Mindenki óceán

Koszorús Rita Hadal of My Aquarium című kiállításáról

Miután Koszorús Rita 2021-ben elnyerte a szlovákiai művészeti szcéna kiemelt figyelemmel kísért Év festménye díját, addig sem érdektelen munkásságára sokkal többen kíváncsiak, nevével, képeivel, projektjeivel egyre többször találkozni. Az 1989-es születésű, a szlovákiai Vőkről származó művészt Magyarországon immár a VILTIN Galéria képviseli, Szlovákiában pedig legutóbb a dunacsúni vízduzzasztó területén található Danubiana Meulensteen Art Museum tereiben állította ki munkáit. A nem problémamentes múzeumi térbe egy érett, átgondolt kiállítási koncepció került, a néző pedig már a távozás után a folytatáson gondolkodik. Megpróbáljuk megérteni, miért tetszik nekünk (és sokaknak) ennyire, amit Koszorús Rita csinál.

A díj miatti kiemelt médiafigyelemből következik, hogy a művésszel az utóbbi időben számos interjú készült, melyekben sokat mesél saját útjáról, azaz, hogy hogyan jutott el a festészet létjogosultságának megkérdőjelezésétől a festészet újrafelfedezéséig, ugyanakkor megkérdőjelezve azt is, hogy munkássága festészet-e egyáltalán. Tóth Helennel való beszélgetésében kifejtette, hogy magára mint nehezen bekategorizálható vizuális művészre tekint, ugyanis amit csinál, festészetnek talán kevés, konceptuális művészetnek viszont túl festői. 

Az önreflexió, a megfigyelés és érzékenység állandó jelenléte teszi az alapvetően absztrakt műveit konkrét tartalmakkal telivé, ugyanakkor a képek értelmezéséhez és befogadásához sokat segítenek nem csak az interjúk, de a különböző együttműködések által készült videók, a műcímek, illetve a kiállításhoz írt saját szövegei is kellőképpen vezetik a néző figyelmét. Nem mondhatni, hogy egyértelmű üzeneteket sulykol, didaktikussá sem válik, ugyanakkor tény, hogy az inspirációs háttér felfedésével, a közönség felé nyitó kommunikációjával sokat hozzátesz munkássága hozzáférhetőségéhez. Ez az alapvetően demokratikus hozzáállás pedig egészen üdítő a kortárs képzőművészet kontextusában, amelyre egyszerre jellemző a szótlan magától értetődőség, máskor a túlintellektualizált megközelítésmód, ami a potenciális nézők egy részét eleve távol tartja.

Koszorúst hosszabb ideje foglalkoztatja az idő, az emlékezet, a nosztalgia, melyek, mint a megélt emberi élet alapvető összetevői, bárkiben létrehozhatják az azonosulás lehetőségét. A dunacsúni kiállítás címe, a Hadal of My Aquarium (Az akváriumom hadálja) is azokra a belső tartalmakra utal, amelyek az idő múlásával rakódnak le bennünk, ráadásul olyan mélységben, amely számunkra is nehezen elérhető. A hadál vagy hadál-zóna ugyanis az óceánban található árok, amely mélységéből adódóan nehezen kutatható, így ezekről a helyekről csak nagyon részleges tudással rendelkezünk. A kiállítás címében e óceáni jelenségnek a „saját akváriummal” való összekapcsolása utalás egy kisebb rendszerre, azaz önmagunkra, amelynek mélységei ugyanolyan hatalmasak, a mély tartalmai pedig szintén kutatásra érdemesek, ha valóban el akarunk merülni magunkban. 

