„Az egyetlen csoda a megszólalás erejében van”

SZemtanúk – Kiadvány a holokauszt korai vizuális emlékezetéről

A 2023 őszén megjelent Szemtanúk – Traumaábrázolások a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményében^[1] című, reprodukciókkal gazdagon illusztrált, magyar-angol nyelvű kötet egyszerre tekinthető a budapesti 2B Galériában 2021 júliusa és októbere között azonos címmel megrendezett tárlat katalógusának, a két évvel korábbi kiállítási anyag bővített változatának, egyfajta képzőművészeti albumnak, valamint történeti dokumentumnak is. Farkas Zsófia művészettörténész, a tárlat kurátora és a kiadvány összeállítója, szerkesztője több éven át foglalkozott a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár képzőművészeti gyűjteményében található anyagok kutatásával és feldolgozásával, melynek eredményeképpen az albumban huszonhárom művész (és három – életrajzi adatait tekintve még további kutatómunkát igénylő – „ismeretlen szemtanú”) munkái kaptak helyet.

A könyvben szereplő alkotók többsége a nagyközönség számára kevésbé ismert, műveik mind ez idáig nem kerültek be a művészettörténeti kánonba. Ezeknek a „korai” – a vészkorszak alatt, illetve a felszabadulást követő két-három évben készült – sok esetben figuratív stílusban megalkotott, narratív, hosszabb címmel vagy felirattal ellátott, szinte képregényszerű alkotásoknak a bemutatásával a kötet létrehozóinak a célja többek között az volt, hogy a holokausztot túlélő művészek neve, munkássága, vizuális emlékezete ne merüljön feledésbe. Emellett a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményeinek gondozóiként a szerzők fontosnak tartották, hogy áttekintést nyújtsanak az összes ott őrzött – több oldalas formátumuk miatt kiállítások keretében jellemzően nehezen installálható – képzőművészeti munkáról, képes katalógus formájában.

A túlnyomórészt koncentrációs táborokban, gettókban, a munkaszolgálat alatt vagy közvetlenül azt követően született képek műfajuk, technikájuk és az ábrázolás szándéka szerint is rendkívül sokrétűek: az olajfestmények, az egyedi grafikai munkák és a sokszorosított grafikai albumok készülhettek a történtektől való eltávolodásnak, az események feldolgozásának, az elkövetők tettenérésének, illetve a történések elvont, szimbolikus megjelenítésének igényével is. A művek komplexitását figyelembe véve a kiadvány több szempontból, interdiszciplináris módszerekkel, három tanulmányon keresztül közelíti meg a katalógusban publikált munkákat és alkotói életrajzokat.

A kötetben szereplő első tanulmányt Múzeum vagy mauzóleum? címmel Toronyi Zsuzsanna, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár főigazgatója írta arra vonatkozóan, hogy a holokauszt emlékezete és dokumentációja hogyan alakult a budapesti intézmény gyűjteményeiben. Azt a tágabb kontextust vizsgálja, hogy a múzeum történetébe hogyan illeszkednek, mikor és milyen körülmények közé érkeztek be ezek a művek.

A zsidók elpusztításának folyamatát a tettesek ugyan megpróbálták leplezni, a zsidó szervezetek és intézmények azonban már az események idején elkezdték a dokumentálást. Az 1909-ben alapított budapesti zsidó múzeum az európai társintézményekkel ellentétben nem zárt be az 1930-as években, hanem folyamatosan működött, és forradalmi módon, tudatosan gyűjtötte a zsidó lakosság egyre súlyosbodó helyzetére vonatkozó kortárs tárgyakat, dokumentumokat és egyéb relikviákat.^[2] Ennek az új, az eseményekkel egy időben történő gyarapítási elvnek köszönhetően kerültek be a múzeum gyűjteményeibe a zsidóellenes törvények hirdetményei, plakátjai, a zsidó segélyszervezetek gyűjtési felhívásai, valamint a holokauszt első tárgyi emlékei: a munkaszolgálatos századok tagjai által beküldött relikviák. Ezek az adományok átalakították az intézmény eredeti, a történeti múlt megőrzésére irányuló koncepcióját, szerepkörét, és a közösségi emlékezet fenntartására is hangsúlyt helyeztek.^[3] A budapesti zsidó múzeum már az 1930-as évek végén, az 1940-es évek elején emlékmúzeummá vált,^[4] melyben a holokauszt története kiemelt szerepet kapott, többek között annak okán is, hogy az intézmény közvetlen környezetét jelentő kert tömegsírrá alakult át.^[5]

