Szelíd ellenállás

Oto Hudec és Eva Koťátková munkái a 60. Velencei Képzőművészeti Biennálé Csehszlovák Pavilonjában

Amikor szinte mindent a megosztottság és a rivalizálás jellemez, felszabadító volt látnom, hogy a Csehszlovák Pavilon a 2022-es kihagyás után metaforikusan egy közös projekttel tért vissza a 60. Velencei Képzőművészeti Biennáléra. Idén április és november között a Giardini kertjében található pavilon belsejében Eva Koťátková kiállítása (kurátor: Hana Janečková), a pavilon külsején pedig Oto Hudec munkája (kurátor: Lýdia Pribišová) látható.

Míg az elmúlt évtizedekben a közösen tulajdonolt pavilonban felváltva állítottak ki a cseh és a szlovák művészek, idén egy olyan együttműködés jött létre Csehország és Szlovákia között, melynek értelmében mindkét ország művészei bemutatkozhatnak. És noha jól láthatóak a két kiállítás közti összefüggések, mégis világosan különálló művészeti praxisok rajzolódnak ki, önálló háttérintézménnyel és szervezéssel.

Miközben a Brit és a Francia Pavilon (John Akomfrah és Julien Creuzet művészek kiállításával) az épület külső falán megjelenő projekciókon keresztül szintén élt azzal a gyakorlattal, hogy az egész épületet beborítsa az adott installáció és minél erőteljesebb ingerekkel csalják be a nézőt, a Csehszlovák Pavilon ezt sokkal szerényebb, de társadalmilag és politikailag egyaránt határozott gesztusokkal érte el. (A megnyitó napján ráadásul tüntetés is szerveződött az aktuális szlovák kultúrpolitikával szemben). Mindkét művész régóta foglalkozik az antropocén jelentésrétegeivel és az ember környezetre gyakorolt káros hatásával, valamint az emberi és nem-emberi létezők kapcsolatával, ezen kapcsolatok újragondolásával. A két kiállítás a maga különbségeivel ezt a pozíciót és a régió művészetének aktuális helyzetét hangsúlyozza.

Haladjunk kívülről befelé: Oto Hudec munkája akkor is kitűnne, ha a világoskék háttér előtt ábrázolt, az egész épületet ellepő fák pusztán a Giardini flóráját tükröznék. A művet szemlélve azonban hamar világossá válik, hogy a művészt azok a politikai megmozdulások, tüntetések érdekelték, amelyek fák, erdők, tehát az ökoszisztéma védelmében jöttek létre az elmúlt évtizedekben. A Floating Arboretum gyűjtés a sikeres és sikertelen társadalmi-ökológiai megmozdulásokról, ahol a veszélyeztetett fajok bemutatásától az erdőirtások megállítására való törekvésekig számos pozíció jelenik meg. Ilyen például Julia története az 1997-1999 közötti időszakról, amikor Kaliforniában felmászott egy 1000 éves óriás mamutfenyőre, hogy megmentse a kivágástól, vagy a Himalájában őshonos kőrisfa, amelyet a Chipko Movement véd 1973 óta a kivágástól különböző akciókkal (például a fák átölelésével vagy hangos dobolással). Érdemes további információkért (és dalokért) a projekt oldalára is ellátogatni, ahol a fákra klikkelve olvashatók az egyes történetek.

A szekkók ereje egyszerűségükben rejlik: a szó klasszikus értelmében ábrázolnak, bemutatnak, azonban teszik ezt úgy, hogy maguk a fák lesznek a főszereplők. Sajátos ágenciával rendelkeznek; az ügyüket képviselő csoportok csak a leírásokból, a háttérben sejlenek fel. Hudec munkáját úgyis lehet értelmezni, mint ami az emlékállítás gyakorlatát gondolja újra: a több száz évig élő fák azok, akik elmesélik a környezeti pusztítások nyomait, az őket ért károkat, a lehetséges kiutakat.

