„A világ bonyolult, de a művészet olyasmit árul el róla, amihez másképp nem tudnánk hozzáférni”

Interjú Veszprémi Nórával, a CRAACE-projekt kutatójával

A CRAACE (Continuity/Rupture: Art and Architecture in Central Europe 1918-1939) az Európai Kutatási Tanács által finanszírozott projekt, amely a brünni Masaryk Egyetemen, Matthew Rampley vezetése alatt vizsgálja a két világháború közti közép-európai művészetet. 1918-ban, az Osztrák-Magyar Monarchia (OMM) összeomlása után, Közép-Európa térképe teljesen átrajzolódott. A CRAACE arra összpontosít, hogy a régió művészei és építészei milyen ellentmondásos módon alkalmazkodtak az új társadalmi-politikai körülményekhez. A projektről bővebben a kutatócsoport egyik tagját, Veszprémi Nórát kérdeztük.

Mit takar a CRAACE-projekt?

Ez egy nagyszabású, öt éves projekt, amit az Európai Unió, pontosabban az Európai Kutatási Tanács támogat. A kutatási pénzt a főnököm, Matthew Rampley professzor kapta egy kutatócsoport alapítására, amelynek tagjai aztán a téma különböző részein dolgozhatnak. Elsősorban publikációkat kell létrehoznunk, de konferenciákat, eladásokat is szervezünk. A csoporton belül hárman vagyunk kutatók Matthew-n kívül: Marta Filipová, Julia Secklehner és én. Azon kívül, hogy együtt dolgozunk, mind a négyünknek van egy saját témája is.

Úgy tudom, hogy Christian Drobe, a közép-európai figuratív festészet egyik kiemelkedő kutatója is a CRAACE tagja, vagy ő más munkakörben dolgozik Önökkel?

Ő később lett a csapat tagja. A projekt eredetileg Birminghamben indult, és nem egész egy év után költözött át Brünnbe. Itt a Masaryk Egyetem is hozzájárult egy újabb támogatással, amelyből fel lehetett venni még egy embert. Christian így nem hivatalos tagja az EU-s projektnek, de velünk együttműködve dolgozik a témába vágó publikációkon, amelyekben a társadalmi nemek és az identitás kapcsolatát vizsgálja a közép-európai művészetben, különös tekintettel a maszkulinitásról, femininitásról és ifjúságról alkotott konzervatív elképzelésekre.

Milyen indíttatásból választotta Rampley professzor épp ezt az időszakot, és annak ezen aspektusait?

A CRAACE előtt volt egy másik projektünk, amelyen három évig dolgoztunk, és az OMM múzeumairól szólt. Ebből lett két könyv: egy az iparművészeti múzeumokról, egy a képzőművészeti múzeumokról. Akkor kifejezetten az intézmények közti kapcsolatokat vizsgáltuk;  azaz, hogy hogyan lehet összehasonlítani az egyes múzeumokat, illetve működött-e valamilyen hálózat közöttük. Utána Matthew valami újat szeretett volna, és logikusan következett, hogy megnézzük, mi történt ezekkel a kapcsolatokkal a következő időszakban, 1918 után, amikor a Monarchia összeomlásával minden megváltozott. Az addigi magyar múzeumi rendszer például nyilvánvalóan átalakult, hiszen egyes intézmények a határon túlra kerültek. Többek között arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi maradt meg az eredeti hálózatokból, de nemcsak a múzeumokra vonatkozóan, hanem sokkal tágabban a művészeti világban is.

Egy beszélgetésünk alkalmával említette, hogy egyre nagyobb figyelem irányul erre a régióra és az itteni művészetre. A CRAACE témaválasztása is innen eredeztethető?

Egyrészt mindannyiunknak ez a régió a szakterülete, de pont emiatt mindenkinek feltűnt, hogy a szakirodalom több figyelmet fordít az egyes országok művészetére, mint arra, hogy milyen kapcsolatok, hasonlóságok vannak a régión belül. Mostanában vannak ilyen kezdeményezések, de a korábbi évtizedekből sok az olyan munka, amely az elszigetelt nemzeti narratívákat favorizálja, illetve ha összehasonlítja valamivel a magyar művészetet, akkor a francia művészettel teszi. A CRAACE ezt a hiányosságot is szeretné pótolni. A téma körülhatárolásában meghatározó volt még, hogy pontosan mely országokat fedjük le. Hogy ne váljon beláthatatlanná a kutatási terület, elhatároztuk, hogy Ausztriára, Magyarországra és Csehszlovákiára fókuszálunk, amelyek teljes egészében a Monarchiához tartoztak 1918 előtt.

