Láthatóvá tenni a láthatatlant

A Ludwig Múzeum Vigyázat, törékeny ∞ Handle with Care című időszaki kiállításáról

A budapesti Ludwig Múzeumban 2024. január 14-ig megtekinthető Vigyázat, törékeny ∞ Handle with Care című, a gondoskodás sokrétű fogalmát körüljáró csoportos kiállítás több szempontból is rendhagyó: a tárlat egyik leglényegesebb újdonsága, hogy a múzeumi munka két szegmensét képviselő szakember − Dabi-Farkas Rita múzeumpedagógus, képzőművész és Popovics Viktória kurátor, művészettörténész – szoros együttműködésének, kurátori tevékenységének eredménye a kiállítás.

A kooperáció egyik első, szembetűnő eleme, hogy a kiállítótérben a kurátori bevezető szöveggel szemben helyet kapott egy ún. könnyen érthető kommunikáció alkalmazásával megjelenített ismertető, mely a specifikus tanulási zavart (pl. diszlexiát) mutató, a megértési nehézségekkel élő személyek, vagy az éppen magyar nyelven tanulók számára készült világos, egyszerű szavakat használó, elsősorban tőmondatokból építkező, lényegi információkat tartalmazó írás. A kurátorok arra is törekedtek, hogy a látogatók a megszokott, frontális múzeumi-befogadói tapasztalatokon túl más, interakción vagy nem hagyományos érzékelésen alapuló művekkel is találkozzanak (például aktív részvételt igénylő tárgyegyüttesekkel, megérinthető alkotásokkal, kontemplációra alkalmat adó terekkel).

A múzeumpedagógia sok esetben láthatatlan eredményeit, a hátrányos helyzetű csoportok múzeumi látogatásának már megvalósult jó példáit, módszertani fejlesztéseit mutatja be a kiállításban egy hiánypótló dokumentumfilm^[1] a magyar múzeumpedagógia egyik meghatározó képviselőjének, Molnár Józsefnek a tevékenységén, személyes tapasztalatain keresztül. Kifejezetten a kiállításra készült az Onódi Ágnes gyógypedagógusról szóló portréfilm^[2] is, melyben több évtizedes – a múzeumok által közvetített értékeket, tematikákat a gyógypedagógiai fejlesztésekkel összekapcsoló – progresszív munkásságát ismerhetik meg a nézők.

A tárlat négy hónapos nyitvatartása alatt számtalan workshopot, művészetterápiás és múzeumpedagógiai foglalkozást szerveznek a Ludwig Múzeumban, a záróeseményen pedig egy szimpózium keretében^[3] hazai és nemzetközi szakértők bevonásával vitatják meg az elért eredményeket, a folytatás lehetőségeit, a témával kapcsolatos további elképzeléseket.

A prágai születésű, de a diplomaszerzést követően Kassán alkotó szobrász, Mária Bartuszová (1936−1966) úttörő volt a kiállításokat kísérő művészetterápiás és pedagógiai programok kidolgozásában, így nem véletlen, hogy a művész haptikus (tapintható) szobrait használat közben ábrázoló fotográfia^[4] kiemelt helyen, a tárlat borítóképeként szerepel. Bartuszová néhány, a látássérültek számára készített gipsz- és bronzszobra meg is tekinthető a kiállítótérben, melyek közül néhány apró tárgyak (búzaszem, harmatcsepp) sokszorosára nagyított másait ábrázolják, és tapintási, tájékozódási gyakorlatokhoz, valamint oktatási segédeszközként használhatóak. Más munkái szétszedhető és összerakható, egymáshoz illeszkedő formákból állnak, és a képzelőerő, a kreatív gondolkodás fejlesztésére szolgálnak.

A törődés, a gondoskodás fogalma hosszú évszázadokon át történelmileg, társadalmilag és kulturálisan is a női és anyai szerepekhez kötődött. Popovics Viktória kurátor – akitől a kiállítás koncepciója származik – számára is az anyaság és annak a kortárs (magyar, lengyel és cseh) képzőművészetben megjelenő vizuális reprezentációjának a kutatása^[5] jelentette a kiindulópontot, melyen keresztül eljutott a gondoskodás átfogóbb témaköréhez.