A háborút közvetlenül követő, tudatos múzeumi gyarapítás eredményeképpen az elpusztított zsinagógák, közösségek megmentett tárgyegyüttesei és a holokauszt dokumentálását célzó szöveges és vizuális adatgyűjtés anyagai kerültek a gyűjteményekbe, valamint további tárgyi adományok is érkeztek a tanúságtétel szándékával, mint például a koncentrációs táborokból a túlélők által hazahozott kenyér, rabruha vagy a pesti gettó palánkjának egy darabja.^[6]

A tárgyak pontos akvizíciós adatai, a kollekciókba kerülésük módja, időpontja csak töredékesen áll rendelkezésre, miután 1964-től kezdődően újraleltározták a múzeum gyűjteményeinek anyagát, mely során következetesen elhagyták a műtárgyak egyik legfontosabb jellemzőjét, a provenienciájukra (eredetükre és adományozójukra) vonatkozó információkat, valamint az eredeti leltárkönyveket sem őrizték meg. A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltárban ezért a jelenleg is folyó egyik leglényegesebb kutatás a múzeum alapításától 1964-ig folyamatosan alakuló régi leltár rekonstrukciójára irányul, hogy a gyűjteményben lévő tárgyak visszanyerhessék történeti hátterüket, kulturális kontextusukat.^[7]

A gyűjtőmunkát nemzetközi szervezetek is támogatták: az American Jewish Joint Distribution Committee ajándékaként több túlélő művész munkája – így például Gyenes Gitta Antifasiszta (1944–1945) című expresszív tusrajzsorozatának három lapja – szinte az elkészültét követően azonnal bekerült a múzeum gyűjteményébe.^[8] 1948-ban az intézmény hat alkotójának műveivel részt vett a Du Cataclysme à la Vie Nouvelle (A kataklizmától az új életig)^[9] címmel, elsőként Párizsban megrendezett nemzetközi kiállításon: Abádi Ervin Elmondom… 1942–1945 (1947) című grafikai albuma, Adler MiklósTúl a szavakon (1945) című fametszetsorozata, Áldor Péter 1944 (1945) címmel, szintén albumba rendezett rajzsorozata, Jankai Tibor Mártírok (1947) című eredeti szénrajzai után készült nyomdai kiadása, Lukács Ágnes Auschwitz: Női tábor (1946), valamint Shraga Weil Tanúságtétel (1946) című tusrajzokat tartalmazó grafikai albuma szerepelt a tárlaton. Ezekről a munkákról, kiadványokról tehát egyértelműen tudhatjuk, hogy már közvetlenül a megjelenésüket követően, 1948-ban megtalálhatóak voltak a múzeum gyűjteményében.^[10]

Toronyi Zsuzsanna tanulmányának egyik meghatározó felvetése, hogy a hiteles forrásoknak tekintett, a helyszínen készült fényképek és filmfelvételek nem képesek teljes mértékben megragadni a holokauszt borzalmait, sok esetben eltávolítják nézőiktől a megtörtént eseményeket, a soá^[11] tapasztalatából a képi elemeket ragadják ki és konzerválják, miközben a művészeti reflexiók rendszerint jobban át tudják adni a holokausztot túlélők érzelmeit, félelmét vagy akár haragját.^[12]

A katalógus szerkesztője és az egyik tanulmány szerzője, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár főkurátora, Farkas Zsófia Képpel írt történelem című szövegében a holokauszt ábrázolhatóságának szenzitív kérdésével, a traumafeldolgozás különféle módjaival – többek között a narrativitás, a képregényszerűség szerepével, a képi és írásos tartalom viszonyával – foglalkozik.