Hogyan működik a csoport benső dinamikája?

Amikor beadtuk a pályázatot, részletesen le kellett írni, hogy mit fogunk csinálni. Ezért már akkor eldöntöttük, hogy melyek lesznek a fő témák. Matthew a művészet és az egyház kapcsolatával foglalkozik, amit végül leszűkített a katolikus egyházra; Marta az országok külföldi kiállításokon való önreprezentációjával foglalkozik, amit ő szintén leszűkített a világkiállításokra; Julia témája a modernizmus nem városi megnyilvánulása, a modernizmus és a népművészet/vidéki kultúra; az enyém pedig a művészet és a történelmi emlékezet, a történelem ábrázolása, a múltból fennmaradt tárgyi emlékekhez való viszony. Ezekhez a témákhoz kapcsolódtak az általunk rendezett workshopok is. Végül majd mindenkinek egy monográfiát kell írnia a saját témájáról, de közben az egész úgy van kitalálva, hogy egymáshoz is kapcsolódjunk. Az eredeti elképzelés az volt, hogy mindenki igyekszik a teljes földrajzi területre figyelemmel lenni az összehasonlító módszer érdekében, de ugyanakkor mindenkinek megvan a nyelvi és szakterületi specializációja is, így tudunk egymásnak segíteni, például a források felkutatásával és fordításával.

A Masaryk Egyetem művészettörténeti szakán 2022-ben nyílt meg a Modern Művészeti és Művészetelméleti Központ (Centre for Modern Art and Theory), amire már régóta volt igény a diákok részéről: hiányérzetet keltett, hogy van középkori központ, illetve olyan, ami a reneszánszra és a barokkra fókuszál, míg a modern művészet kutatásának nincs hasonló otthona. A központ szeptemberben hivatalosan is megnyílt, amiben tudomásom szerint a CRAACE-nek is nagy szerepe van. Milyen módon vonódtak be ebbe a projektbe?

Azt hiszem, mindenki érzékelte a hiányt, hogy a régi művészet kutatásának vannak központjai, míg a modernnek nincs. Azzal, hogy ideköltözött a CRAACE, a modern művészettel foglalkozó kutatók száma jócskán megnőtt, így adta magát, hogy a kettő összetartozzon. A Központ jelenlegi vezetője a CRAACE-beli kolléganőm, Marta Filipová, illetve mindannyian tevékenyen részt veszünk a működtetésében. Éppen most hirdettünk meg egy egyhónapos kutatói ösztöndíjat az egyetem támogatásával.

A projekt 2024-ig tart. Vannak már terveik a jövőre nézve, lesz-e esetleg újabb kutatási projekt, vagy ezen még nem gondolkodtak?

Gondolkodunk persze, de hogy konkrétan mi lesz belőle, az az újabb pályázatok eredményén múlik.

Tudná esetleg tisztázni, hogyan zajlik a kutatói projektekre való jelentkezés?

Az előző projekthez, amelyben részt vettem, az állás nyilvánosan meg volt hirdetve, és a hirdetésekben fel voltak tüntetve a projekt témájával együtt a jelentkező elé állított követelmények. A jelentkezésnél önéletrajzot és motivációs levelet kellett beküldeni. Az állásinterjúra pedig egy prezentációt kellett előkészíteni arról, hogy mivel tudnék magához a projekthez hozzájárulni. Ilyenkor az ember korábbi munkásságából is be kell mutatni azokat a szakmai dolgokat, amelyek alkalmassá tehetnek a feladatra, még ha nem is kapcsolódnak szorosan a projekt témájához. Valószínűleg az is előny volt, hogy akkor már megjelent egy cikkem az Art Bulletin nevű amerikai szakfolyóiratban, ami bizonyította, hogy tudok angolul publikálni. A jelenleg futó EU-s projekt esetében már a pályázatírási fázisban is részt vettem, így már ekkor meg voltam nevezve munkatársként. Ezeket a nagyszabású kutatási pályázatokat az EU minden évben kiírja. Három szint van: a Starting Grant, amelyre a doktori tanulmányok utáni 7 éven belül lehet jelentkezni; egy középszint, és a legfelső szint, amire Matthew pályázott. Ez utóbbi már a legtapasztaltabb kutatók számára elérhető. A pályázatban részletesen ki kell dolgozni, hogy mit szeretnénk kutatni és miért, miért érdemeljük meg a kutatás anyagi támogatását, és alapos költségvetést kell készíteni.

Összefoglalná az eddigi szakmai pályafutását?

