Az ökoszisztémára nehezedő terhelések

A Zavargó vizek című kiállításról

A Zavargó vizek-kiállítás egyik legizgalmasabb és egyben legszimpatikusabb aspektusa, hogy a projekt nem egyetlen kiállításból állt, sőt. A Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa program (EKF) megbízásából, a BALATORIUM projekt részeként és a PAD Alapítvány szakmai és operatív vezetésével számos workshop, kurzus, séta (ún. slow walk-ok, amelyek performatív betekintési módot biztosítottak a résztvevőknek), művészeti rezidenciaprogramok, előadás-sorozat zajlott az elmúlt évben, különös tekintettel a nyári időszakra. Ezeket nem pusztán a kiállítás felvezető programjainak lehetett tekinteni, hanem önálló eseményeknek, amelyek elmélyítették azokat a Balatonnal és a régióval kapcsolatos ökológiai és társadalmi kérdéseket, amelyeket aztán a kiállítás is bemutatott.

A Zavargó vizekhez kapcsolódó művészeti kutatások több kérdést is felvetettek, melyek közt az első azt vizsgálta, hogy hogyan köt össze a víz különböző helyeket és testeket (állatokat, növényeket, embereket egyaránt). Ez az egész kiállítást átfogó szempont szorosan épít a tárgyorientált vagy lapos ontológia elméletére, melyben az emberi, állati és növényi létezők egyenlőek és egyformán fontosak. A tárlat fő témájává azonban a jövőorientált felvetések és munkák váltak.

Ahogy a kiállítás kurátora, Soós Borbála a kurátori szövegben összefoglalta: „Tudomásul kell vennünk, hogy a Balaton régióban soha nem látott sebességű ökológiai változások mennek végbe, amelyek a projektben résztvevő tudósok és művészek legfőbb kutatási témái közé tartoznak. Ezek olyan problematikákat foglalnak magukban, mint az éghajlatváltozás, az invazivitás és az ökoszisztémára nehezedő terhelések növekedése. A kiállításon belüli második szál tehát azt a kérdést teszi fel, hogy hogyan képzeljük el a jövő tájait, és milyen történeteket választunk ennek az elmeséléséhez. Kinek a fantáziájában fogunk élni? Ez a téma konkrét ökológiai, politikai és társadalmi szempontokat foglal magában, mint például a tó különböző emberi és nem emberi használóinak az egymásnak sokszor ellentmondó érdekeiről és vágyairól való gondolkodást. Ki és milyen feltételekkel férhet hozzá a tóhoz? Ki szívesen látott vendég és ki nem? Ki hasznos és ki nem?” Ezen kérdéseket a művészek, kutatók és civilek közti együttműködések bontották ki, különös tekintettel a tihanyi Balatoni Limnológiai Kutatóintézetre,^[1] a veszprémi Pannon Egyetem Limnológiai Kutatócsoportra, és a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóságának munkatársaira.

Fontosnak gondolom azt is, hogy a budapesti hegemóniát részben megtörve, egy ökológiai témájú kiállítás egy vidéki városban kapott helyet – noha az EKF miatt 2023-ban extra figyelem hárult Veszprémre. Mindenesetre jelentős, hogy nem valahol „máshol” beszélt a kiállítás a balatoni régióról, hanem az adott térségben reflektált a tó ökoszisztémájára, az azzal kapcsolatos kihívásokra, és a helyi lakosokat (is) megcélozta mint potenciális befogadókat. Hogy ez mennyire sikerült/sikerülhetett, az egy másik kérdés, amit az írás végén próbálok majd megválaszolni.

Soós Borbála kurátori felkérése szerencsés döntés volt: 2010 óta Angliában él és dolgozik, és az ökológiai, antropocén-kritikus diskurzust már több projektjében, különféle nézőpontokból körüljárta az elmúlt években. Ahogy korábban említettem, a programok és a kísérő események a Zavargó vizek-kiállítás és a BALATORIUM-programsorozat szerves részét képezték, jelen szöveg azonban csak a kiállításról fog szólni, azt elemzi behatóbban.