A holokauszt – Terrence Des Pres,^[13] amerikai író, holokausztkutató megközelítése szerint – kizárólag tényszerűen, a valósághűséghez ragaszkodva ábrázolható. A Toronyi Zsuzsanna tanulmányában is említett fotókon és mozgóképeken túl csak a szemtanúk naplói és visszaemlékezései mutathatják be autentikusan a történteket, minden további kifejezésforma – így a művészet is – alkalmatlan a téma megjelenítésére, sőt mi több, megsértené annak szentségét.^[14] Hiteles dokumentumnak számítanak például a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) által közel ötezer túlélővel készített jegyzőkönyvek, melyek forrásul szolgáltak a koncentrációs táborokról írt összefoglalókhoz, a háborús bűnösök pereihez gyűjtött háttéranyagokhoz;^[15] illetve a Sárga könyv – Adatok a magyar zsidóság háborús szenvedéseiből, 1941–1945 című kötet, melyben a szemtanúk – több száz jegyzőkönyv alapján összeállított – visszaemlékezéseit, tanúságtételeit Shraga Weil fametszeteivel illusztrálták.^[16]

Ezzel szemben a holokauszt ábrázolhatóságának másik megközelítése szerint – melyet Ernst van Alphen,^[17] holland származású egyetemi professzor vetett fel – a szépirodalom, a művészet, a játék, vagy akár a műélvezet is hivatott lehet felidézni az eseményeket, melyben fontos szerep juthat a másod- és harmadgeneráció képviselői számára, akik ebben közvetítőként léphetnek fel.^[18]

A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményének a többségében az ún. „hot memory”^[19] kategóriába tartozó, 1944 és 1948 között készült grafikai műegyüttes rácáfol arra a korábbi elgondolásra, miszerint a magyar képzőművészetben a holokauszt témáját közvetlenül a háború után tabu övezte, és csak jóval később – akkor is inkább csupán rejtetten – jelent meg a művekben a történtek feldolgozása. A Szemtanúk című kiadványban bemutatott képek alkotóiban mély elkötelezettség munkált, hiszen sokszor egyéni stílusukkal szakítva, saját művészeti törekvéseiket figyelmen kívül hagyva, a tanúságtétel intenciójával, felelősségteljesen dokumentálták a személyesen átélt megpróbáltatásokat az utókor számára.^[20]

A műegyüttes műfaja nehezen meghatározható: a túlélő művészek alkotásait – egyfajta határtárgyakként – egyszerre tekinthetjük képzőművészeti alkotásoknak, kordokumentumoknak, történelmi iratanyagoknak, tanúvallomásoknak, vádiratoknak, személyes tárgyaknak, hagyatékoknak.^[21] A műtárgycsoporton belül külön kategóriát képeznek az albumba összefűzött egyedi vagy sokszorosított grafikai munkák, melyek narratív képi elbeszélés formájában mesélik el a történéseket. Ezek a borítóval és előszóval ellátott képsorokat tartalmazó könyvecskék rendkívül személyes, intim befogadói attitűdöt feltételeznek, mely – a kiállítóterekkel ellentétben – a Szemtanúk kötetben néhány kivételtől eltekintve,^[22] a reprodukcióknak köszönhetően meg is valósulhat. Az albumok bár megdöbbentően személyesek, a művészek mégis a nagyvilágnak szánták őket, melyre utal gyakori többnyelvűségük, valamint az, hogy jellemzően több száz vagy ezer példányban, sokszorosított grafikai eljárással nyomtatták őket.^[23]

Farkas Zsófia a képregény műfajában találta meg a kiadványban szereplő munkák egyik fontos értelmezési keretét. Ezek a művek több szempontból is – így például az egymás mellé sorolt, azonos méretű képkockáikkal, a fekete-fehér színeikkel, a kép és a felirat szoros kapcsolatával, a történetmeséléssel, a figurativitással – emlékeztetnek a képregényekre. A befogadói folyamatnak is hangsúlyos szerep jut, hiszen sok esetben a szerző szándékai mellett a befogadó saját fantáziája is megelevenedhet, azonosulhat a szereplőkkel, belehelyezkedhet mind az áldozatok, mind az elkövetők szerepébe a sematikus ábrázolásoknak, a gyakran csak sugallt vizuális elemeknek köszönhetően.^[24] A grafikák képregényekre hasonlító sajátosságai (így például a gyermekrajzszerűségük) felidézhetik a nézőben a gyermekkort és a játékok világát. A holokauszt túlélőire, valamint a későbbi generációk művészetére is jellemző, hogy a játék eszközeivel „játsszák újra” a vészkorszak idején történteket (például: Zbigniew Libera: LEGO Koncentrációs tábor, 1996). A játék mint módszer segít a narratívára, az elbeszélésre fókuszálni; az emlékképek újraélése, sorrendbe tétele hozzájárulhat a trauma feldolgozásához, egyfajta terápiaként is működhet.^[25]