A személyes hadálban bármi lerakódhat, a kiállítás azonban elsősorban a művészt ért benyomások, tárgyak, formák, jelenségek és folyamatok emlékezetét hozza felszínre. A koronavírus-járvány lezárásainak idején tartott „nyitott műterem” videójában Koszorús arról beszél, hogy leginkább a hétköznapi, egyszerű, olykor banális dolgok megfigyelése inspirálja, ezekről készít vázlatokat, felvételeket, majd az emlékezetbeli lenyomataikat a képein újrarendezi, sajátosan rendszerezett rétegekben. Képein azonban nem a tárgyak és jelenségek fotorealisztikus másai jelennek meg, hanem mindezeknek a benyomásai, személyes emlékezet által formált egyéni változatai. 

A Hadal of My Aquarium mottójául választott Virginia Woolf-idézet¹ is arról szól, hogy érzéseink a múló időhöz kapcsolódnak, a jelen pillanatban megélt érzést csak az idő folyamatában tudjuk megfogalmazni. Koszorús munkásságában nem ez az első eset, hogy a modernista irodalomhoz és a lélektani regény hagyományához nyúl vissza, a pozsonyi Atelier XIII-ban 2021 novembere és 2022 januárja között tartott kiállításának címe – Hľadanie Mnémosyné (Mnémoszüné nyomában) – is egyértelmű utalás volt Marcel Proustnak Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamára. Woolf és Proust szövegeit értelmezhetjük a saját hadáljaik felfedezésének lenyomataiként, Koszorús pedig egyértelműen erre a hagyományra csatlakozik rá, saját élettörténetének nyomait keresve. Képeinek színvilágát – amint ebben a videóban is elhangzik – régi fotókról, elsősorban a saját gyerekkorához kapcsolódó 1990-es évek képeiről gyűjti. Tekintettel arra, hogy a 90-es évek esztétikájának éppen a kortárs kulturális termelésben való túlburjánzó jelenlétét tapasztaljuk a filmekben, videóklipekben és a divatban, érthető, hogy miért hatnak sokakra erőteljesen ezek az egyébként elzártan személyes benyomásokat tartalmazó absztrakt képek. 

Koszorús kollázsai egyrészt a 20. század eleji avantgárd hagyományaiba ágyazódnak, másrészt a többszörösen idejétmúltnak kiáltott festészet mesterségét folytatják, miközben színvilágukban, hangulatukban összetéveszthetetlenül a jelenben fogantak. Múlt és jelen ilyenfajta keveredése máskor is megjelenik: a Hadal of My Aquariumhoz készült kiállításvezetőn a művész rövid életrajza mellett nem kurátori szöveg olvasható, hanem Koszorús saját írása, amely bár egy kurátori szövegekhez hasonló felütéssel, a kiállítás címének és intencióinak kifejtésével indít, a modernizmus művészeti manifesztumait idéző szövegbe fut át:

„[…] A szabadságot keresem. Azt akarom, hogy mindannyian érezzük. Az időt festem meg, megállítom az időt, kitalálom a valóságot, mivel a valódi dolgok sokszor nem kielégítőek számomra. Meghajlítom a képeket, korlátaik ellenére is. Az élig futok, alá akarok merülni. De nem tudok jól úszni. Így átmászom rajta. […] Az eltűnt időt keresem, és egy ovális formával helyettesítem. Nem akarok emlékezni magamra. Emlékezni akarok magamra.”

Hiába a letűnt korszak beszédmódjának megidézése, az írás mégsem válik atavisztikussá. Mindeközben érthető, hogy Koszorúsnak miért szüksége van a történeti avantgárd hagyományok támaszára – amint ebben az interjúban meg is fogalmazta, a szlovákiai kortárs szcénában nehezen találja a helyét, mivel az absztrakt művészetnek itt nincs tradíciója. Ugyanakkor munkái szerencsére többek annál, mint egy letűnt korszak nyelvezetének jó minőségű másolatai. A hagyományt pedig ki is kezdi, hiszen amint a Secondary Archive² felületén lévő önleírásában olvasható, az absztrakciót alapvetően a racionalitáshoz, a racionalitást a maszkulinitáshoz kötő diskurzusba „szabadon lép be”, és hozza be saját, feminim nézőpontjait. 

