovič (Művészetelméleti és Művészettörténeti Tanszék, PKF) hasonló gondolatmenetet követett az előadásában, bár ő épp a „megszokottabb“ terek kapcsán emelte be témaként a „kiállítást, mint a tér elosztását és az észlelés konstrukcióját“. A központi fogalom a dispozitif volt, azaz a kiállítás formáját befolyásoló pszichológiai és fiziológiai feltételek, anyagi és szervezeti hordozók. Több példán keresztül mutatta be, mit is jelent ez a gyakorlatban, ezek közül talán a legszemléletesebb a Kralovič által 2020-ban kurált Zoltán Agócs: Zákulisie obrazového poľa (Agócs Zoltán: A képmező kulisszái) című kiállítás volt. A központi alkotások Agócs leporellóként elrendezett nagyméretű festményei voltak, amelyeket a kiállítás ideje alatt négyszer is átrendeztek (az építész a monumentális installációiról ismert képzőművész, Juraj Gábor volt), így játszva a térrel, az építészeti megoldásokkal, amelyek ugyanolyan befolyással bírnak az interpretációra, mint maguk az alkotások, vagy a kurátori szöveg.

Jolana Tothová (kurátor, Munkásmozgalmi Múzeum, Nemzeti Múzeum, Prága) a Zneužitá muzea (Kihasznált múzeumok) című kiállítást mutatta be, amely a volt pártmúzeumok gyűjteményeit dolgozta fel, és helyezte be kortárs kontextusba. Tothová a kis tér és a nagy mennyiségű kiállítási anyag összefésülésének megoldásairól beszélt, illetve szó esett arról a szakmai dilemmáról, hogy kortárs kontextusban mihez lehet kezdeni a korábbi korszakok propagandaművészetével. Egyesek ezeket az alkotásokat szívesebben látnák a süllyesztőben, Tothová viszont épp ellenkezőleg, fontos kultúrtörténeti örökségként tekint rájuk: szerinte attól, hogy valamire ne szeretnénk emlékezni, még nem jelenti azt, hogy az ne lenne fontos. Személy szerint azért is tartom fontosnak az olyan projekteket, amelyek akár a kommunista örökséggel, akár egyéb, sötét múltbeli eseménnyel foglalkoznak, mert kiemelt jelentőségű egy közösség számára, hogy ismerje a saját kollektív traumáit ahhoz, hogy azokat fel is tudja dolgozni.

Beata Jablonská (Művészetelméleti és Művészettörténeti Tanszék, PKF) hasonló, a művészettörténeti kánont érintő témában adott elő: a Szlovák Nemzeti Galéria által 2000-ben kiadott Dejiny slovenského výtvarného umenia: 20. storočie (A szlovákiai képzőművészet története: 20. század) című publikációt mutatta be, amelynek elsődleges célja az volt, hogy az 1989 előtti, nem hivatalos művészeti szcénát vizsgálja felül, és egy új művészettörténeti narratívát nyújtson. A kiadványt olyan szakmai kritikák érték, hogy kizárta azokat az alkotásokat, amelyek nem illeszkedtek a progresszív művészet modernista paradigmájába. Jablonská rámutatott, hogy a kötet, illetve az ezt feldolgozó kiállítás is elindított egy szakmai vitát, amelyből végül egy új, kritikai muzeológia nőtte ki magát.

Barbora Komarová (Művészetelméleti és Művészettörténeti Tanszék, PKF) feminista szempontok alapján elemzett szlovákiai kurátori munkákat, illetve példaként bemutatott pár feminista konnotációval játszó kiállítást, a teljesség igénye nélkül. Ezek között akadt, aminek célja volt a feminista felhang (Fem(inist) Fatale, Kunsthalle Bratislava, 2015), és volt, ami csupán a csehszlovák szcéna női alkotóit hivatott bemutatni (Výberové príbuznosti, Galéria Slovenského fondu výtvarných umení, 1989). Komarová felvetette a kérdést, hogy mit is jelent a feminista kurátori gyakorlat: hogyan nyilvánul meg tartalmában, gyakorlatában, aktivista attitűdjében, és intézményi formájában? Választ ugyan nem kaptam, de annál több kérdés született bennem: lehet-e 2023-ban egy komoly intézmény nem feminista? Mikor gyűrűzik be a nemi egyenlőség a művészeti intézmények gyűjteményépítésébe? Miért nem születik olyan kiállítás, ami a patriarchátus férfiakra gyakorolt negatív hatásait dolgozza fel?