A grafikai albumokat a kép és az írás szerves egysége, együttes használata jellemzi: többféle funkciójú felirat vagy hosszabb szöveg is megjelenik a képi ábrázolások mellett, címként vagy a művek részeként, melyek elősegítik a vizuális tartalom több síkon való értelmezését, intenzívebb befogadási folyamatát, esetleges kiegészítését, tagolását. Emellett a naplószerű kiadványok egy részében előszó vezeti be a képanyagot, amit sokszor maga a művész, egy elméleti szakember vagy a kiadó egyik képviselője fogalmazott meg, hogy nyomatékosítsa a képsorok tartalmát, mementó voltát, illetve a vészkorszak idején átéltek leírhatatlanságát.^[26]

A kép és a szöveg, a trauma és az alkotómunka szoros összefonódásának, kapcsolatának (valamint az önéletrajzírásnak)^[27] az egyik legszebb példája a holokauszt során elhunyt Charlotte Salomon, német festőművész Élet? vagy színház? (1940–1942) című hatalmas lélegzetvételű, több mint hétszáz képből álló, gouache technikával készült sorozata.^[28] A művész egyszerre a történet átélője és külső szemlélője, hasonlóan több, a Szemtanúk című kötetben megjelenő képsorozathoz, ahol a szerzők vagy a saját személyes élményeiket, vagy egy közösség részeként megélt tapasztalataikat beszélik el, illetve előfordul, hogy másokkal megtörtént (esetleg elképzelt) eseményeket is ábrázolnak.^[29]

Farkas Zsófia írásának konklúziójaként elmondható, hogy a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményében őrzött képzőművészeti alkotások egyediségükkel és virtuozitásukkal képesek lehetnek a holokauszt témájának érinthetetlensége, megközelíthetetlensége miatt érzett űr betöltésére.^[30]

A kiadvány harmadik tanulmányát „Amikor a művész képpé formálja” címmel Marczisovszky Anna irodalomtörténész írta, aki a holokauszt-irodalomban megjelenő műfajkeveredés és a hagyományhoz való kapcsolódás szempontjait vizsgálja a 2021-ben megrendezett Szemtanúk című tárlaton kiállított művek tükrében. Írásában konkrét szöveges és vizuális példákon keresztül keres párhuzamokat az irodalom és a képzőművészet között, a holokauszt ábrázolásán belül. Emellett kitér az elemzett kérdések és időszak genderszempontú megközelítésére is, hiszen a katalógusban szereplő alkotók között jelentős számban, kilencen vannak a női művészek.

A képzőművészethez hasonlóan az irodalomra is jellemző, hogy nemcsak közvetlenül a háborút követő években, hanem már a háború idején, a bujkálás, a munkaszolgálat alatt, a gettókban vagy a táborokban is nagy számban születtek írások: sokan naplót vezettek, feljegyzéseket, beszámolókat készítettek, számos író és költő sem hagyott fel az írással.^[31] David Cesarani,^[32] brit történész híres tanulmányában megcáfolja az 1970-es években létrejött tudományos és közéleti álláspontot, miszerint a háború után csend övezte volna a vészkorszakot, és a holokauszt-túlélők képtelenek lettek volna elmondani az átélt borzalmakat. Sokakat a tanúságtétel, a szemtanúszerep felelőssége, morális parancsa vezérelt, úgy érezték, hogy túlélőként kötelességük az elhunyt társaik nevében is megszólalniuk.^[33] Több irodalmi szövegben is tematizálódik a túlélés szégyene, a túlélők amiatt érzett bűntudata, hogy mások miattuk, helyettük haltak meg, azért, hogy ők hazajöhessenek.^[34]

A holokauszt tapasztalatából születő írásokban hangsúlyos szerepet kap az önreflexivitás, a soá elmondhatóságának, azaz magának a szövegalkotás létjogosultságának a folyamatos megkérdőjelezése: a szerző láttatni szeretné az írás folyamatát, azt, ahogyan megtalálja azokat a szavakat, amelyekkel a legjobban ki tudja fejezni az átélt tapasztalatokat, ugyanakkor gyakran e folyamat során szembesül azzal is, hogy az írott szöveg nem képes visszaadni a megtapasztalt valóságot.^[35]