A Hadal of My Aquariumhoz készült manifesztuma nem csak egy formanyelvet idéz meg, hanem egy viszonyulást is ahhoz a korhoz, amikor a művészet társadalmi hatóereje lényegesen erőteljesebb volt (a jelenből nézve legalábbis így tűnik), amikor a társadalom még hitt a modernitásban és a fejlődésben. Miközben a kortárs művészeti szcénára ólomsúlyként nehezedik a klímaválság, az antropocén-diskurzus, a társadalmi egyenlőtlenségek, a jövőtlenség képe, Koszorús szövegei és képei valóban egy, a fejlődésbe vetett hitre épülő korszakot hivatkoznak, és elsősorban a belső világgal foglalkoznak. Mindez azonban nem jelenti a valóság és a válságok tagadását. Koszorús kifejezetten nagy hangsúlyt fektet a természet alapos megfigyelésére, munka közben pedig igyekszik a melléktermékek csökkentésére és újrahasznosítására, azonban mégis rávilágít valami tagadhatatlanra: a most ismert világunk, a modernitás illúzióinak összeomlása közepette, érdekeljen minket bármilyen mértékben is a társadalmaink alakulásának sorsa, a hajnali vagy éjszakai félálomban akkor is saját, megélt életünk emlékképei, élményeink és érzéseink feldolgozásai fogják lekötni a gondolatainkat, a befelé figyelés relevanciája nem látszik fakulni.

A Danubiana tereiben kizárólag 2020-2022 közötti képek szerepelnek, ezek egyrészt az avantgárd hagyományok hatását nyíltan vállaló schMERZ-sorozatok egyes darabjai, illetve újabb alkotások , amelyek egy bizonyos jellemzőjükkel élesen válnak el a korábbi munkáktól: az absztrakt alkotások nagyon konkrét címeket kaptak, például: Menők most a vázák (The Vases are Cool Now, 2022), Elaludtam a műteremben (I Slept Over in the Studio, 2022), Tegnap Berlinben (Yesterday in Berlin, 2022), Az akváriumom hadálja (Hadal of My Aquarium, 2022). 

A címeken túl két videó is segíti a képek és az installációk értelmezését. A Simona Donovalovával közösen készített Entropia például számos felismeréssel szolgál: közeli képeken mutatja be a természet azon részleteit, amelyeket csak az alapos és közeli megfigyelés fedhet fel, egyben olyan formákra és kiragadott mozgásokra, jelenségekre hívja fel a figyelmet, amelyek a festményeken is megjelennek. Az, hogy a Koszorús képein látható absztrakt formák nem véletlenszerűen húzott vonalakból állnak össze, hanem a létező világ létező elemeiből épülnek fel, ezek meg- és felismeréséhez pedig hozzáférést is kapunk, alapvetően közelebb hozza, átélhetőbbé teszi a képeket. 

A másik videó a selmecbányai Hájovňában töltött rezindenciaprogram alatt készült. Itt szintén láthatóvá válik a művész munkamódszere: egyrészt a természetben töltött idő, a megfigyelés fontossága, másrészt az itt gyűjtött vizuális lenyomatok lejegyzése, majd újrarendezése. Beleláthatunk a művész sajátos munkamódszereibe, technikai tudásának részleteibe. Világossá válik, hogy a lágyan felvitt festékrétegek az airbrush használatából erednek, a gyűrődések valódi gyűrődésekből, nemcsak azok miméziséből származnak: amint a Secondary Archive-ban írja, a vásznat nem csak betöltendő felületként, de textilként is kezeli, annak sajátos tulajdonságait – ezesetben a formálhatóságot – is felhasználva a képalkotás során. 

