Mindennapos, ismétlődő, láthatatlan

Kritika Simona Gottierová Caretaker című kiállításáról az FKSE-ben

Simona Gottierová (1991), a budapesti Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület (FKSE) aktuális rezidense május 23-án mutatta be Caretaker című, három napon át látogatható kiállítását. Nyitvatartása rövid, de a villanásnyi láthatóság Gottierová alkotói praxisától nem idegen; egy olyan hosszútávú munka folyamatára nyit ablakot, amely a kiállítás időtartamától függetlenül, az előtt és az után is ugyanúgy zajlik. A Caretaker a művész egy évesre tervezett programja, amelyhez három kiállítás kapcsolódik. Az első 2022 szeptemberében, a Közép-Szlovákiai Galériában valósult meg, az FKSE a második bemutatót fogadta be, majd 2023 szeptemberében a liptószentmiklósi Koloman Sokol Galériában lesz látható a következő, programzáró kiállítás.

A Caretaker/Gondviselő címadás árulkodik a tartalmi irányultságról, tulajdonképpen az alkotó (művészeti gyakorlatában és életében kialakult) identitását írja le. Munkáit az teszi igazán érdekessé, hogy hamar felismerhető a tény, hogy Gottierová művészeti programja a gondoskodás lényegét úgy testesíti meg, hogy közben kívül marad az akutális gondoskodás-diskurzuson. Nélkülöz minden direkt aktivista, társadalmi vagy politikai közlést, és szinte magát a közlésvágyat is. Ennek megfelelően lehetne közömbös is, de ahhoz, hogy a kizsákmányolással szorosan összefüggő gondoskodás problematikája (amely elsősorban a nőket érinti közvetlenül negatívan) megfoghatóvá váljon, elengedhetetlen a gondviselés mibenlétének, természetének feltárása és megjelenítése. Ebben a kontextusban Gottierová perspektívája ideológiai önmeghatározás nélkül is esszenciális. A kiállítás egy világfelfogást prezentál, amely a gyors, elidegenedett, üresedő, és összességében reflektálatlan hétköznapi létezés ellenpólusát jeleníti meg. 

A bejárattal közvetlenül szemben kihelyezett ars poetica, az egyetlen pontba visszatérő, így a papírt átlyukasztó körkörös tollrajz és háromsoros felirat kendőzetlenül tárja a látogató elé a kiállítás „megfejtését” is: come back to something / again, and again / take care of something (térj vissza valamihez / újra és újra / viseld gondját valaminek). Ebben a fordított dramaturgiában, a megfejtés mögött tárul fel tehát a kiállítás, ami tulajdonképpen egy anyagokat és tárgyakat kombináló patchwork, és ami a tér bármely pontján állva (vagy ülve) jól belátható. Ennek vizsgálata előtt viszont érdemes végigtekinteni a padlót borító anyagmontázs körül a falakon derékmagasságban kihelyezett fotókon. 

Ez a „keret” elméleti síkon is közrefogja a Caretaker-t. A látszólag otthon készült képek az alkotó saját tárgyi környezetét illető nem-szokványos megközelítését festik le. A fotókon egy fehér cserép – és feltételezésem szerint benne egy fejlődő növény – látszik. A családi albumokra emlékeztető dokumentáció a tárgyat mint az emberivel (gyermekivel) egyenlő entitást kezeli. A cserép helyváltoztató, a fényt követi. Nem statikus, tehát „nincs meg a helye” úgy, mint egy dísztárgynak a felső polcon vagy egy seprűnek a sarokban. Gondozója – aki mozgatja, életre kelti és életben tartja, illetve megörökíti a fotókon – nem látható. Képről-képre a természet és az élettelen környezet, valamint az ember között létrejövő kapcsolat kölcsönösségének egyszerű gondolata fogan meg.

Ez a szemlélet például az optimálisan berendezett otthon, a használó igényeit egyoldalúan kiszolgáló és gyorsan cserélődő tárgyak gyakorlatához képest jelent váltást. A materializmust nem elveti, hanem szolidarítja. Az ember természetre, az élő és élettelen környezetre irányuló kolonializációját és kizsákmányolását kétoldalú, érzékeny viszonyulásra cseréli. E nézőpontváltás megtöri az ember és tárgy között, az előbbi javára fennálló hierarchiát: a gondoskodó és a gondozotti szerep felváltva jellemzi az emberi és a nem-emberi entitást is. Természetes és mesterséges környezetünk a „használaton” keresztül gondoskodik rólunk és szükségleteinkről, a gondozást pedig terméssel, látvánnyal, hosszabb élettartammal, és nem utolsó sorban az elmélyült foglalatosság lehetőségével is meghálálja. A „szolidáris materializmust” remekül szimbolizálja a kombucha, amely egy nagy dunsztos üvegben a kiállításon is szerepel. 