Az írásokban sok esetben több különböző műfaj – regény, novella, esszé, vers – vegyül, melynek következtében hibrid formák jönnek létre. Miután ezekben a szövegekben a műfajiságnak különösen jelentős szerep jut, ezáltal mintha az irodalmi tanúságtétel műfaját hoznák létre.^[36] A magyar holokausztirodalomban megjelenő műfajkeveredésre Ember Mária Hajtűkanyar (1974) című regénye szolgálhat többek között példaként, ahol úttörő módon az író korabeli dokumentumokat tett szépirodalmi szövegének részévé.^[37]

A háborút követő néhány évben az irodalmi alkotásokban a műfaji változatosság mellett a hagyományhoz való kötődés – tematikai, műfaji, stiláris és retorikai szempontból –  is jelen van. A háború előtt népszerű irodalmi műfajok – például a detektívregény, pikareszk, kabaré – stílusjegyeit, ironikus és humoros hangnemét a szerzők meglepő módon előszeretettel használták a holokauszt témájában írt korai szövegeikben. Királyhegyi Pál Mindenki nem halt meg (1947) című műve^[38] például Vörös Gézának a munkaszolgálat alatt készített karikatúraszerű, életteli, színes karakterrajzaival hozható párhuzamba.^[39] Mándy Stefánia Egy halott álmaiból (1945-ben írt, de csak 2000-ben megjelent) című munkájának újszerű ábrázolásmódja, szürreális, álomszerű leírásai pedig Barta Ernő Danse macabre (1944–1945) című albumának elvont, szimbolikus kompozícióira emlékeztethetnek.^[40]

A holokauszt történetét gender szempontból vizsgálva Marczisovszky megállapítja, hogy nem is a jellegzetesen női szempont, női hang kereséséről van szó ezekben a művekben, hanem sokkal inkább annak van hatalmas jelentősége, hogy a Szemtanúk című kiállítás és katalógusa által, az ezekben szereplő női művészek neve – „alkotó, aktív egyéniségekként, saját élettörténetükkel” – bekerülhet a holokauszt diskurzusába, melyben ez idáig a férfiak történetei, tapasztalatai domináltak.^[41]

A holokausztkutatásnak az elmúlt két évtizedben zajló paradigmaváltásába – mely során egyre nagyobb figyelem irányul a holokauszt korai emlékezetére – ágyazódó kötet három tanulmányszerzője számos új és érdekfeszítő aspektusból vizsgálja a vészkorszak idején, és a közvetlenül az azt követő időszakban született képzőművészeti és irodalmi műveket, egyéb tárgyi emlékeket, különös tekintettel a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményeinek anyagára.

A kiadványban bemutatott huszonhárom alkotó: Abádi Ervin, Adler Miklós, Áldor Péter, Aszódi Weil Erzsébet, Bán Kiss Edit, Barta Ernő, Fekete Edit, Gedő Ilka, Gyenes Gitta, Hegyi (Schönberger) György, Hévizi Piroska, Holló Imre, Jankay (Jankai) Tibor, Kádár Béla, Lakos Alfréd, Lukács Ágnes, Pogány Margit, Porscht Frigyes, Reichental Ferenc, Turán Hacker Mária, Varsányi Pál, Vörös Géza, Shraga Weil; valamint azon három szerző, akinek az életműve még részletesebb feltárásra vár: Blaszberger (Bonta) János, Deutsch Béla és Hellermann M. közül két, a mai Szlovákia területén született művész, Reichental Ferenc, valamint Shraga Weil életútjára és műveire térnék ki tüzetesebben.

