Petrányi Zsolt méltatása a Bartusz-monográfia pozsonyi bemutatóján

Elhangzott 2024. április 9-én a Szlovák Nemzeti Galériában, a kötetnek a pozsonyi Liszt Intézet által szervezett, szlovákiai bemutatóján. 

A magyarországi művészettörténeti szakirodalom, hasonlóan a közép-európai tendenciákhoz, kettősséget tükröz. A szerzők egyfelől feltárják a helyi tendenciák mélységeit és kiváló művészeinek aktivitását, másfelől nyugati művészeti eseményekre és jelenségekre fókuszálnak. E dichotómia a nyugati és a közép-európai művészet összehasonlíthatóságát szorgalmazza, keresve a lokális irányzatok és teljesítmények érvényességét és európaiságát. 

Így a hatvanas és hetvenes évek avantgárdjával foglalkozó szakirodalom is „egocentrikus”: a szerzők a saját országuk művészeinek aktivitásával és az általuk kiépített nemzetközi kapcsolatrendszerrel foglalkoznak, rendszerint annak kapcsán, hogy ki, hol, kivel állított ki és mikor. 

Szabó Lilla Bartusz Györgyről írt könyve azonban mindezeken túlmutató, hiánypótló vállalkozás. Nemcsak megismerteti az olvasókkal, szakemberekkel, kutatókkal Bartusz határon túli életművét, hanem ennél sokkal többet vállal: két ország, Szlovákia és Magyarország soha nem összevetett, 1960 utáni művészettörténeti kapcsolatait is megismerhetjük a munkában.

 

Bartusz György sokoldalú művész, a kísérletező plasztika hatvanas évekbeli zászlóvivője, formai és technikai elgondolásai a műfaj megújítását célozták. De mindemellett köztéri műveinek sora is bizonyította tehetségét, ami a széleskörű közönséghez való edukatív viszony elfogadását, a kísérletek városi terekben való alkalmazása iránti fogékonyságát is bizonyítja.  

Szabó Lilla munkája a műveket és az életpálya alakulását egy tágabb kontextusba helyezi. Ez egyrészt Kassa helyzetére vonatkozik a művész kibontakozásának évtizedeiben; másrészt a kultúrpolitika alakulására, harmadrészt pedig a művész egzisztenciális helyzetére, ami meghatározta erős motiváltságát a magyar művészeti élettel való kapcsolatkeresésre. Ezek olyan kérdéskörök, amelyek tárgyalása a magyar olvasók számára releváns újdonságot jelentenek. 

Bartusz a prágai tanulóévek után 1962-ben költözött Kassára. Ahogy Szabó írja, ez a város meghatározta lehetőségeit, és inspirációt is adott a hatvanas és hetvenes években. Azt a környezetet jelentette, amiben Bartusz alkothatott és kiteljesedhetett. Csehszlovákia legjelentősebb beruházása, a Vasmű építése kapcsán kapott itt képzőművészeti arculattervezői állást, amit rövid ideig, egy évig folytatott, függetlenségét és elismertségét a korompai lázadás emlékére kiírt emlékműpályázat elnyerése jelentette. 

Ettől az időszaktól Jakoby Gyula festőművésszel való barátsága összekötötte a város modernista tradíciójával, a város szellemi életének része lett. Szabó Lilla kiemeli, hogy egy olyan életpályáról van szó, ami a fővárostól, Prágától, és a kultúrában kiemelt szerepet játszó másik központtól, Pozsonytól való távolsága miatt sokkal több nehézséggel kellett, hogy szembenézzen. Nemcsak a központoktól való távolság, hanem egy kevésbé befogadó kulturális adminisztrációval való együttműködés is bonyolította Bartusz érvényesülését. 

Így a másik fontos, mélységében még nem sokat elemzett téma a korabeli kultúrpolitika összehasonlító elemzése, az állami tűrő, támogató vagy tiltó rendszerben a megélhetés és alkotás lehetőségeinek, határainak kérdése. Bartusz esetében ez egy különleges kérdés: a fővárosától távol egy lokális művészeti élet létrehozásán dolgozott felvidéki magyarként egy gyanakvó politikai közegben. Tudjuk a magyar művészet történetéből, hogy az 1958 utáni közép-európai szocialista országokban a kultúrpolitika modernizmus iránti engedékenysége a művészek számára teret adott arra, hogy alkotásaikat, ha korlátozottan is, de bemutathassák, illetve köztéri megrendelésekhez is juthassanak. Bartusz a Vasmű lehetőségeire támaszkodva František Patočkával közösen létrehozta a Nemzetközi Fémszobrászati Szimpóziumot 1967-ben, ami a város művészeti életét egy más pozícióba juttatta.

Szabó Lilla munkájának egyik kiemelkedő teljesítménye a szlovák-magyar képzőművészeti kapcsolatok feltárása és bemutatása. Ahogy írja, a „határokon is átnyúló intellektuális körök” jellemezték a korszakot, az absztrakt és a neoavantgárd művészek közös kiállításokat szerveztek, ahol megoszthatták egymással a művészetről alkotott nézeteiket. Bár a csehszlovák kultúrpolitika megengedőbb volt a magyarnál, a balatonboglári kápolnatárlatokon, vagy a pécsi „Rajz / Drawing” kiállításokon, majd a Galántai György szervezte mail art programok kapcsán is erősödtek a határon átnyúló közösségek. A szlovák és a magyar művészek összetartó közösségét a sajnálatos közös történelmi tapasztalat adta, amit akár a szovjet bevonulás, 1956 leverése, 1968 bukása, és az ezekhez kapcsolódó emigrációs hullám is formált. 

Szabó Lilla az életműre vonatkozó fejezeteket és az egy-egy korszakhoz kapcsolódó háttértanulmányokat vegyíti, így az olvasót úgy vezeti végig a munkásságon, hogy közben kiegészítő kommentárokat is ad. A korai, első korszaknak nevezett absztrakt művek mellett megismerhetjük a művész második korszakát, a hetvenes-nyolcvanas években készült műveket, ezen belül különböző sorozatait, a rotációs alakzatokat, a tér-idő plasztikákat, de Szabó ezen érdeklődési körök közé integrálja a köztéri munkásságát is, rávilágítva a kiemelkedő darabokra. 

Külön egységet képvisel a könyvben a konceptuális műveket, performanszokat és installációkat bemutató fejezet, ami a rendszerváltás kapcsán is hitelesíti Bartusz politikai-társadalmi kérdésekkel foglalkozó oldalát. A könyv függelékkel zárul: életrajzi adatokkal és válogatott kiállítási jegyzékkel. 

Az olvasó egy olyan komplex munkát tart a kezében, ami nemcsak Bartuszt méltatja, hanem gazdag háttérinformációkkal is szolgál. Egyszerre album és elemző szövegeket publikáló kiadvány: így nemcsak annak hasznos olvasmány és vizuális élmény, aki Bartusz életművére kíváncsi, hanem mindazoknak is, akik egy korszakot egy eddig kevéssé ismert aspektusból kívánnak megismerni.

Szabó Lilla: Bartusz. MMA Kiadó, Budapest, 2023