Anna Hulačová (1984) cseh képzőművész Család (2016) című szoborcsoportjának központi alakja egy nem mindennapi anyafigura: a fából faragott, arctalan nőalak szakítva az anyaság ikonográfiai kliséivel (a tipikus Madonna-ábrázolásokkal) gyermek(ek) helyett egy kutya és egy szobanövény társaságában mutatkozik. A műben a társadalmi elvárásoknak megfelelő tradicionális nukleáris családmodell és a szerepminták alól felszabadult, komplexebb anyai tapasztalatok, női szempontok kerülnek előtérbe.

Az anyaság tapasztalatának elemibb megéléséhez tér vissza Tranker Kata (1989) Az anyatermészet lovasai (2021) című művében, melyben az anya oltalmazó, tápláló, egyszerre emberi és állati, hibrid teremtményként jelenik meg. Az alkotás a klasszikusan férfi kiválóságoknak emléket állító lovasszobor műfaj ironikus újragondolásának is tekinthető.

A MATERNAL FANTASIES Berlinben élő nemzetközi művészkollektíva, akik az anyaság, a gondoskodási munka és a művészet metszetében alkotnak, az elméletet és gyakorlatot ötvöző munkamódszerük részeként gyermekeik is részt vesznek performanszaikban, kísérletezéseikben. A tárlaton két művel is szerepelnek: egy abszurd kísérleti filmmel^[6], és az Első vacsora című plakátjellegű fotóval (2023), amely Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora freskójának feminista nézőpontú átirata: a gyerekeik körében állatmaszkot (holló és polip) viselő anyák az idealizált és kizárólagos anyaszerep elutasítóiként tűnnek fel.

A kiállításon bemutatott művek közül több is a láthatatlan munkát végzőkre, a gondoskodói területen dolgozókra hívja fel a figyelmet, akik sok esetben fizikai, anyagi, vagy egyéb akadályok miatt kiszorulnak a kulturális terekből. Tarr Hajnalka (1977) képzőművész a tárlattal azonos címet viselő részvételi-közösségi installációja a különféle segítő szakmákban (egészségügyi, szociális, mentálhigiénés ellátásban, vagy az otthongondozás területén) dolgozók által a saját kezükről készített fotókból épül fokozatosan, a kiállítás zárásáig. A hegyalakot, egyfajta szociális védőhálót kirajzoló, kollektív műalkotás (a múzeum teremőrei is részt vesznek a beérkező kézfotók kivágásában) szimbolikus emlékműként teszi láthatóvá a gondoskodói hivatást választók áldozatos, és az egész társadalom számára nélkülözhetetlen, felbecsülhetetlen értékű munkáját. A köszönetnyilvánítás gesztusaként a kézfotók beküldői ingyenesen nézhetik meg a tárlatot.

Két videómunka – melyeket a kiállítótéren kívül, a múzeum közösségi tereiben helyeztek el – is foglalkozik a munkahelyi hierarchia alsóbb szintjein lévő, kevésbé látható dolgozókkal, akik „láthatatlanságuk” ellenére létfontosságú munkákat végeznek: az egyik Erdei Krisztina (1976) fotográfus projektje, mely A Ludwig Múzeum ismeretlen dolgozói (2023) címmel fényképeken és idézeteken keresztül mutatja be azokat, akik az intézmény működését biztosítják, a kiállításokat építik, a műtárgyak védelmével törődnek, emellett kitüntetett figyelmet szentel a teremőröknek, akik egyszerre láthatóak és láthatatlanok, és mindenkinél több időt töltenek a kiállításokban, illetve a látogatókkal.

A másik film a horvát Sanja Iveković (1949) alkotása^[7] a bécsi Erste Campus épületeiben takarító, szerb és horvát származású bevándorló nőkről, akiknek hangot adott azáltal, hogy videón rögzítette munkájukat és interjút készített velük, valamint munkatársaik számára is láthatóvá tette őket, mivel a videókat az Erste Campus különböző pontjain elhelyezett monitorokon is vetítették.

Ezt a szálat viszi tovább a Kijivben élő és alkotó Oksana Briukhovetska (1973) Munka, munka, munka (2018−2019) című sorozatán, melyen a leginkább nők által ellátott munkák művelőit festette meg szokatlan, frontális nézőpontból: takarítónők, mosogatónők és pincérnők néznek vissza ránk a képekről, láthatóan gondolataikba mélyedve. Briukhovetska vállaltan síkra száll a portréalanyok munkájának és emberségének tiszteletben tartásáért (’I am Ukrainka’ plakátkampány, 2018),^[8] hiszen e nélkülözhetetlen és kiszolgáltatott dolgozók munkaerőpiaca rendszerint érzelmi és fizikai kizsákmányolásra épül.