A csallóközi Nagylégen (ma: Veľké Lehnice, Szlovákia) született Reichental Ferenc (névváltozat: František Reichentál) Dunaszerdahelyen járt chéderbe, zsidó alapfokú vallási iskolába, majd 1913-ban felvételizett a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ahol Glatz Oszkár osztályába került. Tanulmányait azonban megszakította az első világháború, besorozták, az orosz fronton hadifogolytáborba került, és csak az 1920-as évek elején hagyhatta el Oroszországot. Ott-tartózkodása alatt engedélyezték tanulmányai folytatását, így 1917 és 1919 között az irkutszki művészeti iskolában, 1920 és 1921 között pedig a szentpétervári Művészeti Akadémián tanult.^[42] Ekkor ismerkedett meg az orosz avantgárddal, később – németországi tanulmányútja során – az expresszionizmus, majd Párizsban a kubizmus hatott rá. Az 1930-as évek elején hazaköltözött az akkori Csehszlovákiába, és Pozsonyban nyitott festőiskolát; ekkoriban már szürrealista festményeket készített. A német megszállást követően családjával elmenekült Szlovákiából, és a Balaton környékén vészelték át a háborút. Édesanyja és több rokona is koncentrációs táborban hunyt el.^[43]

Reichental munkásságára a holokauszt erőteljes hatást gyakorolt: az 1940-es évektől az 1950-es évekig ezt a témát dolgozta fel műveiben. Ebben az időszakban született az Arbeit macht frei^[44] (A munka szabaddá tesz) című, tizenhat illusztrált oldalt tartalmazó sokszorosított grafikai albuma, mely az eredeti szénrajzai után készült. Az előszóval ellátott kiadvány 1946-ban jelent meg nyomtatásban; a rendkívül megrázó, expresszív képsorok hol dokumentarista, hol elvont, szimbolikus módon jelenítik meg a történteket. Különösen megrendítő A felszabadító gáz című képe, melyen a kaszaként körbeforgó horogkeresztbe kapaszkodva kétségbeesett, egymásba kapaszkodó alakok láthatók.^[45]

A nyitrai (ma: Nitra, Szlovákia) születésű Shraga Weil (eredeti nevén Weil Ferenc Ferdinánd) a prágai Művészeti Akadémián folytatta tanulmányait. 1940-ben az észak-szlovákiai Podolin munkatáborába került, később az ellenálláshoz, majd egy cionista csoporthoz csatlakozva a zsidók megmentése céljából készített hamis iratokat budapesti műtermében, ami miatt a Gestapo le is tartóztatta feleségével és társával, Gúr (Grosz) Dáviddal együtt. Weil a háború végén a cionista mozgalom központjában dolgozott grafikusként, majd 1947-ben Izraelbe emigrált. Az 1950-es években a párizsi École des Beaux-Arts intézményében freskókészítést és grafikai eljárásokat, Ravennában pedig mozaikkészítést tanult.^[46] Az 1960-1970-es években több meghatározó építészeti munkában is szerepet vállalt, így például részt vett a jeruzsálemi Knesszet (Izrael törvényhozó testülete, országgyűlése) főbejáratának megalkotásában. A művészetében megjelenő főbb motívumok a bibliai témák, a zsidó tradíciók, valamint a kibuc^[47] közösségek élete, amit sokszor képregényes formában ábrázolt.^[48]

A Szemtanúk kötetben Shraga Weil három műve, illetve műegyüttese is megtekinthető: A Duna – Nyilas Budapest (1945) című tusrajza, mely a nyilasok által a folyóba lőtt több ezer zsidónak állít emléket, a Sárga könyv – Adatok a magyar zsidóság háborús szenvedéseiből, 1941–1945 című kötethez (1945) készült illusztrációi és a Tanúságtétel (1946) című grafikai albuma.

A Sárga könyv a szemtanúk emlékeit rögzítő egyik legkorábbi kiadvány, melyben a tanúságtételeket Weil fametszetei egészítették ki, melyekről kisméretű, képeslap formátumú nyomatokat is készítettek, vélhetően a könnyebb sokszorosítás és terjesztés érdekében. Az albumban lévő tíz fekete-fehér képen képregényekre emlékeztető stílusban elevenednek meg a különféle jelenetek. Kontrasztos kompozíciók, benyomásszerű, leegyszerűsített ábrázolások jellemzik ezt a grafikai együttest, amit átvitt értelmű címekkel is ellátott a szerző (Szabad préda; Miért?; Az „Új Európa”).^[49]

A sorozat Hová? című záróképén egy leborotvált fejű, csíkos rabruhás alak látható, aki egy botra támaszkodva menetel a sivár tájban, a háttérben egy horogkeresztes tank rajzolódik ki, s egy kémény füstöl vészjóslóan, a haláltáborok poklát idézve. Nem véletlen, hogy ezt az emblematikus képet választották a katalógus borítójára is.