A veszprémi Dubniczay-palotában bemutatott tárlatot a sokféleség jellemezte: számos művészi pozíció, kutatásalapú praxis, hazai és nemzetközi alkotók munkái jelentek meg a kastélyszerű térben. Rögtön az első teremben egy válogatott könyvtár volt látható, ami a közelmúltbeli kortárs művészeti kiállításokon látható trenddel összhangban bemutatta a téma szakirodalmát, és elmélyedésre, olvasásra, vagy akár csak lapozgatásra, feltérképezésre invitált. Szimpatikus, hogy a könyvtár egyes szekcióinak külön meghívott szerkesztői voltak, így számtalan téma és hang jelent meg, a Balatonról szóló ifjúsági regénytől mint kordokumentumtól kezdve Robin Wall Kimmerer Braiding Seagrass című nagysikerű, őslakos gyógymódokat bemutató könyvének magyar fordításáig (Szentperjefonat. Őshonos bölcsesség, tudományos ismeretek és a növények tanítása). A könyvtár installatív elemei többször visszaköszöntek a tér más pontjain is: kiállítási design egyszerre volt letisztult és került izgalmas kontrasztba az archaikus térrel. A műveket nem nyomta agyon a tér, és a művek sem a teret; a laza elrendezés kifejezetten jól állt a kiállításnak.

A könyvtárban kapott helyet Harun Morrison A környezeti igazságosság kérdései című projektje, amely tulajdonképpen egy bővülő kérdések gyűjteménye „kártyajáték” formájában. A művész felkérésére különböző szakemberek, teoretikusok és művészek írtak olyan, sokszor megválaszolhatatlan vagy mindezidáig megválaszolatlan kérdéseket és felvetéseket (mint például: Az állami intézményeknek csak vegetáriánus ételeket kellene kínálniuk? Ha radikálisan korlátoznánk a repülést a karbonkibocsátás miatt, ki az, aki repülhetne egy igazságos világban?), amelyek az ember és környezete viszonyából fakadó ellentmondásokra világítanak rá. Izgalmas volt úgy bejárni a kiállítást, hogy egy-egy kártyán szereplő kérdés fényében figyeltem meg és fogadtam be a műveket.

Továbbhaladva a kiállításban, sorra jelentek meg a rezidenciaprogramon résztvevő művészek, magyar és nemzetközi alkotók egyaránt. A hazai alkotók listája részben kiszámítható volt, mert Magyarországon egy elég szűk réteg foglalkozik ökológiai témákkal, de mivel mindenkitől új munka volt látható, ez egyáltalán nem volt zavaró. Sőt, inspiráló volt egy közös kiállításon együtt látni ezeket a művészeket. Ulbert Ádám egész teret kapó installációjában folytatta folyamatosan bővülő Megnevezetlenek című sorozatát, mely egy spekulatív-fikciós műegyüttes, szoros kapcsolatban a 20. század eleji vitalista mozgalmak aktualizálásával, újraértelmezésével. A kiállításra készült installáció az algák mikroszkopikus vizsgálatán alapult: ezen élőlények legfontosabb tulajdonsága fotoszintetizáló és atmoszférateremtő képességük. Az algák segítségével Ulbert spekulatív munkáiban akár egy új, idegen planéta revitalizációja is lehetséges lenne. A kékes-zöldes, vízalatti tájakat felidéző absztrakt festmények, szobrok, és egy furcsa, madárijesztő alak izgalmas kontrasztba kerültek a palota kopott eleganciájával.

Izgalmas volt a Fuzzy Earth duó (Gedeon Tekla és Basti Gschanes)Termékeny föld című installációja, mely szintén a spekulatív tendenciák, azon belül is a design felől közelít a balatoni ökoszisztéma kérdéseihez. Azt a kérdést vizsgálták, hogy miként kerülhetett sivatagi kőzet a Balaton vizébe: folyamatábraszerű, geometrikus mintákból összeálló installációjuk lekövette, ahogy a kőzet (foszfát) szállítása, bányászata, majd termékenységnövelő trágyaként való alkalmazása hogyan juttat túl nagy mennyiségű foszfort a földbe, sokkal többet, mint amennyit a növények fel tudnak használni. Ez a láthatatlan és ismeretlen folyamat elevenedik meg az installációban, felfejtve egy szennyezési mód valódi okait és indítékait.