A kiállítás nem csupán falra akasztott képekből áll össze, megjelennek a Koszorúsra jellemző, ahogy ő nevezi, térbeli kollázsok is: azaz a képek néhol lejönnek a falról, egymásnak dőlve sátoralakzatot formálnak (például az Otthon/Home című munka esetében), máskor a falnak támaszkodnak; statikus szőnyegfragmentumok organikus alakzatokban „folynak” a festmények alatt és között, kiterjesztve a képek terét a múzeum tereire. Egy lépcsőt formáló fa szerkezeten az alkotás folyamatát idéző gyűrött vásznak lógnak, mintha csak épp száradni hagyták volna őket ott. Ezt a jelenlét-illúziót, a művész jelenlétének illúzióját erősítik a néhány festmény oldalaira tapasztott kisplasztikák is, amelyek bár nem figuratív kezeket formálnak, de alakjukat vélhetően emberi kezek formálták. A nézőben végső soron azt az érzetet keltik, mintha valaki épp hátulról tartaná a vásznat, hogy arrébb tegye, elvigye. A kiállítás így messze kerül a szalonszerű tárlatoktól, az egymás mellé pakolt alkotások gyűjtőházától: maga is egy komplex mű, egy valódi invitáció a művész hadáljába. Épp ezért nem lehetséges nem szót ejteni a kiállítótérben tapasztalható zavaró tényezőkről, amelyek hatással vannak a kiállítás befogadására.

A 2000-ben megnyílt Danubiana Meulentsteen Art Museumot egy modern művészeti múzeumnak szánták, amelyben elvben minden építészeti és egyéb elem a műveket, a kiállítási koncepciókat és múzeumi funkciókat támogatja. Ez egy fegyelmezett tértípus, amelynek szerepéről, elitizmusáról lehet vitatkozni, viszont a Danubiana láthatóan ezt a szerepet kívánja betölteni. Kérdés, hogy megvannak-e az eszközei ahhoz, hogy ténylegese betöltse ezt a szerepet. 

A Hadal of My Aquarium nagyjából két térben oszlik el, egy hajót formázó tér egyik felében, illetve egy szűkebb folyosón, amely szintén a hajó-tér része. A terem bejáratánál egy művészeti múzeumi kontextusban értelmezhetetlen gesztus fogadja a látogatót, a vendégkönyvből (?) kiragadott mondatok olvashatóak egy hatalmas molinón, rajta ilyen és ehhez hasonló gondolatok: „A Danubiana, a leggyönyörűbb hely Szlovákiában”. A fő kiállítótérbe lépve jobbról Koszorús Rita hatalmas, életnagyságtól lényegesen nagyobb portréja és Barbora Komarová kurátori szövege olvasható. Bal oldalt egy újra nehezen megérthető gesztus, amely térbeli elhelyezkedése miatt dialógusba kerül a konkrét kiállítással, azonban ahhoz semmi valódi köze nincs: egy portréfestmény és méltatás a múzeum alapítójáról, Gerardus Hendrik Meulensteen holland vállalkozóról, illetve egy márványlap (melyre a múzeum nevét vésték), rajta egy historizáló-heroikus köztéri emlékműveket idéző, bronz hajószobor. Ekkor már a kiállítás terében vagyunk, ahol közvetlenül a Meulensteen-sarok mellett kezdődnek Koszorús Rita munkái. 

A kiállítótér központi pontján egy hatalmas, plafonból leengedett újabb molinó lóg, amely azt hirdeti, hogy a múzeum már túl van a 1 000 000. látogatóján, 200 kiállításon, illetve 45 ország 1000 művésze állított már itt ki. A kiállításon szerepel Koszorúsnak egy nagyobb, a legtöbb vászonméretétől élesen elkülönülő festménye is, az azonban olyan magasságban lett kiállítva, hogy a múzeum érdemeit taglaló molinó sokkal nagyobb hangsúlyt kapott. 