A fehér, prégeléssel^[50] megvalósított grafika látványos elem a szürke színű, vászonborítású kötet címlapján.^[51] A kiadványt minden szempontból igényesen kivitelezték, jó érzés kézbe venni és fellapozni a vaskos katalógust, melyben jó minőségű reprodukciókkal és szellősen tördelt szövegekkel találkozhat az olvasó. A kötet grafikai tervezéséért Váradi Zsolt, angol fordításáért pedig Dóra Bálint felelt. Az esztétikus megjelenés ellenére elsősorban mégis a belső tartalom miatt ajánlom a kiadványt az érdeklődő közönség figyelmébe, hiszen huszonhat, a magyar művészettörténeti kánonból eddig kimaradt alkotót és munkáit ismerhetik meg belőle, valamint a tanulmányoknak köszönhetően ezeknek a Magyar Zsidó Múzeumban őrzött műveknek a tágabb társadalmi-történelmi kontextusát és irodalmi párhuzamait. A kötet arra is rámutat, hogy miért érdemelnek nagyobb figyelmet ezek a munkák, hogy ne csak illusztrációként tekintsünk rájuk, hanem sokkal inkább önálló képzőművészeti alkotásokként.^[52]

A recenzió illusztrálására felhasznált képek forrása a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, illetve a Magyar Nemzeti Galéria weboldala.

A cikk címe idézet Mándy Stefánia: Egy halott álmaiból. Utószó, 1994 című írásából. (In.: Múlt és Jövő, 11. évf., 3–4. sz., 2000, 261.)

---

^[1] Farkas Zsófia (szerk.): Szemtanúk. Traumaábrázolások a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményében, Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, Budapest, 2023, 300 oldal

^[2] Toronyi Zsuzsanna: Múzeum vagy mauzóleum?, in: Szemtanúk. Traumaábrázolások a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményében, Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, Budapest, 2023, 13.

^[3] Toronyi Zs.: i. m., 15.

^[4] A „memory museum” fogalmát Susan Sontag vezette be a Regarding the Pain of Others című 2003-ban megjelent könyvében (Picador, New York).

^[5] Toronyi Zs.: i. m., 16.

^[6] Toronyi Zs.: i. m., 17.

^[7] Toronyi Zsuzsanna: A múltat végképp eltörölni… Leltárkönyv és identitás, in: Targum, 2022, 1. sz., 138-139.

^[8] Toronyi Zs.: i. m., 18.

^[9] A szerző fordítása.

^[10] Toronyi Zs.: i. m., 20.

^[11] A „soá” héber eredetű terminus, mely eredetileg csapást, veszedelmet jelent, emellett a kifejezést a holokauszt szinonimájaként is használják.

^[12] Toronyi Zs.: i. m., 22.

^[13] Terrence Des Pres: Holocaust Laughter?, in: Writing and the Holocaust, Holmes and Meier, New York, 1988, 216-233.

^[14] Farkas Zsófia: Képpel írt történelem, in: Szemtanúk. Traumaábrázolások a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményében, Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, Budapest, 2023, 26-27.

^[15] Toronyi Zs.: i. m., 19.

^[16] Shraga Weil (1918–2009) életrajza, in: Szemtanúk. Traumaábrázolások a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményében, Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, Budapest, 2023, 275-276.

^[17] Ernst van Alphen: Caught by History: Holocaust Effects in Contemporary Art, Literature, and Theory, Stanford University Press, Stanford, 1997

^[18] Farkas Zs.: i. m., 28.

^[19] A „hot memory” emlékcsoportba sorolható művek sokkal inkább képesek erőteljes érzelmeket, felháborodást kiváltani, és hatékonyabban hozzájárulnak a történtekkel való szembenézéshez, a múlt feldolgozásához, mint a „cold memory”-hoz tartozó munkák. In: Turai Hedvig: Past Unmastered: Hot and Cold Memory in Hungary, in: Third Text, 23. évf., 1. sz., 2009. január, 99.

^[20] Farkas Zs.: i. m., 29.

^[21] Szemtanúk és traumaábrázolások – Farkas Zsófia, K. Horváth Zsolt és Toronyi Zsuzsanna beszélgetése (a 2023-as könyvbemutató alkalmával elhangzott beszélgetés leirata; a cikk megjelenése: 2024. március 20., utolsó letöltés: 2025. január 27.)