Az eddig felsorolt témák mellett a konferencia központi fogalma az archívum/gyűjtemény volt, illetve központi kérdés volt az adatbázisokkal való munka. Barbora Pavliš (Keresztény Művészettörténeti Tanszék, Katolikus Teológiai Kar, Károly Egyetem, Prága) például bemutatta, hogyan lehetne megkönnyíteni a kutatói munkát, ha a dokumentációs munka, amire egyértelmű igény van, egységes formátumban, következetes aktualizációval működne. Ez nem csak a kutatói folyamatot tenné hatékonyabbá, de a kérdésfelvetések motiválásában is meghatározó szerepe lenne.

További kiemelt téma volt az elérhetőség/hozzáférhetőség. Zuzana Jakalová (Művészetelméleti és Művészettörténeti Tanszék, Képzőművészeti Kar, Brnoi Műszaki Egyetem, Brno) beemelte Katherine J. Kudlick történész elméletét, aki a fogyatékosságot faji, osztály- vagy nemi kategóriákhoz hasonló, kulcsfontosságú társadalmi kategóriaként határozta meg. Ilyen módon pedig nem elhanyagolandó tényező a kortárs kulturális intézmények inkluzivitási gyakorlatai számára, hogy a fogyatékossággal való munka nemcsak a fizikai akadálymentességet foglalja magában, de azt is, hogy milyen keretben jelenítik meg az „egészséges“ vagy „beteg“ test reprezentációját, illetve, hogy születik-e olyan kiállítás, ami az ehhez kapcsolódó témákat dolgozza fel. Csehországban az első ilyen fókuszú kiállítást 2013-ban szervezték a DOX Galériában Postížení normalitou (Normalitással terhelve) címmel.

Štefánia Ďuricová és Petra Filipiaková (Kelet-szlovákiai Galéria, Kassa) szintén az inkluzivitást fókuszba helyező House of Mine című projektet mutatták be, ami egy új, 2022-es indítványa a Kelet-szlovákiai Galériának. A projekt célja, hogy a meglévő célcsoporton kívül újakat is bevonzzon az intézménybe. ​​Az alapkoncepciót az otthon és a lakhatás fogalma adta, mivel ezekhez szinte mindenki tud kapcsolódni:, akár azért, mert van otthona, akár annak hiánya miatt. 

A galéria a központi épületét alakította át különböző közösségi tevékenységek központjává, elősegítve a többségi társadalom és a kiszolgáltatott csoportok közötti kapcsolódásokat. A kezdeményezés fő célja, hogy erősítse a toleranciát, hangsúlyozza a sokszínű közösségben való tartalmas időtöltés fontosságát, áthidalva a nyelvi, képességbeli, vallási, etnikai és társadalmi-gazdasági státuszbeli különbségeket. Ezzel a művészeti intézményekben uralkodó elitizmus paradigmáját igyekszik megváltoztatni azáltal, hogy minden marginalizált csoport számára egyenlő hozzáférést biztosít a művészetekhez. 

A konferencia bemutatta a kurátori munka összetettségét, azt, hogy mennyi területen, milyen különböző szempontokat kell figyelembe venni, és még így is sok nézőpont marad figyelmen kívül. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a szakmai önreflexió és a kritikai szemlélet segítenek, hogy végül összetett és árnyalt kiállítási projektek születhessenek, ehhez pedig a konferencia is jócskán hozzájárult.

Fotók: Daniela Dolinská