A folyosó alakú teremből a múzeum kávézója nyílik, ahonnan tisztán szűrödik be a zene a kiállítás terébe. A képeket, installációkat és a videókat nézve kénytelenek vagyunk ezt hallgatni, a zene egyszerűen része lesz a műveknek. A múzeum ilyenfajta fegyelmezetlensége, zabolátlansága sokat elvesz az élményből (pontosabban: sok felesleges elemet hozzátesz), de mindezek hétköznapi problémák, talán valóban csak elitista zöngék a tér szimbolikus terheltsége és az erre való reflexió teljes hiánya mellett. 

A Danubiana a dunacsúni vízduzzasztó felületére épült szárazföldnyúlványon található – ez az a hely, ahol a Duna természetes medrét Pozsony alatt felduzzasztották, majd innen indulva hozták létre a régió legnagyobb tájsebét, a Dunacsún és Szap községek között végighúzodó, körülbelül 40 kilométer hosszú műfolyót, amely a bősi vízerőmű megépítését lehetővé tette, radikálisan átalakítva a Csallóköz természetét, településeinek összeköttetéseit, társadalmi szerkezetét. A műfolyó alatti területen vizes élőhelyek, erdők, mezők, legelők, szántóföldek, lakott területek álltak. A bősi vízerőmű pedig egy máig nyitott társadalmi konfliktus: nincs konszenzus arról, hogy miért kellett megépíteni, nincs konszenzus a természeti rombolás mértékéről sem, a kárvallottak átverve érzik magukat. Egy kortárs művészeti múzeum behelyezése egy ilyen, politikai, nemzetközi jogi, környezetvédelmi és társadalmi konfliktusokkal terhelt térbe eleve kockázatos vállalkozás, azonban a Danubiana nemhogy nem reflektál erre a szituációra, de nem tesz sem intellektuális, nem művészeti erőfeszítést saját viszonyulásának kialakításába, tulajdonképpen elhallgatja azt. 

A vízduzzasztó és az innen eredő, úgynevezett Új-Duna egy betonmeder, amelynek nincs organikus kapcsolata a talajjal, a talajvizekkel, a benne lévő víz mennyiségét emberek szabájozzák, a belekerült tárgyakat (olykor tetemeket) a bősi vízerőműnél szűrik ki, ahonnan a víz útja még jó néhány kilométeren át a műmederben folyik tovább, majd Szapnál folyik vissza az eredeti Duna-mederbe. Ilyen értelemben a duzzasztó és a meder is egy-egy akvárium, egy-egy kisebb, zárt rendszer, amelynek hadálját, a hadál tartalmainak megértését a múzeum nem érzi feladatának. Érdekes párosítás mindez Koszorús Rita kiállításával, melyben az emlékezetnek, a mélyre ásásnak, a víz szimbolikájának ekkora szerep jutott. A Danubiana egyébként egy kifejezetten látogatott intézmény annak ellenére, hogy marginális helyen található. Koszorús munkái ezáltal sok emberhez juthattak el, ami egy fiatal, pályakezdő művész esetében sorsdöntő is lehet. 

Koszorús Rita: Hadal of My Aquarium, Danubiana Meulensteen Art Museum, Dunacsún, 2022. 09. 10. – 2022. 10. 23.

---

A cikk címe (Mindenki óceán) utalás a Gustave Tiger zenekar Senki se tenger című dalára.

[1] „At the moment I can only note that the past is beautiful because one never realises an emotion at the time. It expands later and thus we don’t have complete emotions about the present, only about the past.” (részlet Virginia Woolf magyarul egyelőre nem publikált naplójából)

[2] A Secondary Archive egy online archívum, amelyet az a megfigyelés hívott életre, miszerint a kelet-közép-európai régió művészettörténetében a nőknek jóval kisebb a láthatóságuk, mint a férfi művészeknek. Az archívumban ezen országok női művészeinek rövid életrajza és művészi hitvallása (artistic statement) olvasható.