^[22] Turán Hacker Mária Metamorfózis (1944–1945) című 51 oldalas és Vörös Géza két, 65 és 88 rajzot tartalmazó vázlatfüzetéből (1944–1945) csak egy-egy válogatás látható a könyvben, terjedelmi korlátok miatt.

^[23] Farkas Zs.: i. m., 30-31.

^[24] Farkas Zsófia példaként említi a szövegében Art Spiegelman Maus című holokauszt-képregényét, ahol a szereplőket antropomorf állatok játsszák, s a csak néhány vonással felvázolt állatarcokba az olvasó bárkit beleképzelhet.

^[25] Farkas Zs.: i. m., 33-34.

^[26] Farkas Zs.: i. m., 35-36.

^[27] „Ez itt az egész életem.” – Charlotte Salomon ezekkel a szavakkal adta át bizalmasának Élet? vagy színház? című művét megőrzésre. In: David Foenkinos: Charlotte, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2018, 241.

^[28] Forrás (utolsó letöltés: 2025. január 27.)

^[29] Farkas Zs.: i. m., 37-38.

^[30] Farkas Zs.: i. m., 43.

^[31] Marczisovszky Anna: „Amikor a művész képpé formálja”, in: Szemtanúk. Traumaábrázolások a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményében, Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, Budapest, 2023, 44-45.

^[32] David Cesarani, Eric J. Sundquist (szerk).: After the Holocaust: Challenging the Myth of Silence, Oxford és New York, Routledge, 2012

^[33] Marczisovszky A.: i. m., 46.

^[34] Marczisovszky A.: i. m., 47.

^[35] Marczisovszky A.: i. m., 49.

^[36] Philippe Mesnard: Témoignage en résistance, Stock, Párizs, 2007, 219. Idézi Marczisovszky, 2023, 50.

^[37] Marczisovszky A.: i. m., 50.

^[38] Marczisovszky A.: i. m., 51-52.

^[39] Vörös Géza (1897–1957) életrajza, in: Szemtanúk. Traumaábrázolások a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményében, Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, Budapest, 2023, 265.

^[40] Marczisovszky A.: i. m., 54.

^[41] Turai Hedvig: Szemtanúk, túlélők, utódok, in: Balkon, 11-12. sz., 2021, 36. Idézi Marczisovszky, 2023, 55-57.

^[42] Reichental Ferenc (1895–1971) életrajza, in: Szemtanúk. Traumaábrázolások a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményében, Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, Budapest, 2023, 234.

^[43] Uo., 235.

^[44] A feliratot az auschwitzi és más koncentrációs táborok bejáratánál helyezték el.

^[45] Reichental Ferenc grafikai albuma, 237-243.

^[46] Shraga Weil (1918–2009) életrajza, i. m., 274.

^[47] A kibuc jelentése: gyülekezés, csoportosulás, többes szám: kibucim – egy olyan kollektív közösség Izraelben, amely hagyományosan a mezőgazdaságra épült. Amelyekben a vagyon egy jelentős része közös, és ahol az alapelv az egyenlőség. Forrás (Utolsó letöltés: 2025. február 13.)

^[48] Shraga Weil (1918–2009) életrajza, i. m., 275.

^[49] Shraga Weil művei, i. m., 277-285.

^[50] A könyvek címlapjának vagy gerincének feliratozására, díszítésére szolgáló nyomdai eljárás, melynek során betűket, vonalas ábrákat – bizonyos esetekben fém- vagy színes fólián keresztül – préselnek a borítóba.

^[51] A könyv borítójának alapjául szolgáló kiállítási plakátot Szemző Zsófia tervezte.

^[52] Időközben a Magyar Nemzeti Galériában 2024 áprilisában Így történt. A holokauszt korai emlékezete szemtanú művészek alkotásain címmel rendezhetett kiállítást Farkas Zsófia. A Szemtanúk című kiállítás és katalógus anyagához képest egy bővített válogatást láthatott a közönség, és a Magyar Nemzeti Galéria több munkát is megvásárolt állandó gyűjteményébe, így a bemutatott alkotók és életművük egyre szélesebb körben válhat ismertté.