Ősjelenség-tükrök

Csehy Zoltán megnyitóbeszéde Ferdics Béla Cadentia című kiállításához

A tükröződés az önismeret ősjelensége, írja Kerényi Károly A tükröző tükör című esszéjében. A tükörből kinyerhető saját arc teszi számunkra lehetővé, hogy ne csak mások szemében létezzünk, hanem hogy saját arcunk összefonódjon az önazonosságunkkal. A tükörkép őse egy természeti jelenség, a tükröző víz: gondoljunk csak Narcissus mítoszára, aki saját tükörképébe szeretett bele, s az érzés reménytelenségének lélekölő mélysége ragadta őt az alvilágba. A tükör tehát meghosszabbított világ is, az alvilági létezés bejárata, a terek és ellenterek játékában elvesző, vagy abba belevesző valóság és illúzió kettőssége. Egyszerre ismerjük meg magunkat általa, és egyszerre észleljük a dimenzióváltások bizonytalanságát eredeti és kép között. 

A művészet egyik legmakacsabb metaforája is a tükörhöz kötődik: de hát a művészet is önismereti ősjelenség, a kellemes, a szép, az igaz, a félelmetes, a megsejthető és a tényszerű tükörjátéka. De mi van azokban a magányos csöndpillanatokban, amikor nem az arcunk néz vissza a tükrökből, hanem a természet, a meztelen anyag, a kiürült tér, vagy egyenesen a rítus emléke. Az ember nélküli világ fájdalmas magánya, a posztapokaliptikus szépség. Mi van akkor, amikor a kulturális emlékezetnek tartunk tükröt, és a hiányokon keresztül tágul szinte elviselhetetlenné a transzcendencia?

Ilyesmivel kísérletezik ez a kiállítás is: a rituális terek megnövelésével, a természeti terek végtelenítésével. A törött, a foncsorát vesztett vagy torzító tükör találkozása a fénnyel egy lecsupaszított, ugyanakkor szakrális térben a jelenéshez hasonló esemény. A maga kifinomult minimalizmusában érik jelenséggé. A fény árnyékkal jár, eszközzé válik, rajzolni, vetíteni lehet vele és általa. Tüzet lehet vele gyújtani, fel lehet vele égetni egy teljes hajóhadat, ha igaz az Arkhimédészről és a római flottáról szóló történet. Ezek a modifikált tükrök nem veszélyesek, nem is félelmetesek, hanem a szépség szolgálatába állított műtárgyak. 

Olyan funkciójuk van, mint például John Cage zeneműveiben a preparált zongorának. Cage a zongora húrjai közé különféle apró tárgyakat (csavarokat, szögeket, sőt húscafatokat) helyezett. Az így kialakított effektusok módosítják azt, amit megszoktunk, amit hallani, látni vélünk, vagy amit úgymond ismerünk, ami a komfortzónánkba illene. Ebben a preparált térben jön létre a mű maga, zajlik a fény–árnyék rítus természetes drámája. És már itt is vagyunk a címnél: a kadencia egy zenei frázis zárlata, esés és alászállás. A fény kadenciája a fény alászállása, esése, hangtalan látványmuzsikája, a napszak zeneműve. A kadencia a kandencia rokona: a kandencia a tündöklő fehér fény világlása.

Ferdics Béla a fény muzsikáját transzformálta látvánnyá, melynek magunk is részeseivé válhatunk. A mi nézésünk is látványként járul hozzá a kompozícióhoz, melyet be szeretnénk lakni. A tükröket különféle konstrukciók tartják, különféle geometrikus téralakzatok részévé válnak. Nem egyszer hulladékanyagokról, sérült, használaton kívüli matériákról van szó: ez a sebezhetőség az érzékenység maximuma. A törékeny test és a törékeny lélek egymás tükörképei. A test rezdülései és a lélek rezdülései együtt alkotják a létezés zeneművét. A tükörkép és a tükrözött kép együtt alkotják meg a teljességillúziót, függőségi viszonyuk nyilvánvalóvá lett, általuk egyszerre látunk az iszonyatos mélybe és egyszerre látunk a kiismerhetetlen magasságba.

Antiokheiai Szent Margitot a legendája szerint az ördög sárkány képében nyelte el, ám miután a sárkány gyomrában felmutatta a feszületet, a sötétségben váratlanul eláradó fénytől a sárkánybőr megrepedt, és Margit kiszabadult. Ezek a neki szentelt, elárvult terek ezt a kivételes szabadulást is újrajátsszák: a szűk, román stílusú ablakrésen beáradó fény diadalmasan hasítja át a közöny sárkánybőrét. Az államszocializmus idején a teret a beömlesztett gabona sűrű sötétsége töltötte be. A ragyogóan fehérre meszelt vakolat alatt freskók rejtőznek: egy megsejthető tudatarcheológiai leletegyüttes. Potenciális életerő és művészet találkozik ebben a két szélsőségben. De találkozik benne a megszentségtelenítés és a feltétlen hitből fakadó alázat is.

A tér jelentései, ahogy feltárulnak a hely történeti mélységei, szinte az elviselhetőség határáiig sokszorozódnak meg. Az épületet egzisztenciális metaforának látjuk, sőt életre keltett, lélegző lénynek. A fényjáték valóságos érhálózatot rajzol ki, az anyag mozgásba lendül, s ahogy  a tükör a mélységbe vagy a magasságba fúródik, úgy fúródik a kulturális emlékezet rétegeibe a látás.

Ferdics Béla tükrei a sötétséget legyőző fény erejét sokszorozzák meg, különösen most, a nyári napforduló idején, miközben optikai látványosságokat, árnyjátékot generálnak. A hatalmas kompozíciót a kozmikus természeti jelenségek mozgatják, ezt a látványszínházat a pontból vonallá, a vonalból mezővé, térré, és a fantáziát megmozgató alakká váló átalakulások éltetik. A fényvarázs, a térbe vetett, a fénynek kitett objektumok boldog kiszolgáltatottsága.

A fény olykor túl erős, zavaró: a művészet nem sokat ér, ha egyes aspektusaiban nem zavaró. Felkavaróan zavaró, zavarba ejtően felkavaró. Nézzenek csak bele a tükrökbe! Az Árpád-korig fognak lelátni, a 12. századig, Margit sárkányát is látni fogják, ahogy a kozmikus reményt is. Füveket, íveket, konstrukciókat, fantasztikus templomtestet, növényeket, színeket fognak látni, intenzív fehéret, kéket. Árnyakat fognak látni, a művészi gondolat tükörjátékaiba fognak feledkezni. És látni fogják a saját arcukat is, azt a fogvatartottságot, mely látvánnyá váló lényünkből fakad. Az önmagunkkal való találkozást, a széteséstől való félelmet feloldó nyugalmat. A fény művészetét, Ferdics Béla fényes művészetét.

Ferdics Béla: Cadentia, Somorja – Sámot, 2023. 06. 21. – 2023. 06. 30.