És ahogy azt a kurátori szövegből megtudjuk, Hudec gyűjteménye egy képzeletbeli, fiktív arborétumot hoz létre: egy utópisztikus teret, ahol a kiszolgáltatott, védelemre szoruló fák közösen meg tudnak jelenni. A jövő elképzelése és megalkotása visszatérő elem Hudec munkáiban: azonban sok kortársával ellentétben nála ez nem egy negatív disztópia (miközben nem tagadja el azt, hogy milyen válságos a jelenlegi helyzetünk), hanem az együttműködésen és a közösségek erején keresztül a remény lehetősége is meg tud jelenni szemléletében. 

Ahogy a látogató körbejárja a pavilont, egy újfajta kiállításnézési térélmény alakulhat ki: a fák sorjázása mintha sosem fogyna, a kék háttér előtt összeolvadnak, ugyanakkor mindegyik más történetet mesél el, más földrajzi lokációt hoz be, kitágítva a lokális, kelet-európai perspektívát egy globális olvasat felé.

A pavilon előtt egy csónak látható, amelyben azok a dalok hallhatók összefűzve, amelyek az egyes fákhoz kapcsolódnak. Mindez a megnyitón és a havi egyszeri performanszokon válik a leginkább átélhetővé, amikor élőben is elhangzanak (a dalokat Juliana Sokolová írta, Fero Király szerezte a zenét, koreográfia: Petra Fornayová, jelmez: Michaela Bednárová, a dalokat előadják: Eva Šušková, Anna Čonková, Ivanka Chrapková, Peter Mazalán, Marek Kundlák, Vojtěch Šembera). A csónak orrán pedig az Arolla fenyő toboza látható, amely egy veszélyeztetett őshonos faj Szlovákiában.

Láthatóan fontos szempont, hiszen a kurátor többször is megemlítette a különböző felületeken, hogy Hudec kiállításra létrejött „arborétuma” inspirációként szolgálhat akkor is, ha nem minden, a műben megjelenített fa- és erdővédő akció volt sikeres. Ezzel áll összefüggésben a projekt weboldalán található felhívás is, ahol a közönséget arra biztatják, hogy ők is tegyenek hozzá a gyűjtéshez olyan fákat, amelyet megmentésre ítélnek. Ez az egyszerű, ám részvételiséget behozó gesztus a projekt utóéletét is segítheti, és nézőként azt éreztem, a folytatás is át van gondolva.

A pavilon belsejében Eva Koťátková installációja (The heart of a giraffe in captivity is twelve kilos lighter; együttműködő partnerek: Himali Singh Soin, David Soin Tappeser – ők Hylozoic/Desires művésznéven a hangért és zenéért feleltek –, a  Gesturing Towards Decolonial Futures kollektíva, valamint idős emberek és gyerekek csoportja) látható, ahol szó szerint belépünk a kiállítás fókuszában álló zsiráf testébe. Míg Hudec a növényvilág (flóra) elnyomását vizsgálja a társadalom által, Koťátková az állatok (fauna) életkörülményeit, lehetőségeit és jogait állítja a középpontba, kiindulópontul pedig egy lokális, de egyben olyan történetet választ, amely összekapcsolja egymással Afrikát és Kelet-Európát. Lenkát, a zsiráfot 1954-ben fogták el Kenyában, ezt követően került a prágai állatkertbe, első állatkerti zsiráfként Csehszlovákiába. Mindössze két évet bírt ki ott, és miután elpusztult, a prágai Nemzeti Múzeum tulajdonába került és egészen 2000-ig volt megtekinthető kiállítási tárgyként. Ma is a múzeum archívumának része.

Lenka komplex történetében, mely összekapcsolja egymással az emberit a nem-emberivel, az emberben lévő állatot az állatban lévő humanitással, feltárul előttünk a kolonializáció ereje, a gyűjtés és az archiválás hatalmi mechanizmusai, a reprezentáció kérdése és az ebbe önkéntelenül kódolt kizsákmányolás. Az installáció attól válik kifejezetten erőssé – amely a rövid ideig figyelni képes, általában rohanó velencei közönség esetében is működik –, hogy az állat ágenciájának fokozatos elvesztését Koťátková érzéki, emocionális, azonosulásra hívó módon mutatja be.