Szintén védtelen és sebezhető emberalakok a szereplői az ukrán Kateryna Lysovenko (1989) festményének,^[9] amelyet a hatalmas asztal körüli üres székek látványából, az alakok félbeszakadt gesztusaiból (csecsemő nélkül ringató kezek) fakadóan a hiány, az elmúlás érzete hat át. A megrendítő kép a háború veszteségeire, áldozataira tesz finom utalásokat, miközben a jelenleg is zajló orosz-ukrán háború a művész életére is hatással van: a 2022 februárjáig Kijivben élő Lysovenko háborús menekültként két gyermekével jelenleg Európa más országában kényszerül alkotni. A kortárs alkotás egyfajta párdarabjának tekinthető a kiállítás 19. századi nyitóképe, a Vágó Pál (1853−1928) által festett A menekültek (1882) című mű, melyen egy asztal körül egy (talán a háború elől) menekült család és az őket befogadó, étellel kínáló szegény parasztcsalád látható. A jelenet túlmutat a családi gondoskodás tradicionális formáin, a menekültek befogadása az elesettek felkarolásának társadalmi szintű példája.

A társadalmi gondoskodás hiányát, a halmozott diszkrimináció együttesének átélését mutatja be érzékletesen a képein Oláh Mara Omara (1945−2020) roma festő. A kiállításon tíz művel szereplő művésznek szinte minden, a gondoskodás mentén megjelenő témában van saját tapasztalata: az oktatástól kezdve (Mara első iskolás (1952), 1998) a közösségi összefogáson át (Kisnyugdíjas cigány nők panziója (2003), 2007−2010) a gyermekvállalásig (Pénzért? Szülni?, 2020). A takarítóból lett kortárs feminista alkotó társadalomkritikus, narratív festményei a roma nőket és anyákat mint többszörösen kirekesztett, marginalizált csoportot jelenítik meg.

A brit származású, Berlinben élő videóművész, Phil Collins (1970) által rendezett videóklipben (Home to You, 2019)^[10] egy szegregált roma lakótelepen élők mindennapjaiba nyerhetnek betekintést a látogatók. A Kassa külvárosában, a Luník IX városrészben játszódó film a méltóság és az öröm pillanatait rögzíti a hétköznapok nehézségeinek közepette. A videómunka a társadalmilag elkötelezett projekteket támogató kassai Kino Úsmev független mozival, kulturális helyszínnel együttműködésben készült, és a tárlat kurátorai vitaindító (illetve a fiatalokat megszólító) műnek szánták, ami egyszerre szól a romák reprezentációjáról, az előítéletekről, és az intézményesült diszkriminációról. A Pócsik Andrea kultúrakutató és Oláh Norbert képzőművész^[11] közreműködésével, a kiállítás kísérőprogramjaként létrejött Tevékeny gondolkodás című műhelyfoglalkozásokon többek között ezen témákat is érintették.^[12]

A gondoskodás mint leépülő folyamat, hiányterület jelenik meg azokban a kiállított alkotásokban, amelyek a társadalomba mélyen bevésődött, generációkon átívelő alkoholizmus jelenségére reflektálnak. Anna Daučíková (1950) szlovák képzőművész Családi album (1988/2017) című fekete-fehér fotósorozatában érzékenyen dolgozza fel a mindennapos alkoholfogyasztás társadalmi problémáját. A fotókon az egykori Szovjetunióban használt vodkás poharak láthatóak különböző elrendezésekben, ahol az eltérő méretű ivópoharak az apát, az anyát és a gyermeket reprezentálják. Daučíková modellszerű szituációk sorozatát hozza létre, szovjet családi jeleneteket modellez, miközben az emberi sors iránti mély empátiáról tesz tanúbizonyságot, melybe kis iróniát is vegyít.

Az alkoholizmus, a függőség kötelékéből való kiút megtalálásának művészeti és terápiás lehetőségeivel foglalkozik Szalkai Dániel formatervező művész Bognár Benedekkel és Simon Zsuzsával közösen készített kisfilmjében,^[13] melyben egy fiktív Anonim Alkoholisták-gyűlést mutatnak be. A videóban és a kiállításon megjelennek a Szalkai által tervezett egyedi tárgyak (kézi csengő, gyertyatartó, érmetartó, tölgyfa kosár stb.) is, melyeket az Anonim Alkoholisták közösségének tagjai által a terápiás alkalmakon használt eszközök inspiráltak. Az alkoholizmus témájához köthető még Elekes Dóra (1975) kiállításban bemutatott könyve, A muter meg a dzsinnek (2015), mely felkavaró és megrázó történet egy alkoholista édesanyával élő kislányról.