Még egyetem alatt kezdtem el dolgozni a Magyar Nemzeti Galériában. Először az Adattárban segítettem a kutatóknak, illetve rendeztem az anyagokat. Közben lediplomáztam, elkezdtem a doktori tanulmányaimat, amelyek mellett továbbra is az Adattárban dolgoztam, majd átkerültem a Szerkesztőségre. Három évig én szerkesztettem a Galéria összes kiadványát: főleg katalógusokat, illetve a kiállításokhoz kapcsolódó egyéb anyagokat. Ezután a Festészeti Osztályon lettem kurátor, a 19. századi gyűjteményért voltam felelős, és társrendezőként rendeztem két nagyobb kiállítást: az egyik Borsos József 19. századi festő életműkiállítása volt, a másik pedig egy Nemzet és művészet című nagyszabású tárlat, ami a 19. századi művészet és a nemzeti identitás konstrukciói közötti kapcsolatot vizsgálta. 2014-ben az ELTE-n kezdtem dolgozni, akkor láttam a pályázatot a három éves birminghami kutatói állásra. Megpályáztam, mivel testhez álló volt a téma, hiszen kifejezetten a 19. századi magyar művészetre és múzeumtörténetre fókuszáló, magyarul beszélő kutatót kerestek. A projekt ideje alatt kezdtünk el Matthew-val azon gondolkodni, hogy mi legyen a következő lépés, és egyértelmű volt, hogy részt szeretnék venni a CRAACE-ben.

Birminghamben is tanít még?

Míg ott volt a kutatási projekt bázisa, tanítottam a Birminghami Egyetemen, de azóta csak kutatok. Az angliai tanítás nagyon érdekes élmény volt. Volt egy Prága-Budapest-Krakkó nevű tanegység, amit még Matthew tervezett meg korábban. Az OMM művészetéről szólt, a három városon keresztül. Míg az órákra készültem, én is sokat tanultam a lengyel és a cseh művészetről. Érdekes kihívás volt megtalálni a módját, hogyan adja át az ember mindezt az angol diákoknak. Bár sokan jártak már közülük ezekben a városokban, mégis új volt nekik a téma, amitől zavarban voltak, hiszen a neveket is nehezen tudták kimondani, megjegyezni. Ugyanakkor tanárként szabadságot adott és kreativitásra sarkallt, hogy tiszta lappal indultunk, mivel nem voltak prekoncepcióik a művészekről vagy a képek értelmezéséről.

A blogján azt írta, hogy a műveszettörténetet eszköznek tekinti ahhoz, hogy a világot értelmezze. Ezt kifejtené?

Azt hiszem, hogy a művészettörténeti vizsgálódás terén könnyű elveszni abban, hogy meghatározzuk a stílust, a művészek közötti stiláris kapcsolatokat, hogy azonosítsuk az egyes alkotók munkáit. Ezek mind fontos dolgok, és a művészettörténet azért létezhet önálló diszciplínaként, mert találtunk módszereket arra, hogy a művészetről önmagában véve, mint sajátos jelenségről beszéljünk. Ugyanakkor (és mindezt persze nem én találtam ki), a művészet az élet része, és mindenhez kapcsolódik a társadalomban, a politikában vagy akár az ember személyes életében. Nemcsak tükrözi, hanem formálja is a társadalmat, az attitűdöket, az emberek egymáshoz való viszonyát. A világ bonyolult, sokszor rejtélyes vagy éppen ijesztő, de a művészet olyasmit is képes elárulni róla, amihez másképp nem tudnánk hozzáférni.

Zárókérdésként: mit gondol, mi egy művészettörténész feladata?

A művészettörténet, a művészettel való foglalkozás valahol mindig szubjektív marad. Vannak tudományos módszereink, amelyek fontosak, és amelyekben rigorózusnak kell lennünk. Forrásokra és korábbi szakirodalomra kell alapoznunk a vizsgálódásainkat, és helyesen kell alkalmazni az olyan jól kidolgozott módszereket, mint például az ikonográfia. Mindezzel együtt mindig marad szubjektivitás. Ennek a szubjektivitásnak fontos szerepe van. Művészettörténészként azt igyekszünk kideríteni, hogy egy múltbeli művet a saját idejében hogyan értelmeztek és mit láttak benne, de ezt történelmi távlatból mindig csak töredékesen fogjuk tudni megtenni, hiszen nem tudjuk megbeszélni az akkori kor embereivel. A töredékes források által hagyott hiányokat a saját szubjektivitásunk és empátiánk segítségével töltjük ki: beleéljük magunkat az egykori nézők helyzetébe, és így közvetítünk köztük és a mai néző között. Szerintem ez a művészettörténész feladata.