Mellette más tárgyak is helyet kapnak az installációban. Az összehordott, majd gondosan elrendezett együttesben a fluxus változékonyságát, kombinálását idéző esztétika nyilvánul meg. A pontos műfaji meghatározás elhanyagolható kérdés, az anyagok egy nagy egésszé állnak össze. A padlót borító kézzel gyúrt apró agyag golyók amorf alakzatot adnak ki, közöttük és körülöttük rajzok, feliratok, egy befőttes üveg (benne további agyag golyókkal), a „télen elfogyasztott almák magvai”, forró vízzel (vagy talán sóoldattal, ami a megnyitó pillanatától fokozatosan hűl le) feltöltött üvegpoharak vannak, mellettük sókristály tenyészet, és gyantaszerű anyagból egymásra rétegelt tompa narancsszínű pocsolyák láthatók, illetve a bejárati oldalra egy nagy rózsaszín párnatorony épült fel. A  minden más fölé tornyosuló, puha rózsaszín párnahalom számomra ködös pontot jelent az egyébként tiszta koncepcióban. Bármiféle háttérinformáció nélkül, a többi tárggyal ellentétben, nekem nem mesél semmit. „Csak oda lett rakva” típusú elhelyezése, kirívó harsánysága megtöri a Caretaker harmóniáját. Nem kifejezetten a színe, anyaga, formája, vagy a mérete zökkent ki, hiszen a kiállítás karaktere, hogy minden belefér; valahogy mindezek szerencsétlen társítása töri meg a figyelmet. 

Szembeötlő az installáció egyik csücskében esetlegesen gyűrődő nagy papírguriga is, amelyen a kiállítás leírásából ismerős sorok köszönnek vissza: I listen / water you / split in half / observe / hold / warm up / breath in (Hallgatlak / öntözlek / elfelezlek / megfigyellek / tartalak / felmelegítelek / belélegezlek). A többi rajzhoz és felirathoz hasonlóan viszonylag jól beleolvad a kiállítást jelentő lassú kavalkádba. Ez a szöveg is a bejárati „üzenetre” kontráz rá, a befogadó legkésőbb itt megérti a mű(vek) lényegét. A guriga egyelőre üres része (tehát a maradék tekercs) jelzi, hogy az ismétlődő kézi mantra-írás folytatólagos. Azt vetíti előre, hogy Gottierová következő kiállítására ugyanezek a sorok gyarapodnak, az üres papírfelület pedig megfogyatkozik.

A Caretaker ezen részlete didaktikusan leképezi a teljes anyag működését. A kiállított tárgyegyüttes olyan munkafolyamat pillanatnyi állapota, amelynek ideje bőven túlnyúlik a nyitvatartáson, legyen az bármilyen rövid vagy hosszú. A felírások, az agyag-gyöngyök készítése, a sókristályok növesztése, a kombucha gondozása, vagy a magok gyűjtése repetitív aktusok – határidő és szavatosság nélkül. Létük, gyarapodásuk, és a művészet vonatkozásában létrejövő kifejező erejük is a gondozó-alkotó mindennapos figyelmén és idején alapszik. Megfigyelésem és egy gyors háttérkutatás alapján Gottierovánál az idézőjeles „műtárgyat” szinte minden esetben a befogadó elé tárt művek mögött lappangó lassú, performatív folyamatok temporális megnyilvánulásai jelentik, amelyek e láthatatlan munka felismerésével nyernek értelmet. 

Végül érdemes megemlíteni, hogy a kiállítótérben minden feltűnően alacsonyan van elhelyezve, így guggolásra, ülésre, a talajhoz való közeledésre bírja a látogatót. Az apró részletek miatt is le kell térdelni, és közel kell hajolni, máskülönben csak az egyébként imponáló látkép férhető hozzá. A galériákban nem szokványos pózok előhívása talán nem tudatos döntés, lehet pusztán a kiállítás szerkezetének organikus következménye, de mindkét esetben szép motívum: rekonstruálja az alkotó kiállításépítés alatt felvett testtartásait, és ezzel finoman idomítja a befogadót a művész munkáját jellemző alázatossághoz.