Süveges Rita Kies lankák című műve a művésztől első látásra szokatlan performatív videómunkával folytatja a szennyezés folyamatának és pszichológiai aspektusának a bemutatását. Süvegest rejtőzködve látjuk a videóban, amint fel-fel bukkan egy furcsa öltözékben szaladva át a tájon: saját maga válik crossmotorrá, amivel a természetvédelmi törvény által tiltott „járművel való erdei közlekedés” szabályára reflektál. A hegyibiciklizés, crossmotorozás és más extrém sportok a természetben levést mint az izgalom fokozását, semmint az idegrendszert le/megnyugtató élményt keresik, és a művész az ebből fakadó ellentmondást vizsgálta művében. Milyen módon szennyezi ez a tevékenység a környezetet, a látható pusztítás mellett a zajszennyezés és a káros üzemanyag-kibocsátás hogyan szűnhetne meg, ha a törvényi szabályozás nem segít? A videó a crossmotor karosszériájának darabjaival egészül ki, melyre növények, zöldellő tájak részleteit festette a művész, camouflage hatást keltve. Ugyanakkor a filmet nézve ezek a karosszéria darabok a művész „protéziseivé”, védőpáncéljává is válnak.

A kiállítás több pontján megjelenik a szabadonbalaton csoport különböző intervenciókkal, köztéri munkák beltéri adaptálásával és egyéb, jövőorientált projektettel. Az Algabárral már találkozhatott a közönség nemcsak a balatoni régióban, hanem például Budapesten is, ahol fogyasztható koktélokkal és más italokkal igyekeztek felhívni a figyelmet nemcsak a vízminőségre, hanem a Balatonban élő algák, hínárok ideális életkörülményeire is. Kár, hogy a kiállításon nem volt lehetőség a nyitvatartási idő alatt kipróbálni az Algabár termékeit, pedig izgalmasan bontotta volna meg az ízlelésre építő mű a kiállításnak főleg a látásra építő műveit.

A szabadonbalaton másik projektjében (Strandlegelők) a nem-emberi perspektíva került előtérbe: arra reflektált, hogy korábban a Balatonban nemcsak emberek, hanem állatok, jószágok, például lovak is „fürödhettek”, azaz fürdethették őket. Ahogy szemtanúi vagyunk a Balaton beépítésének és privatizációjának, úgy az állatok is egyre inkább kiszorulnak a vízpartról. A szabadonbalaton egy performatív sétát szervezett lovakkal, ahol újrajátszották az egykori fürdés/fürdetés eseményét, melyről egy vizuálisan is izgalmas videó született (Ofner Gergely által), kiegészülve az engedélyeztetésre vonatkozó iratok szikár, adminisztratív dokumentumaival.

Továbbhaladva a nemzetközi résztvevőkre: kissé nehéz volt megítélni, hogy a rezidenciákon és a rövidebb kutatások során mennyire tudtak a résztvevők elmélyedni a Balatonnal kapcsolatos kérdésekben, és talán emiatt is lehetett, hogy főleg poétikusabb, asszociatív munkák készültek. Ugyanakkor belátható, hogy szűk idő alatt nehéz egy idegen lokalitást mélyen megismerni. Úgy tűnt, hogy a nemzetközi kiállítók már meglévő praxisukat, érdeklődésüket igazították a kiállítás kérdésfelvetéseihez, mint például a Collectif Trouble (Jeanne Astrup-Chauvaux, Mathilde Dewavrin & Garance Maure), akik kétcsatornás videóinstallációjukban (Invazivitás) a Balaton körüli emberi tevékenységeket, beavatkozásokat, ahogy ők fogalmaznak, „az invazivitás” nyomait vizsgálták. Kerítések, kamerák, beépítések felvételei jelentek meg a videóban, azaz a „szétszabdalódó táj” terei. A beavatkozások következtében különböző módokon alakul át nem csak a látható, tapasztalható táj, hanem a felszín alatti, nem látható folyamatok és az élővilág is. A fragmentált filmben az említett privatizáció, a Balaton kisajátítása és a turizmus talált képei válnak meghatározóvá.

Ana Brotas Parti térképészet című munkája a Fuzzy Earth praxisához hasonlóan a design és a képzőművészet határán egyensúlyozott: elsőre egy, a kiállítás installációs designjához illeszkedő asztalt láthattunk, amely valójában a balatoni régió vízgyűjtő területeinek bevésett frottázsait mintázta. Egy fordított terepasztal, amelyet meg lehetett érinteni, letapogatni, elképzelni, hogy melyik kevésbé ismert, környékbeli víztestet ábrázolja. A Balaton „egyeduralmát” megtörő munka azért is volt izgalmas színfolt a kiállításon, mert – az Algabár és a hanginstallációk mellett – más érzékszervet is bevonó műként szerepelt a kiállításon.