A kiállításon szereplő művek a gondoskodás fogalmának számtalan aspektusát járják körül, széles körű vizsgálódásra nyújtanak lehetőséget. Ezek közül itt csak néhány, szubjektív módon kiválogatott műegyüttes bemutatására nyílt alkalom, azonban érdemes megtekinteni a tárlatot személyesen is, ahol a Földhöz való óvó viszonyulásra (Seba Calfuqueo: Kowkülen (A folyékony lény), 2020), az állatokhoz való kapcsolatunkra (Kis Judit: Andalító lelkek, 2023), külső és belső világunk megértésének holisztikus megközelítésére (Stephanie Winter: Anyaméh, 2023), a meddőségi kezelés nehézségeire (Elina Brotherus: Angyali üdvözlet, 2009−2013), a menstruációs szegénységre (Fajgerné Dudás Andrea: Nővé válás oltára, 2020), a közösségi trauma művészet útján történő feloldására (Kateřina Šedá: Kilátástalanság, 2010−2023), az idősgondozásra (Baglyas Erika: 100 lepedő, 2023), a gyászfeldolgozás folyamatára (Eperjesi Ágnes: Garancia végzetre, 1997−2023), kegyeletre és méltó megemlékezésre (Coco Fusco: Szemeid üres szóvá válnak, 2021) is találhatunk érzékletes példákat.

A Vigyázat, törékeny ∞ Handle with Care kiállítás ereje abban rejlik, hogy bárki tud kapcsolódni a bemutatott művek valamelyikéhez, hiszen mindenkinek van tapasztalata, élménye a gondoskodással kapcsolatban: vált már gondoskodás alanyává, vagy került gondoskodói szerepkörbe. Kulcsfogalomról van tehát szó, mely életünk minden szegletét áthatja, ahogyan ezt a Ludwig Múzeum tárlata is több ponton bebizonyítja.

Vigyázat, törékeny ∞ Handle with Care (kurátorok: Dabi-Farkas Rita, Popovics Viktória), Ludwig Múzeum, Budapest, 2023. 09. 15. – 2024. 01. 14.

Borítókép: Omara: Óvoda, 1971, 1998 (fotó: Ludwig Múzeum)

---

^[1] Dabi-Farkas Rita, Dabi István M.: „Legyetek realisták, követeljétek a lehetetlent.” Portréfilm Molnár József múzeumpedagógusról, 2023

^[2] Dabi-Farkas Rita, Dabi István M.: Megérkeztünk, itt vagyunk. Portréfilm Onódi Ágnes gyógypedagógusról, 2023

^[3] Gondoskodó gyakorlatok című szimpózium, Ludwig Múzeum, 2024. január 16.

^[4] A fotót Gabriel Kladek művészettörténész és fotográfus készítette, aki 1976-ban és 1983-ban Bartuszová közreműködésével rendezte meg és dokumentálta az első és második szobrászati szimpózium műhelyfoglalkozásait vak és gyengén látó gyermekek számára.

^[5] Popovics Viktória: Your Body is (still) a Battleground: Representation of Motherhood in Contemporary Art in Poland, Czech Republic and Hungary

^[6] MATERNAL FANTASIES: Felfüggesztett idő, a gondoskodásról, 2020

^[7] Sanja Iveković: Az Erste Campus láthatatlan női, 2016

^[8] A plakátkampányról bővebben.

^[9] Kateryna Lysovenko: Este Ukrajnában, 2022, 2014, 1950-es évek, 1940-es évek, 1930-as évek, 1920-as évek, 1910-es évek, 2022 – A mű címének részét képező évszámok, évtizedek azokat az időszakokat jelölik, amelyek szenvedést hoztak az ukrán nép számára.

^[10] A videóklip – melynek előadója, Cate Le Bon walesi származású énekesnő – megtekinthető az alábbi linken.

^[11] Oláh Norbert (1990) roma származású képzőművész a kiállításon A művészet szorongásos rendszere (2023) című, falat ábrázoló művével szerepel, amely téglákra írt kulcsszavakból áll össze.

^[12] A műhely utolsó alkalmára 2024. január 11-én kerül sor, ahol a világgal és magunkkal való békében élés eszméjét vizsgálják majd.

^[13] Bognár Benedek, Simon Zsuzsa, Szalkai Dániel: Dependent Weekdays, 2023