A zsiráf testébe való belépés egy taktilis élmény, amely a tapintás és látás mellett a fülünkre is épít. Lenka „nyakában” végighaladva a látogató megismerheti életének különböző fázisait: első, afrikai élőhelyétől kezdve, a prágai állatkertbe költözésén át, a múzeumi gyűjteményezési és archiválási folyamatokig érzékeny, részletes és kifejező történetrészleteket hallunk, amelyben a zsiráf perspektívája domborodik ki. Mindezt gyerekek és idős emberek olvassák fel/játsszák el (mintha hangjáték lenne): mindkét hang eltávolodik a semleges narrátortól és a storytelling technikák személyesebb, meseszerű világát idézik fel.

A zsiráf kiszolgáltatottságán, az állatkerti spektakuláris, ám sanyarú körülmények bemutatásán, és azon keresztül, hogy az állatnak még halála után sem lett „nyugalma”, Koťátková Hudechez hasonlóan olyan láthatatlan történeteket tár fel, amelyekről sokáig azt gondoltuk, nem a mi történeteink, nem tartoznak ránk. Az önkéntelen összefonódás és egymásrautaltság válik világossá, a zsiráf testének művészi megjelenítése pedig – amint belépünk annak belsejébe – elveszti konkrét hatását, zsigeri és absztrakt érzetet kelt, ahol a bebújás és a kúszás is alakíthatja a látogatói élményünket.

A szinte az egész teret megtöltő installáció mellett a falon megjelennek preparátumnak tetsző tárgyak, felidézve a természettudományi múzeumok „relikviáit”, illetve a kapcsolódó performansz jelmezei és tárgyai is láthatóvá válnak. Koťátková más projektjeiben is sokszor a térben hagyja azokat a műtárgyakat, jelmezeket, maszkokat, eszközöket, amelyeket a performerek időről időre aktiválnak. A három performer a megnyitó napokon miközben rövid részleteket adott elő a zsiráf életéből, lassan interakcióba lépett a térben található állati testrészekre emlékeztető objektekkel, sajátos koreográfiát hozva létre. Ezek a tárgyak, aktiválás hiányában inkább valamiféle nyomasztó hangulatot keltettek, amelyek mindeközben arra invitálnak, hogy használjuk őket, kerüljünk velük mi is kapcsolatba. Sajnos erre nem volt lehetőség, de további performanszok még várhatók ősszel, leginkább a záró napokon.  

Koťátková és Hudec projektjei eltérő módon és előjellel, de mind az emberi beavatkozás különböző léptékeit és a nem-emberi élőlények státuszát vizsgálják. Hudec munkája egy reménytelibb, optimistább mű, ahol az emberi destrukció ellenében közösségek, politikai csoportok tudnak fellépni. Ugyanakkor nem esik abba a hibába, hogy eltüntesse azokat az élőlényeket, amelyekről valójában szó van, akikért mindez szól: a fákat.

Ezzel szemben Koťátková a tudomány (a művészet, a szórakozás, az oktatás) nevében elkövetett kizsákmányolást mutatja be egy olyan helyzeten keresztül, ahol az adott élőlény (jelen esetben Lenka, a zsiráf) egyre inkább elvesztette az élethez való jogát. És noha nem ítéli el a múzeumi, gyűjteményező szándékot, egyértelmű állásfoglalást tesz arról, hogy mindez milyen károkat okozhat, főleg, ha hiányzik az intézményi reflexió, a posztkoloniális olvasat kelet-európai adaptációja. Míg tehát Koťátkovánál a gyűjteményezés és archiválás alapvetően egy hatalmi gyakorlatot mutat be, amely a megszemélyesített narratívákkal és történetmeséléssel, kihangosítással bomlik le, addig Hudecnél az archívum egy új lehetőséget, új gyűjtési stratégiát vázol fel, amelyeket jó gyakorlatokként, követendő példaként is lehet értelmezni.

60. Velencei Képzőművészeti Biennálé, 2024. 04. 20. – 2024. 11. 24.

Borítókép: Oto Hudec a Csehszlovák Pavilon előtt (fotó: Monika Kováčová/Slovenská národná galéria/Facebook)