A The New Liquidity (Selma Boskailo & Anders Ehlin), valamint Marie Ouazzani és Nicolas Carrier hanginstallációs művei azok, amelyek a víz gyógyító, transzcendentális szerepét is hangsúlyozták. A The New Liquidity noha a Balaton vizén való lebegést megidéző meditációja eléggé hasonlított ahhoz a tendenciához, ahol a relaxáció, az elmélyedés mint művészeti gyakorlat jelenik meg, a kiállítás zárótermében mégis jól működött és valóban lehetőséget adott elcsendesíteni az elménket, miközben saját testünk vízzel való kapcsolódásán gondolkozhattunk. Sok más munkához hasonlóan, valószínűleg még jobban tudott érvényesülni a második Ökológiai Hét című kísérőprogramon, ahol ugyanezt az installációt az örvényesi strandon lehetett meghallgatni, és a víz jelenlétében átadni magunkat a meditációnak.

Ouazzani és Carrier videójában (Áradatok a testben) pedig végre meglátjuk a Limnológiai Intézetet is, amely több művész kutatási hátterét is szolgálta. A víz körforgását és a különböző élőlények vízzel való összekapcsolódását lassú, meditatív felvételekkel mutatták be a művészek: egy alak vizet tölt egy pohárba, miközben a laboratórium ismeretlen tárgyai is felvillannak, az entrópikus külső felvételek mellett. A helyszín és a „vízöntő” alak önkéntelenül a víz gyógyító erejét juttatják eszünkbe, – kissé elvonatkoztatva a Balatontól –, a gyógyfürdő és egyéb regeneratív helyszíneknek a régióban betöltött szerepét és fontosságát is felvillantva.

A kiállítás jól egyensúlyoz a kutatásalapú, lokális tudásokat bevonó, valamint a spekulatív szcenáriók között, a tudományos és a fiktív elméletek, valamint a konkrét problémákat behozó és a tágabb értelemben vett, asszociatívabb művek között. Sok műnek tett jót a helyspecifikusság, illetve látogatóként is az lehetett a legteljesebb élmény, ha valamelyik programon, workshopon is részt vett valaki.

A kiállítás a különböző események és programok lezárásaként, összegzéseként volt értelmezhető. Az elmélyedést sajnos nem segítette, (ám ez egyáltalán nem a kurátoron múlt), hogy a Dubniczay-palotának látszólag kihívást jelentett megfelelően üzemeltetnie a művek bemutatásához szükséges technikát: a nem működő hangok vagy kikapcsolt képernyők egy kiállítások látogatásában jártas ember számára is kizökkentőek, de talán még fontosabb, hogy a látogatótól ritkán várható el olyan mértékű proaktivitás, hogy magától működésbe hozza az eszközöket.

A kiállítás egy hosszú alkotófolyamat keretében egyaránt bevont helyi és nemzetközi szereplőket, kitekintett különböző irányokba, és valódi, aktuális problémákat mutatott fel a művészeten keresztül, de a helyszínen járva nem érződött Veszprém városa és az EKF valódi involváltsága és figyelme a projekt megfelelő működtetésében. Noha a gazdag kísérőrendezvények feltehetően sok embert mozgattak meg, mintha a kiállításra a partnereknek már kevesebb energiájuk maradt volna. Ami sajnálatos, mert a kiállítás elsődleges célközönsége mégis a helyi lakosság volt/kellett volna, hogy legyen, nem a Budapestről ellátogató érdeklődők.

A szöveg címe utalás Soós Borbála kurátori szövegére.

Zavargó vizek (kurátor: Soós Borbála), Művészetek Háza (Dubniczay-palota), 2023. 10. 20. – 2024. 01. 28. (A kiállító művészek teljes listája itt található.)

---

^[1] A limnológia az édesvizekkel mint komplex fizikai, kémiai és biológiai komponensek kölcsönhatása által létrejövő rendszerekkel foglalkozó tudományág (forrás: Wikipédia).